Nincsenek szavak… csak csend. Nem tudom, ki vagyok, nem tudom merre tartok, csak azt tudom, hogy keresek valamit. Keresek valamit, amit elvesztettem… S bár elvesztettem, mégis olyan, mintha egy láthatatlan cérnán hozzám lenne kötve. Velem együtt mozdul, nehéz vele minden rezdülés. Hiányzik a szabadság, a szárnyalás, de a cérna béklyóként köti kezeimet képzeletem legsötétebb szobáinak láncaihoz. Rab vagyok. Önmagam rabja. A képzelet és a vágy rabja…

Hiába tekerem a cérnát… egyre csak húzom, ráncigálom vissza, de sosem érek a végére. Végeláthatatlan harc ez. Saját magamat rángatom a fonal végével. Magamat húzom vissza miközben gyenge elmém mit sem sejt arról, hogy amit keresek, az valójában saját magam. Hogy ami a cérna végén van, valójában kiüresedett testem. Nem Ő… Ő itt hagyott. Elment. Magamra hagyott hideg testem gránit keményében.

Naiv elmém délibábként lebegteti képzeletemben Őt. Mint egykoron, mikor még az enyém volt. Mikor az övé voltam. Égszínkék szeme az enyémet keresi, fürkészi arcom, ahogy fájdalomtól torzul és könnycseppek fáradhatatlan hada gördül megfáradt vonásaim körül. Gyengéden megragadja állam és pamut ajkával vigaszt csókol az enyémre. A világ hirtelen összezuhan, megsemmisül, s én lebegek az éterben. Válaszul visszacsókolom, kezem gyönyörű mogyoróbarna hajában lel vigaszra. És újra érzem őt. Egy röpke, homokszemnyi pillanatra újra elevennek érzem magam, érzem, hogy ereimben száguld a vér, gyenge szívem verni kezd és életre kel, kopár, megfeketedett lelkembe visszatérnek a színek és a zene… Majd hirtelen keményen eltaszít magától… Ellök és megpofoz… Megüt, hogy azonnal földre zuhanok… S mikor törékeny testem tiltakozón csattan a rideg betonon, ő újra lesújt rám. Belém rúg, rám tapos, leköp és megaláz… Csöndesen zokogok a fájdalomtól. Úgy, hogy csak én halljam… és tűröm, hogy folytassa kínzásom. Mert bár csupán fájdalom, mit okoz nekem, de a fájdalom legalább valódi. Emlékeztet arra, mikor még egymáséi voltunk. Mikor lágy szuszogásával ért a hajnal… Mikor édes csókja volt szívem indítómotorja a bajban… Mikor széles válla volt párnám, ha zokognom kellett… Mikor egyetlen szava elég volt ahhoz, hogy minden rendben legyen, s ez az volt, hogy: Szeretlek.

Ez a kimondhatatlan, csöndes, gyilkos üresség a tanúja, hogy valaha szerettem. Hogy valaha ő is szeretett. Lelkem börtönébe zártam magam, és innen nincs kiút. Minden, amit azért tehetek, hogy kiszabaduljak, csak próbálkozás. Nincs valódi megoldás. Mintha a világ összes kulcsa rendelkezésemre állna szabadulásomhoz, ám boldogságom börtönzárát az a kulcs nyitná, amely kajánul vigyorog rám az ajtón túlról. Egész életemben keresgélhetnék tudomást sem véve arról, hogy amire szükségem van, elérhetetlen. Leélhetnék egy életet úgy, hogy színlelek. Hiszen az emberi elme csodálatos. A képzelettel káprázatos dolgokat lehet megvalósitani. Lehetnék boldog, ha találok egy szép kulcsot. Gyermekien örülhetnék neki, mennyire fényes és új. Mosolyogva ülhetnék a zárkában, hogy feltöltsem magam a szépségérzet keltette felszínes örömmel. Ám minden szabadjára engedett gondolat a hazugság rusnya, ragacsos mázától csöpögne. Egy rácsos ablak mögött tétlenkedhetnék és beletörődhetnék ocsmány sorsomba. Dagonyázhatnék az önsajnálatban miközben azt mesélem be beteg pszichémnek, hogy így van rendjén az élet… Mindezt azért, hogy aztán húsom elöregedjen, bőröm megereszkedjen, testem rothadásba kezdjen… És sanyarú magányomban leljen a hűvös, árnyékos halál, mikor képzeletemben utoljára megjelenik felejthetetlen arca, ahogy megsimogatom… Ő pedig még egyszer, utoljára eltaszít, hogy aztán egy utolsó, halálos döféssel megöljön….