Álmodtunk egy öregkort

        Férjem emlékére

Álmodtunk egy öregkort, csodásat, szépet,

Ám a kegyetlen valóság mindent széjjeltépett.

Hosszú útra mentél, honnan nincs visszatérés,

Fel, a mennybe vitt, Téged az utolsó lépés.

Annyira fáj, mit érzek, hogy el sem mondhatom,

Nem láthatlak többé, s a hangod sem hallhatom.

Gyermekeink szíve sokszor most is utánad sajog,

Szereteted, törődésed nékik már nem adhatod.

Mardos kín, hogy meg nem menthettelek,

Amikor elmentél, nem foghattam kezed.

Ágyadnál nem állhattam bánón, megtörten,

Sajnálom, hogy kérésed magamtól ellöktem.

Egész házasságunk alatt szívből szerettelek,

Ha dolgozni mentél, akkor is kerestelek.

Hiába érezlek még, itt, legbelül élénken,

Kezem nyújtanám feléd, esdőn, félénken.

Nem érlek már el, tőlünk örökre elmentél,

Reméljük odaát csöndes békességre leltél.

Nem adhatok csókot mosolygós arcodra,

Már csak virágot vihetek csöndes sírodra.

Csoda volt, hogy éltél, minket mindig szerettél,

Nem haltál meg, boldog álomba szenderültél.

Szeretetünk kísérjen egész utadon végig,

Hogy voltál nekünk, hálánk jusson el az Égig.

Álmodtunk egy öregkort, csodásat és szépet,

Ám a kegyetlen valóság mindent széjjeltépett.

Kívánom, hogy legyen álmodon örök béke,

Egyszer találkozunk majd, fenn, az öröklétbe.