Szeretem a csendet,ahogy kúszik a falakon,
s ahogy nézzük egymást,túl a messzi szavakon,
mert többet ér e pillanat,mint bármely vallomás,
az öröklétbe burkolt minket,s nem számít semmi más.

Nem mozdulnak a fák,és némák a templomok,
alszanak a poros utcák,és alszanak az angyalok,
s ahogy betakar minket sóhajával a borongós őszi szél,
nézem szemed csillogását,ahogy rólad mesél.

Talán látsz bennem valamit,amit senki más,
talán ezért követsz folyton,mint egy el-eltűnő látomás.
Nem tudom,ki vagy,de vigyázol rám már rég,
s hogy ki küldött?Az titok.A pokol,vagy az ég...

Mosolyodban ott rejtőzik egy darabka a tegnapból,
rég elhullott könnyekből,és elfeledett arcokból.
Benned él aki voltam,és aki többé nem leszek,
tudod jól: már csak te vagy nekem,nélküled én elveszek.

Csitt!Ne szólj semmit,mert eltörik a pillanat,
s csak néhány üres szó,mi helyette itt marad.
Hallgasd inkább a bűvös csendet,mely fátyolként körbevesz,
csak a szívünk dobog halkan,azon kívül semmi nesz.

Árny vagy,tudom.Titok és látomás.
De soha el ne engedj,mert nem vigyáz rám senki más.
Kövess,ha magányos vagyok,s ha veszély fonja karjait,
ne hagyd,hogy eltévedjek,add nekem az álmaid.

Szeretem a csendet,ahogy kúszik a falakon...
Fogd a kezem,el ne engedd,szálljunk messze szabadon,
mert többet ér e pillanat,mint bármely vallomás,
az öröklétbe burkolt minket,s nem számít semmi más.
/Brise/