Ha valaki jól tud várni a megvalósulásra - öröm.
Amilyen pokol a türelmetlen, kétségbeesett, rossz várakozás, a „mi lesz már, nem bírom tovább!", olyan öröm, ha az ember művészien tud várakozni.
Várni egy barátomat vagy a szerelmemet: öröm.
„Ha például délután négykor érkezel majd — mondja a róka A kis hercegnek -, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, hogy milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom megtudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... "
Szép gondolat - de mi van másnap, ha az illető ott marad?
Mondjuk beköltözik hozzád, és még mindig ott van.
Te pedig már mennél.
Ő meg ott van. Várja a reggelijét.
Mi van a mézeshetek után? Amikor lecsillapodott a láz, s elhangzik az első mondat: „Már megint lehamuztad a szőnyeget?!"
Sőt, mi van egy szerelmes, lázas ölelkezés után?
Reggel belenézel a tükörbe, hajad borzas, szemed kissé bedagadt; fogkrémet nyomsz a kefére, s fogat mosol. Nézted már ilyenkor az arcodat? A szemedet, nézted már? Láttad, ki néz vissza rád?
Nem lehet „díszbe öltözött" szívvel élni.
Pedig az lenne az igazi.
De nem lehet.
Mert aki csak a másiknak öltözteti fel a szívét, az függ a másiktól. És függ a száguldó, mindent átváltoztató időtől is...