Utazás Maroshéviztől Marosvásárhelyig.

Az állomás épülete sötét és rendetlen. Előtte a padokon néhány ember űlt és várták a vonat érkezését. Bent a váróteremben az egyik sarokban egy csoport cigány,  cigány nyelven veszekedtek, vagy csak hangosan beszélgettek nem lehetett eldönteni. Azt hiszem ihattak is valamit, mivel túl hangosak voltak. Senki nem volt aki fegyelmezze őket. A pénztár előtt két idősebb nő és egy fiatal lány álldogált, várva, hogy nyisson a kassza és megvásárolhassák a jegyeiket. Halkan beszélgettek és csak annyit tudtam meg a beszédből, hogy magyarok. Tovább mentem az elsőosztályba, ahol nincs cigány és gondoltam másabb lesz a légkör is. Valóban szebb és világosabb volt itt, de vandál kezek itt is nyomot hagytak. A piros műbőr székeket felhasogatták úgy, hogy kilátszott a szivacs alólla. Elég csúnya látvány volt. Leűltem egy sarki székre és bámultam a jövő menő embereket. Még húsz perc volt a vonat érkezéséig és gondoltam elmegyek a jegypénztárhoz megvenni a vonatjegyet. Amint megálltam a pénztár előtt, a kislány a két idősebb nő mellöl utánnam állt a sorba. Zöld csizma, testre feszülő barna bársonynadrág, zöld dzseki és rózsaszin magasnyaku pulover volt az öltözéke. Arca piros volt, azt hiszem  a hidegtől ami eléggé csípett. Megvettem a jegyet és tovább álltam, de azt még hallottam, hogy Marosvásárhelyre kérte a jegyet. Megjött a vonat és mi a kollegámmal felűltünk. Zárt fülkés vagont kaptunk és meg is jegyeztem, hogy egy éve nem űltem ilyen vagonban, akkor is a nemzetközi volt amivel Magyarországra mentünk, az is ilyen zárt fülkés volt. A helyem az ablak mellett volt a számozás szerint. Levetettem a bundámat és elhelyezkedtem az ablak mellett, kivettem a táskámból a könyvet és olvasni kezdtem. Jó meleg volt a fülkében. Egy idősebb asszony jött be a fülkébe és leűlt velem szembe. Felnéztem rá a könyvből, aztán tovább olvastam. Látva, hogy magyarkönyvet olvasok, megkérdezte, hogy hová utazom?

-         Marosvásárhelyre. – Válaszoltam.

-         Vajon mikor érkezünk meg?

-         Körül belül 14 óra és 15 perckor, ha nem késik valamiért.

Aztán nyilik a fülke ajtaja és bejön egy másik öreg asszony és az a kislány aki utánnam vette meg a jegyét. A 73 és 75- ös helyet keresték. Leűltek, miután levetették a kabátjaikat.

-         Jó meleg van itt bennt, - mondja az öregasszony a kislánynak, - csak az a baj, hogy nagyon zsúfolt a vagon.

-         Inkább zsúfolt legyen, mint üres, mert én egyszer utaztam olyan vagonban, hogy Galacról Toplicáig senki sem jött a fülkébe. Azt hittem megnémulok, vagy  legalább is elfelejtek beszélni amig hazakerülök..

-         Nincs karfája ennek az ülésnek?- fordult felém az öregaszony. Felnéztem a könyvből, aztán a hátamögött átnyúlva, lenyomtam a könyöklőt. Megköszönte, aztán közelebb húzódva hozzám lekönyökölt a könyöklőre hálásan.

-         Vajon járnak az autóbuszok Marosvásárhelyről Kolozsvárra?- kérdezte aztán felém fordulva, mire én összecsuktam a könyvet és letettem az asztalra, majd illedelmesen válaszoltam

-         Azt hiszem járnak és aránylag rendesen. Egy kicsit síkos az út, de még nem hallottam, hogy valamelyik busz felborult volna.Jó gépkocsi vezetők vannak mint bíztos kezüek

-         Úgy gondoltam, hogy Vásárhelyig megyek vonattal és onnan busszal Kolozsvárig, mivel a vonattal Kocsárdon sokat kell várni.

-         Nem tudom, mert nem utaztam mostanában arra felé.

Észrevettem, hogy a kislány és a másik öregasszony Bórszékről beszélnek. Kivettem a beszélgetésükből, hogy a kislány is és a néni is Bórszékiek, a kislány Maroshévizen jár középiskolába és hogy utolsó éves és Vásárhelyre megy piusz papirért és krétázott papirért.

A velem szemben űlő nő elmesélte nekem, hogy Gyergyóból jön, ahol van egy lánya, aki özvegy még az államosítás óta, mivel a veje öngyilkos lett, amikor elvették tőle a cséplőgépét és a favágó gépet, amiért egy életen keresztül dolgozott, hogy legyen.

-         Szegény lányom azóta sem ment férjhez, pedig volt kérője elég, de nem akart mostoha apát a gyerekeinek, - s mind ezt fényképekkel bizonygatta és aláfestette. – Tudja én is özvegyen neveltem fel öt gyereket. Két fiut és három lányt. Mindegyik jól van. A nagyobbikat Luka László elvitte Bukarestbe, ő főzött nekik és rendezte az egész házat. Úgy tudott főzni a lelkem, hogy nem engedték többet haza. Ők adták férjhez egy pártemberhez. Nagy fejes volt. Álandóan a gyülésekre járt. Ott is halt meg. Úgy hozták ki a gyűlésteremből meghalva. Aztán a nagylányom elvitte magához a kissebbik lányomat, hogy ne legyen egyedül Bukarestbe és tovább is főzött  más minisztereknek, miután Luka Lászlót  és Pauker Annát bezárták és iskolába járatta a testvérét. Most Ő a főnök Caracalban a legnagyobb gyárban az urával. Sokat keresnek és házat építettek maguknak ott Caracalban, ahol minden van. Tudja én megszoktam a falusi kicsi házat és nem kivánkozom sehova, de szeretném látni az unokáimat. Igaz, hogy nem tudnak magyarul, pedig én tanítgatom őket amikor nálam vannak, de én sem tudok románul, s a vejemmel sem tudok beszélni és az a baj, hogy a lányom is inkább románul beszél és én nagyon idegennek érzem magam náluk. Ezért nem is megyek olyan gyakran.

-         Szoktak önhöz járni Gyergyóba, haza ?- kérdeztem csak, hogy már megszakítsam a monológot, mert láttam, hogy a vénasszony egy regényre valót mesél nekem, de sajnáltam is, mert nincs kivel beszélnie és most kiönthette a lelkét. Hát hallgattam.

-         Nem nagyon, csak amikor szabadságon vannak és akkor is inkább külföldre, vagy a tengerpartra kivánkoznak. Inkább én megyek hozzájuk. Most is Gyergyóban voltam a középső lányomnál két hétig, aztán elmentem Csíkba a fiamhoz aki valami fejes ott, mert mindenki hozzá jön, ha valami baja van a gépekkel. A sőrgyárnál dolgozik és nagyon sokat keres. Jól megy nekik. Amikor a németek szerelték fel a sőrgyárt senkinek nem mutatták meg mit kell csinálni csak neki, mert csak őt szerették és most is mindenki szereti.

-         Akkor olyan mester féleség lehet, aki mindenhez ért.

-         Az az lelkem. Olyan főmester, akit minden gyárhoz hívnak, ha valami baj van valamelyik gyárban.

Közben a lány rámnézett és huncutul mosolygott rám értésemre adva, hogy ő is élvezi a beszélgetést, amit én fojtatok a vénasszonnyal.

-         Most nem mondhatja kislány, hogy senki sincs a vonatban, és remélem nem fog elfelejteni beszélni. A beszédükből kiéreztem, hogy Bórszéki. Hadd kérdezzem meg nem –e  Wild lány?

-         Na tessék, - fordult a másik öregasszony felé a kislány, - Ez igen. Mondja meg őszintén honnan tudja, hogy én Wild lány vagyok?

-         Onnan, hogy Wild arca van.

-         És honnan ismeri a Wildeket?

-         Valamikor én is dolgoztam Bórszéken, és ismerem az embereket. Az Árkosi villában laktam.

-         Édesapámat is ismeri?

-         Egész bíztosan, csak azt kell megmondania, hogy melyik Wildnek a lánya.

-         A Wild Jancsié.

-         Még fotbaloztunk is együtt. Sorolhatom Wild Misit, Sanyit, Kolbertéket, Eigel Jancsiék, Fokh Gyuri, Mik Pityu, Sárpátki Rudi, Gál Pista bácsi, a kislánya Ági.

-         Akkor édesanyámat is ismeri, a kantinnál dolgozik Teréznek hívják.

Tényleg ismertem a Terit, de arra már nem emlékszem, hogy szőke volt –e vagy barna, mert az idők folyamán a képek elmosódtak az ember emlékezetében.

-         Terivel is jó barátok voltunk. Mi akik nem vendégek, hanem csak kosztosok voltunk, egy kicsit hozzátartoztunk a kantin személyzetéhez.- Láttam, hogy a lány féreérti a barátságot, és rögtön kijelentettem – Kislány, nem ágyastársak, hanem a szó szoros értelmében igazi barátok voltunk akik segítettük egymást mindenben.

-         Gondoltam is, hogy olyan valaki kell legyen, aki volt már nálunk, mert nagyon ismerősnek tünt. Én Fokh Gyurinak vagyok az édesanyja.

-         Tiszta szívből örvendek az ismerettségnek, az újratalálkozásnak.- Bicentettem az öreg hölgy felé.

-         Most hol lakik?

-         Marosvásárhelyen.

-         Hol?

-         A Tudor negyedben.

-         Nem ismerte az én fiamat?- Kérdezte a gyergyói öregasszony.- Ott lakott ő is a tizemeletesben. Ott volt füttő a kazánházban.

-         Nem tudom, mert ott közel tizezer ember lakik, s bizony nem ismerhetjük mind egymást.

-         Igen, de az ő felesége egy kikapós nő volt, aki a latrával agyonütötték a fiamat, aztán feldarabolták és úgy ásták el.

-         Tényleg hallottam az ügyről, azt mondják mészáros lehetett az illető aki a férfit feldarabolta, mert olyan szakszerüen dolgozott, mint egy igazi mészáros. Sajnos nem ismertem őket.

-         Én is Vásárhelyre megyek, - fordult hozzám a borszéki kislány.- Nem tudja hol kaphatnék krétázott papirt és pauszpapirt? Diploma dolgozatot kell csinálnom és azért szükséges.

-         Krétázott papirt nem tudok szerezni, de pauszt igen. Hány méter kellene?

-         Egy  tekercs.

-         Őnnek? Olyan sok? Én azt gondoltam egy néhány méterről van szó, azt vállalom, de egy tekercset már nem. Ez külföldi portéka, német gyártmány és nagyon drága.Ha ismeri a várost akkor megnézheti a könyvesboltokban, vagy az irószereket árusító üzletekben.

-         Ez a Libreria?

-         Úgy is lehet nevezni, de nekem volt egy magyar tanárom, aki arra tanított, ha lehet akkor mindent magyarul kell mondani. Ismeri Vásárhelyt?

-         Elég sokszor jártam a városban. Tudja van egy barátom, - erre én megnéztem mindent tudó tekintettel és elmosolyodtam, mire ő is mosolygott, mint aki megértette, hogy ez a batátság nem olyan mint amilyen a kislány édesanyja és köztem volt. – Igen és nagyon féltékeny. Ha tudná, hogy jövök, biztos várna az állomáson, de direkt nem értesítettem a jövetelemről.

-         Hol fogsz aludni? – kérdezte Fokh néni.

-         Szekereséknél, a Grand hotel főnökénél. Rágyújthatok?- kérdezte tőlem a kislány, aztán minden felé nézett, de tőlem várta a választ.

-         Én nem dohányzom. Nálunk az irodában nem is szabad dohányozni. Nem tudom mi a mások véleménye.

A lány fel állt és kiment a folyosóra és ott gyujtott rá. Felém fordult és mintha hívott volna úgy mosolygott felém. Én vissza mosolyogtam, de nem mentem ki hozzá, hanem folytattuk a beszélgetést a bennt maradt társasággal.

-         Kiket ismert még Bórszéken?- kérdezte Fokh néni.

-         Nagyon sokat, Majdnem az egész várost. Mik Pityut, aki nagyon szép fiú volt de inni kezdett és tönkre ment, azt mondják veri a feleségét. Márkos Istvánt akinek az édesapja soför volt az autóbuszon. Mint gyermek az maradt meg az emlékezetemben, hogy egy alkalommal elromlott a busz fékrendszere és fék nélkül jött be a Crángán egész a vasút átjáróig. Akkor öszült meg ijedtében. Pista a fia azt hiszem Csikszeredába könyvelősködik valahol. Aztán Sárpátki Rudit, akinek az édesapja volt a munkatelep vezetője. Krammer Marikát, akit a sógórnőm elakart vetetni velem, Marika szép lány volt és rokona a sógornőmnek. Marikának én éretlen fickó voltam, nekem pedig nem volt nősülési szándékom. Igy nagyon jó barátságban voltunk és kedveltük egymást, de nem lett házasság belőlle.

-         Ki volt a sógornője?- kérdezte Fokh néni. A kislány közben visszajött a folyosóról, befejezte a cigarettázást.

-         Sütő Béla bácsinak a felesége a Magdi néni. Tetszik emlékezni rá?

-         Hogyne. Volt két gyerekük a Béla és a Magdika, és még volt ott egy gyerek,

-         Igen  a Szabó Dezsőke, a Béla bécsi testvérének a fia, aki nagyon fiatalon halt meg, a férje a háboruban elesett és így a Dezső teljesen egyedül maradt. Béla bácsi vette magához és nevelte fel az ő két gyereke mellett. Most a Csikszeredai mozi igazgatója. Nagyon ügyes gyerek.

-         Én nem ismerem őket, csak úgy emlékszem Béla bácsira mint egy kövér ember, aki álandóan a mozi gépész ajtaja előtt állt. Magdit őt ismerem. Most is Bórszéken él.- vegyült bele a beszélgetésbe a kislány.

-         Na és magácska hogy ismerte meg a barátját? Szabad tudnom?

-         Oh... nem nagyon érdekes. Szabadságon voltak a szülei és nem találtak helyet Felsőbórszéken és kersgélve házról házra hozzánk kerültek. Tetszett nekik nálunk és minden évben meglátogattak. Most, ha Vásárhelyre megyünk mi is hozzájuk megyünk.

-         És most hozzájuk fog menni?- Kérdeztem a kislányt emlékezve arra, hogy azt mondta Fokh néninek, hogy Szekeresékhez megy aludni.

-         Nem. Azonban lehet, hogy a barátom várni fog az állomáson, mert nagyon féltékeny és akkor hozzájuk kell menjek, mert akkor nem tudok megválni tőle.

Az állomáson senki sem várta. Mi betettük a szerszámokat a megörzőbe és mikor kijöttünk a kislány még akkor is állt a buszmegállóban várta az autóbuszt, ami a központba szálítja...