Az eskü ereje

Idős néni üldögél a tolókocsiban a pszichiátria ebédlőjében. Maga elé meredve motyog valamit. Előtte a reggeli maradványa és egy bögre tea. Időnként sepregető mozdulatot tesz az asztalon. Talán a nem létező morzsákat távolítja el. De ahogy jobban megnézem, a mozdulatok írásra hasonlítanak: lefelé, szabályosan, egymás alá ír. Számol. Vajon mit? Az idő múlását?

Neki itt összefolynak a napok. Kora reggel kitolják az ebédlőbe, délben eszik, majd alvás, délután sétáltatják, este lefekvés. Ebből áll az élete.

Délben megjelenik nála egy idős úr, etetni kezdi. Közben beszél hozzá. Csendes, derűs képnek tetszene, ha nem tudnám, hol vagyunk. „Jóban, rosszban….” Hangzott el valaha az eskü szövege.

Beszédbe elegyedem az idős úrral, a férjével. Szomorkásan mondja, hogy az Alzheimer-kór és vele együtt egy agyvérzés elvette a felesége emlékeit, mozgásképességét. Pedig két éve még síelni jártak! Beletörődően sóhajt.

A sors fintora, hogy sokszor azokat sújtja ezzel a betegséggel, akik boldog és aktív életet éltek. Talán, hogy könnyebb legyen elviselni a búcsúzást, az elmúlást?

Már csak egymás bűvkörében élnek. A férfi még tudja, hogy ki volt a felesége, az asszony már egy más idősíkban létezik.

De a férfi szeretete mindkettőjük életét bearanyozza, s elfeledteti az egyhangú, magányos hétköznapokat.

Ő komolyan gondolja az esküt.

2012.12.08.