Május 29-én megyek haza (Magyarország) nyaralni. Nagyon várom, mert kivételesen honvágyam van. Nem érdekel sem politika, sem társadalom, csak szórakozni akarok. Azt hiszem végig esni fog az eső és még néha a jég is nyakamba szakad majd, de ez nem tántorít el. Egy kicsit unom most Dániát, meg a dudvázást. Olyan meddő, mert a melegben és a párában napi 1 centinél többet képes nőni. De nem ezt akartam elemezni.

Pénteken megtettem első dániai magányos kocsmázásomat.

Nagyon nem megy most az élet. Unatkozom. Ez olyan szinten van már, hogy az unatkozást is unom, és nincs kedvem semmihez és senkihez. Mindezt úgy, hogy megöl a magány. Nem vagyok egyedül, van lakótársam, a tesóm 10 m-re lakik. Nem egyedüllétről beszélek, hanem a legkeményebb lelki magányról. Arról az érzésről ami mindent szürkévé tesz. Aminek köszönhetőan azt sem veszed észre, ha lehetőség adódik nem magányosnak lenni. Amitől úgy érzed magad, mint a Gyűrűhordozó Tolkien művében; kezdessz elvékonyodni.