Parádfürdői Emlék

Lágy szellő fúj, levelek halkan susognak,
Fák ágain tarka madarak dalolnak.
Nap néz le az égről, vidáman, nevetve,
Békét, nyugalmat töltve a lelkekbe.

Csöndes Kórház bújik az erdő mélyén,
Ezer éves, hatalmas hegy meredélyén.
Orvosok, ápolók, betegek hada,
Ablakon áramlik Hársvirág illata.

Odabenn zajlik ám az Élet,
Hűen kezelik, ki jobbat remélhet.
Segíteni igyekeznek, minden gondon-bajon,
Aki most még sánta, újra hadd szaladjon.

Öreg szívem

Öreg szívem, mint vén hegedű húrja,
Megkopott már, nem cserélhetem újra!
Az idő elszállt, csak emlékeimből élek,
Sírva, kacagva, néha még vissza nézek.

Mit tettem Én, mennyi jót, vagy rosszat,
Isten még milyen feladatokat oszthat?
Öreg szívem, életem  vén hegedűként húzza,
Megkopott, lassan elpattan már minden húrja.

Legnagyobb kincs, mit életemben kaptam,
Öt szép gyermek, kiknek Életet adtam.

Első gyermekem soká nem nevelhettem,

Nyolcadik évében örökre elvesztettem.

Álmodtunk egy öregkort

        Férjem emlékére

Álmodtunk egy öregkort, csodásat, szépet,

Ám a kegyetlen valóság mindent széjjeltépett.

Hosszú útra mentél, honnan nincs visszatérés,

Fel, a mennybe vitt, Téged az utolsó lépés.

Annyira fáj, mit érzek, hogy el sem mondhatom,

Nem láthatlak többé, s a hangod sem hallhatom.

Gyermekeink szíve sokszor most is utánad sajog,

Szereteted, törődésed nékik már nem adhatod.

Mardos kín, hogy meg nem menthettelek,

Amikor elmentél, nem foghattam kezed.