Ez a kép Törökországban, Antalyában készült a múlt héten. Egy lomha folyó medre egyszer csak véget ér, és lezúdul a tengerbe.

Látható a város a háttérben, egy nagy blokkház közelebb, a folyó, az ég és a tenger, ja és jómagam is ott vagyok a képen.

A képen ott vagyok.

Emlékszem, vagy 20 évvel ezelőtt, vagy még régebben, az Óperenciás tengeren is túl, a Fogarasban túráztunk. Hátizsákkal másztunk, idegenvezető nélkül, remélve. hogy estére megtaláljuk a kabanát, ahol alhatunk, és kerül valami meleg étel is. Meg is találtuk. Tábortűz mellett szalonnát sütöttünk, házipálinka, bor is volt, ha nem is elegendő, de jutott. És nem messze hallatszott a rohanó patak zúgása.

Reggel ennél a pataknál mosakodtunk, más lehetőség nem lévén. Hideg volt a víz, kegyetlenül hideg, de beleálltunk, megmutatva önmagunknak és aki oda figyelt.

Évek múlva is felidéztük azt a reggelt, és a többi kalandot, beszélgetést, élményt, pillanatot.

- Emlékszel, milyen hideg volt a víz?

- Emlékszel? Olyan hideg volt, hogy nem habzott a szappan. Befagyott, vagy mi.

- Emlékszel?

Emlékszem bizony. Ma is emlékszem. Ott voltunk a Fogarasban, és része voltam.

Az antalyai vízesésre is emlékszem még. Emlékszem, hogy ott nyüzsgött egy rakás túrista, kerülgettük egymást, és vigyáznom kellett, hogy ne lógjon idegen ember a képbe, és én se lógjak bele a máséba. Aztán visszaültünk a buszba, és mentünk tovább.

Este balettelőadást láttam, nem volt valami rendkívüli, de bele-belefeledkeztem. És nem hiszed el, egyszer csak föláll előttem egy pali, és fényképezni kezd. Állva jobban tud. Hogy megörökítse az élményt, amiből közben kimarad. Mert a kép lett a fontosabb. Hogy közben engem is zavarhat? Talán eszébe sem jutott ilyesmi. Egy másik pasi ügyel erre is. Előadás közben, a bársonyszékeken keresztül nyomul az utolsó sorban, mert ott senkit sem zava, ott elkészítheti a feledhetetlen sorozatot az előadásról. Amit emiatt nem lát, persze.

Tátott szájjal bámulom. Megőrültem? Vagy ki itt a helikopter? Itt az ideje, hogy hozzászokjak ehhez? Történelmi időket élek? Tanúja vagyok, ahogy megszűnik a valódi világ, átadva helyét a virtuális világoknak? Ez a jövő? Vagy igyekezzek ott lenni, ahol vagyok? Ahol helye van az élménynek és helye van a fotónak is?