Lehet április volt... vagy március, esetleg február ? Már nem tudom pontosan behatárolni mikor is kezdődött ez az édesnek induló, keserédes tragikomédiába fulladó történet. Az első pillanatra emlékszem,nem vettem komolyan, hogy észrevettem.Én a szakbarbár, aki épp munkahelyet váltó, feleslegesnek tartott interjúra érkeztem leendő kálváriám helyszínére. Akkor 37 éves érett férfiként, lányos zavaromban az ablakon benyitva toppantam be , fene sem tudta, hogy az ajtó két méterrel arrébb nyitva. Fejem lüktetett a szakmai ártalomtól, ami konkrétan a másnap... Belesüppedtem egy székbe, vártam leendő bérem kiköhögőjét, és miután kedélyes beszélgetésbe kezdtem vele megtörtént az a csoda, amit csak később érthettem meg,tudniillik épp teljesen boldognak nem nevezhető párkapcsolatban tengettem unalmas mindennapjaim. Utólag belegondolva talán fel sem tűnt a bőrkabátját lezserül szögre akasztó, szürke pulcsit viselő mosolygó szőke lány,aki hangos "Jónapottal" jelezte,hogy ha tetszik, ha nem, de megérkezett... Na jó, ez így kamu, még szép, hogy belém égett az a pillanat, amiről később kiderült elveszésem kezdete. Február hetedik napja, reggel kilenc óra, az élet megváltozik. 

Távol álljon tőlem a túlzó okoskodás, vagy a késő bánatos ebgondolat, de szerintem az embernek készen kell állni a villámcsapásra, legfőkéleképpen észre kellene vennie, amikor betalál a ménkő, nem elhessegetni a másodperc kiváltotta gondolatot, és visszasüllyedni a megszokásba.Na, én pontosan ezt tettem. Elindult új szakadékba szaladó karrierem, az új komolynak sohasem tartott munkahelyemen. Egy kis lábjegyzet... lehetnék kőfaragó, lehetnék halász, rendelkezhetnék bármilyen szakmával, mindegy lett volna, kiégett kellékesként érkeztem ebbe a színdarabba. Abba az előadásba, ahol kis idő után Antiszociális Júlia (saját bevallása szerint,én úgy hiszem angyal ) érdeklődést kezdett mutatni Szenvedélybeteg Rómeó iránt. Úgy indult, először csak apró szóváltások, hosszabb rövidebb beszélgetések, majd az összezárt idő hatására kialakult a kölcsönös szimpátia, alakuló bizalom. Az elején kissé idegennek tűnő apró ölelések, összekacsintások, évődések lassan megszokottá váltak, sőt egyenesen hiányoztak, amikor valami érthetetlen oknál fogva elmaradtak. Tükörképem a Torz Rómeó menthetetlenül gabalyodott Cudálatos Júliájába. A sors segített, akkor már független férfiként vágyni kezdtem rá, hogy újra átéljem a pofonjaim után a simogatás érzését, a valahova tartozást,amit nem minden kapcsolatban tapasztal az emberfia. Tagadja magának, elutasítja, mint gyengeség, de semmi mást nem áhít jobban. Amíg meg nem kapja. Szombat hajnal volt, három, esetleg négy óra, húsvét után nem sokkal, egy egyszerű szombat...akkor mégcsak nem is sejtettem, de átírta az életem.