Miért fordulunk újra meg újra a nap irányába,
ha tudjuk, hogy sugarától könnyezik a szemünk,
s miért vágyjuk azt, aki sosem volt a miénk,
kiért százszor veszítünk, míg egyszer talán nyerünk.

Miért hat meg annyiszor szívünk esdeklése,
könyörgő szeme, mely könnyel telik meg,
mikor más irányba fordulunk a megszokott helyett,
ott hagyva a régi utat s a régi lépteket.

Miért vágyjuk a szót, azt az egyszerűt és szépet,
mely szükséges ahhoz, hogy túléljük mindazt,
ami a ránk feszített ólomévek vastömb súlya alatt,
némi felemelő vigaszt és biztonságot ad.

Miért jó megbízni néhány kedves gondolatban,
amikről hisszük azt, hogy értünk született,
s miért nem tagadjuk meg azt a benne nyugvó érzést,
miért készek vagyunk eldobni egy egész életet.