A gomolygó korom bennem

Fényözönné omlott

Mikor a te gyöngyöt hullató kezed

 először hozzám ért

Azóta az égből is szirmok hullanak

Melyek elporhadnak az ajkamon

Mert én túlvilági tűztől égek

És az árva lángokat kioltom

De megfonjuk a koszorúnk

Legyen a reszkető csend a tanunk

Majd a tó vizén elengedjük

Örvények útján,üres partra találunk

Neked a Hold sugara is 

Mosolyként aranyozza az arcod

Mert nincs múltad vagy jövőd

Átadtad magad az Életnek

Engem a Nap elgyöngit

Visszavágyom a mélybe

Emlékek holt üregébe

Mert én átadtam magam a Végtelennek