Nagyon nem megy most az élet. Unatkozom. Ez olyan szinten van már, hogy az unatkozást is unom, és nincs kedvem semmihez és senkihez. Mindezt úgy, hogy megöl a magány. Nem vagyok egyedül, van lakótársam, a tesóm 10 m-re lakik. Nem egyedüllétről beszélek, hanem a legkeményebb lelki magányról. Arról az érzésről ami mindent szürkévé tesz. Aminek köszönhetőan azt sem veszed észre, ha lehetőség adódik nem magányosnak lenni. Amitől úgy érzed magad, mint a Gyűrűhordozó Tolkien művében; kezdessz elvékonyodni. A saját egód lesz a "Drágaság". Ha azt mondják rád pesszimista vagy, azt mondod, te látod a Valót, ha azt gonosz vagy, akkor te csak annyit mondassz "Opportunista". Senki nem érdekel, mindent körülötted forog, de az sem annyira, hogy foglalkozz vele. Minden érdektelenné válik, és szép lassan kihül a világod. Ezt érzem, ezt élem át. Fáj, mert emlékszem a boldog, mozgalmas, színes múltra, ami tudom, nem volt se boldog, se mozgalmas, se színes. Egyszereűn egy nyílt élet volt., semmi több. Érzelem teli, változatos, sokszor rossz, néha jó, mindig elégedetlenkedő zsivaj. Ennek most vége lenne? Nem tudom, csak szürkül a látásom, vagy kihül a világ.