Túrmezei Erzsébet - A legnagyobb

A legnagyobb művészet tudod e mi?
Derűs szívvel megöregedni.
Tenni akarnál, s tétlen maradni.
Igazad van mégis hallgatni.
Soha nem lenni reményvesztett
csendben hordozni a keresztet.
Irigység nélkül nézni másra,
Ki útját tetterősen járja.
Kezed letenni az öledbe,
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Hol segítettél régen,
bevallani alázattal, szépen,
hogy arra most már nincs erőd,
Nem vagy olyan mint azelőtt..

.
Nem várok sokat az élettől. Csak csipetnyi békét,
csak néhány csodás óra boldog emlékét,
csak kevés barátot, de azok igazak legyenek,
nem gőgös gazdagságot, csak mindennapi kenyeret.
Nem kérem a világot. A hatalom se legyen az enyém.
Maradjon a szívem szelíd, sose legyen kemény.
Nem kell, hogy teljesüljenek álmaim.
Csak hadd repüljek néha vágyaim vad szárnyain.
Csak hadd lássak hitet s bizalmat az arcokban,
mert nekem mindegy, meddig élek,
csak az számít, hogyan.
Akiknek segítettem, legyenek sokan.

 http://www.youtube.com/watch?v=COpokYPMCQ8&feature=related

FONTOS, HOGY TUDJÁTOK. ! ! 
/ Ez mindenkit érdekelhet /


Ezen az oldalon tudod megnézni, hogy július l-től melyik betegséggel, melyik kórházban látnak el! A településedet jelöld meg és kattints rá

http://tek2012.gyemszi.hu/tek1/index.php

Létezik az, hogy valaki belép egy ajtón, vagy beszáll egy autóba, és amikor meglátjuk, amikor először találkozik pillantásunk az övével, azonnal tudjuk, ő az? Létezik az, hogy egyetlen pillanat során olyan mértékű és mélységű érzelmek halmozódnak fel bennünk, mint amire egész addigi életünk során nem volt példa? Behunyom a szemem, visszagondolok erre a pillanatra, és emlékezem. Arra, ami ekkor tör

13 TANÁCS, tanács, - BAR videó - kategória: zene/film, [m29][m35][m29] - video.xfree.hu - Videótár

Csendes eső esik a kiszáradt földre,
Hány égben lakó Angyal simogató gyöngye.
Mely hull valakiért, talán épp teérted,
Tárd ki a lelked, s azonnal megérted.

Hogy a cseppekben ott vagy, s benne minden szavad,
Mit féltél elmondani a napnak, azt hitted örök titok marad.
De mikor szobádban kopogott az éj, te meztelenül vártad,
És a sorban álló sóhajoknak már nem szabhattál gátat.

Volt köztük olyan, mely nem rég vetette meg ágyát,
S olyan is, ki évek óta csak temeti az álmát.

Szeretnék egyszer
zsongító álmos réten
fűben elterülve felhőket nézni,
érezni percről percre
zsibbadó nyugalmat, s azt,
hogyan omlik porrá
magasfeszültségem.
Érezni görcsök lazulását,
oldását kínnak, nyomornak,
a csend lenne balzsama 
sebeknek, s a lélek üzenne
fel a madaraknak.
Felhőkön szállnék
súlytalan lebegéssel,
míg a gondtalanság leple
könnyű mámorral űz el
minden rosszat, bajt, bánatot,
s magam is elhiszem, más érzés
nem kell, nem vagyok képes,
nem tudok, nem akarok
már megváltani világot.

Miért fordulunk újra meg újra a nap irányába,
ha tudjuk, hogy sugarától könnyezik a szemünk,
s miért vágyjuk azt, aki sosem volt a miénk,
kiért százszor veszítünk, míg egyszer talán nyerünk.

Miért hat meg annyiszor szívünk esdeklése,
könyörgő szeme, mely könnyel telik meg,
mikor más irányba fordulunk a megszokott helyett,
ott hagyva a régi utat s a régi lépteket.

Miért vágyjuk a szót, azt az egyszerűt és szépet,
mely szükséges ahhoz, hogy túléljük mindazt,
ami a ránk feszített ólomévek vastömb súlya alatt,
némi felemelő vigaszt és biztonságot ad.