Aztán augusztus lett. Egy csütörtöki nap,nemis, inkább egy péntek reggel. Születésnapom volt,azt hiszem.Azt hiszem,mert épp csak foszlányokban maradt meg az este.Pont olyan foszlányokban,amilyenre téptem azt a nem is olyan rég még bimbózó kapcsolatot.Látom magam előtt Júliám,amint vár a buszmegállóban,azokkal a gyönyörű kékeszöld szemeivel, abban a virágos ruhában,amiben azon az estén volt öltözve. Egy nappal a világfordulás után.Egy részeges hajnal tökéletes befejezése lehetett volna az a vasárnap este.Mosolygott,mint mindig.Sárga szoknyaruhájában libbent bele abba a vasárnap estébe.

Lehet április volt... vagy március, esetleg február ? Már nem tudom pontosan behatárolni mikor is kezdődött ez az édesnek induló, keserédes tragikomédiába fulladó történet. Az első pillanatra emlékszem,nem vettem komolyan, hogy észrevettem.Én a szakbarbár, aki épp munkahelyet váltó, feleslegesnek tartott interjúra érkeztem leendő kálváriám helyszínére. Akkor 37 éves érett férfiként, lányos zavaromban az ablakon benyitva toppantam be , fene sem tudta, hogy az ajtó két méterrel arrébb nyitva.