Csendes eső esik a kiszáradt földre,
Hány égben lakó Angyal simogató gyöngye.
Mely hull valakiért, talán épp teérted,
Tárd ki a lelked, s azonnal megérted.

Hogy a cseppekben ott vagy, s benne minden szavad,
Mit féltél elmondani a napnak, azt hitted örök titok marad.
De mikor szobádban kopogott az éj, te meztelenül vártad,
És a sorban álló sóhajoknak már nem szabhattál gátat.

Volt köztük olyan, mely nem rég vetette meg ágyát,
S olyan is, ki évek óta csak temeti az álmát.
S ki meghalt, pedig épp hogy megszületett,
Mert kire annyira vágyott, már a távolból integet.

Miért festesz mosolyt magadra, mikor jobb lenne sírni?
A könnyben tisztul a lélek, s talán úgy könnyebb kibírni,
A mát, a holnapot, az órát, s a perceket,
Sírj, s mondd el azt, mit másképp már nem lehet.

Látod, csendes eső esik a kiszáradt földre,
Minden csepp egy Angyal simogató gyöngye.
Van, mely értem hullik, és van, mely teérted,
Ha kitártad a lelked, biztos hogy megérted.