´Ha meghalnék vagy messzire mennék innen, felírnám a nevedet minden csillagra, hogy mindenki lássa, a világot jelented számomra."
Az otthon
Ha itt maradnál, nem indulnék még én sem,
Ha elindulnál, nem lenne érkezésem,
Hová is mennék, hová is lennék
egyedül én..
Nélküled nem kell útlevél..
Az otthon ott volt ahol bejártunk
mindent százezerszer már,
S apánkat kértük, hogy vegyen
fel most az egyszer, mert
magasról más lesz a táj..
Az otthon itt van ha jössz mellettem,
még ha nem is nézel rám.
Tudod, már régen észrevettem,
hogy szemedben
én hazáig látok simán,
ellátok simán..
Rádnézek néha némán,
S az otthon visszanéz rám..
Az otthon ott lesz ahol megállunk,
ki régen felvett rég nincs már.
Magunkban súgjuk csak: tegyél le,
mert ma végre
megtaláltuk, más lett a táj..
Egy szívhez szalad sok kis ér,
sok szivet hajt egy cseppnyi vér,
S ha messze lennél... Ooh
Elég lesz mindig négy liter,
hazáig elmész ennyivel,
ha menni kell,
de most jönnöd kell..
Az otthon ott van ameddig ellát
vaksötétben két szemünk,
vak lovak vagyunk az éjben,
nincsen út és nincs kötél sem,
de mi el mégsem tévedünk..
Hazajár minden emlék, hazaszáll..
Hazaértünk, hidd el ...
.
.
.
Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.
Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.
Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!
Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
/József Attila:Gyermekké tettél/
.
.
.
Sango Villagren:
Reggeli Csoda
Harmat cseppen a kerti virágról,
majd megcsillan rajta a nap sugara,
büszkén ontva a fényt magából,
s csendül a reggelek víg madara.
Még homályba olvad a tekintetem,
már hallom e harsány éneket!
Tisztul a kép, de még nehezen
tompítja szemem a fényeket.
Elmém vidáman ébredő árnya
remélve köszönt egy szép új napot.
Szívem, mint mindig, most sem bánja
azt, mit e fénnyel ismét kapott.
Álmosan pillantok jobbomon az ágyra
és megmosolyogtat, ami fogad.
Illatok, érzések színes kavalkádja
őrzi, mit szívem tartogat.
Tán álmodom még, de oly valósan,
új képet szőtt a képzelet,
a csendes lomhaságban eltelt óra
mellettem új Csodát ébresztett.
Barnásvörös haja a párnára omlott,
s mint hűs patak, csörgedez tovább.
Csodálva nézem tincseire bomlott,
földig nyúló zuhatagát.
Ezernyi kérdéssel pillant fel rám
a szeretetét ontó barna szempár.
"Reggel van? Este? Vagy hajnal talán?"
Időt nem ismerve tekintesz reám.
Mosolyomtól megnyugszol és viszonzod azt,
így nyújtod felém a két kezed.
A napsütés lelkedben új dalt fakaszt,
új Csodát szőtt a képzelet!
.
.
.
Soha ne becsüld le a pillanatot, a pillanat maga az élet...
A pillanat hozza a legnagyobb örömet,
és a pillanat hozza a legnyagyobb fájdalmat!
Az öröm pillanatai széppé varázsolják az életedet,
a fájdalom pillanatai megerősítenek.
A szerelem pillanatai a legédesebbek,
a szakításé a legkeserűbbek,
és soha ne feledd,hogy a legkeserűbb pillanatot,
a legédesebb pillanatnak köszönheted!
.
.
.
Nézz fel az esti égre,ha a nehéz napnak vége! És rád mosolyog egy csillag, örül neked,hogy itt vagy! Szíved ajtaján,dörömböl, meríts te is az erőmből! Gondtalan most csak így lehetsz, tiéd minden amit szeretsz! Minden egyes napunk,csak egyszeri csoda, használd ki minden percét többé el nem érheted soha! Becsüld meg napjaid, nyisd ki bezárt ajtaid, engedj be minden érzést, érezd a pillanatnyi féltést!
.
.
.
Aki meg akar tenni valamit, talál rá módot, aki nem, az talál kifogást. (Stephen Dolly)
.
.
.
Csabai Lajos: Mindenszentek
Ha majd kint nyugszom a fűz alatt,
Ne hozz majd drága koszorút nekem!
Az ezer virágú krizantémok
Nem segítenek már szívemen.
Hiába mennek mások ezer virággal,
Jön a november, s elfagy mind.
Ne tarts a sírt versenyben díszítőkkel!
Nem lesz könnyebb a föld odakint.
Könnyebb csak lelkiismeretük lesz,
Mely hordja a vissza nem vont szavakat,
S százszor elmondják majd: köszönöm,
Mit szemükbe mondani nem tudtak.
A bántó szavaknak léleksebei
Millió virággal nem gyógyíthatók,
Hisz, kit köszönöm nélkül engedtek el,
Azok az órák vissza nem hozhatók.
Te ne légy köztük! Ha szívedben
Az őszben emlékek szép virága kél.
Csak egy szál gyertyát gyújts szobádban,
Kit szerettél, ott lesz veled majd, ne félj!
.
.
.
Nagy Zoltán
Az érem másik oldala
Mosolyogj minden mosolyra,
írj dalt minden szóra,
búcsúztasd a Napot mikor nyugszik,
és áldd mikor érkezik,
szeress mikor szeretnek,
álmodj míg nem költenek,
élj azokkal akik élhetnek,
válaszolj ha kérdeznek,
nevess ha nevetnek,
és légy jó, amíg engednek.
Egyszer úgyis felbukkan
az érem másik oldala.
.
.
.
B. Radó Lili: ESTI DAL
Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.
Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég megúntam s amit szeretnék,
messzirõl nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.
Mire az izzó arc lehûl,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng
és jól esik az esti csend.
Jó így mégegyszer szemlehúnyva
mindent végiggondolni újra,
a lélek könnyû, mint a pára
s csend van. Elalszunk nemsokára
.
.
.
Jó Éjszakát!
Ezernyi álmos kis madárka
Fészkén lel altató tanyát,
Elrejti lombok lenge sátra;
Jó éjszakát!
Sóhajt a forrás, néha csobban,
A sötét erdő bólogat -
Virág, fa, szendereg nyugodtan,
Szép álmokat!
Egy hattyú ring a tó vizében,
Nádas - homályba andalog;
Ringassanak álmomba szépen
Kis angyalok!
Tündérpompájú éji tájon
Felkel az ezüst holdvilág;
Összhang a föld, egy édes álom-
Jó éjszakát!
( Dsida Jenő )
.
.
.
Heinrich Heine: A titok
A TITOK
Nem sóhajtunk, könnyünk se csordul,
mosolygunk, mi több, nevetünk!
Nem árulkodik a titokról
keserű ráncunk, tört szemünk.
Némán vergődve ott hever lenn
a lelkünk véres mélyein.
S ha vadul tombol is szívünkben,
szánkat görcsbe rántja a kín.
Kérdezd bölcsőn a csecsemőket,
kérdezd sírban a tetemet,
talán ők felfedik előtted,
mit sosem mondtam el neked.
.
.
.
Heinrich Heine - Bánat
Tudod mi a bánat?
Várni valakit ki nem jön el többé.
Eljönni onnan, hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!
Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot,soha el nem érni,
Csalódott szívvel mindig csak remélni!
Megalázva írni egy könyörgő levelet,
Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakat idézni, mik lelekedre hulltak,
Rózsákat őrizni, mik elfakultak.
Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
Mással látni meg őt és utána fordulni.
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni,sírni könnyes zokogással.
Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
S imádkozni,
Hogy sose tudja meg
Mi is az a bánat.
A szív gyorsan elárulja önnmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken,
Hogy még mindig te vagy a mindenem.
Ha az kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit, csak múló szerelem.
Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet.
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.
Mosolygok az utcasarokig.
Aztán, hogy elfordulok,
Fáradt szememhez nyúlok,
S egy könnycseppet elmorzsolok.
A válás mindig nehéz,
De rosszul itélsz,
Nem bántam meg
Bárhogy is volt, nem bántam meg.
Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.
Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.
Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé, már senki sem néz.
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak míly nehéz.
Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!
S nagysokára mondanám halkan
Semmiség, csupán az életem.
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!
.
.
.
„Juhász Gyula – Egy hangszer voltam…
Egy hangszer voltam az isten kezében,
Ki játszott rajtam néhány dallamot,
Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
Azután összetört és elhagyott.
Most az enyészet kezében vagyok.
De fölöttem égnek a csillagok.” –
.
.
.
József Attila
" A nagy szavak nem érnek semmit,
Elszállnak mint az őszi szél.
De a szeretet,ha tiszta szívből fakad,
Elkíséri az embert amíg él."
.
.
.
"Az élet egyikünk számára sem könnyű.
De nincs semmi baj,
ha az embernek van kitartása és némi önbizalma.
Hinnünk kell, hogy tehetségesek vagyunk valamiben.
És ezt a valamit mindenáron meg kell találnunk."
Marie Curie
.
.
.
Radnóti Miklós: Éjszaka
Alszik a szív, és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz, és lopni lopakszik az éjben.
.
.
.
Reviczky Gyula
Akit szerettünk…
Akit szerettünk, nem feledjük,
Bármit beszéljen ajakunk.
Megrezzenünk, ha szóba hozzák,
Őt áldjuk, hogyha meghalunk.
Hiába ámítjuk magunkat:
Csak játék volt, múló szeszély!
Hiába mondjuk: Minden ábránd
Báját veszíti, véget ér.
Egy édes szempár, egy tekintet
Megbabonáz menthetlenül.
Úgy őrizzük, mint szent talizmánt,
Elrejtve a világ elül.
A sors megáldhat, meggyötörhet;
Emelhet hír, vagy bukhatunk:
A kedves arca sose hágy el;
Őt áldja hűlő ajakunk.
.
.
.
Reményik Sándor: Csendes csodák
Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.
Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?
Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?
Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?
Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.
.
.
.
Szeresd az embereket, és bocsáss meg nekik, amikor csak teheted --
mert megbocsátani nagy dolog, ha nem a legnagyobb.
A megbocsátás háromszorosan is jó:
egyszer annak, akinek megbocsátottál,
aztán magadnak --
hiszen az emberség legnagyobb példáját adtad ezzel --,
végezetül nemes emberi cselekedeted,
amellyel két embert egymáshoz szelídítettél,
átformálja kettőtök kapcsolatát, majd az egész életed.”
Seneca .
.
.
.
Szép Ernő:
Meglátod
A csillagok fölé
repül már az ember,
s lemegy olyan mélyre,
amily mély a tenger.
És lenn a tengerben
már fotografálhat,
ismerős lesz minden
rejtett növény, állat.
Mindennap az ember
új csodára ébred,
nem lesz semmi titka
majd a mindenségnek.
Távolba láthatunk,
távolba hallhatunk,
hosszú lesz az élet,
tán meg se halhatunk.
A lehetetlent is
szabad lesz remélni;
meglátod, hogy milyen
érdekes lesz élni.
.
.
.
Szép Ernő - Én így szerettem volna élni
Én úgy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni
Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szívét érezni
A járdán osztani a virágot
Tegezni az egész világot
Megsímogatni ami állat
Érinteni minden fűszálat
Imádni végtelen sereggel
A napot ha fellángol reggel
És énekszóval összejönni
Az esti csillagnak köszönni
S testvéri csókkal hazatérni
Én így szerettem volna élni!
.
.
.
Várnai Zseni - Megyek feléd...
Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.
Feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!
Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.
Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.
S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt
egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.
Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.
.
.
.
Várnai Zseni:Mintha örökig élnél..
Úgy tégy, mintha örökig élnél,
úgy folytasd minden dolgodat,
mintha már semmitől se félnél,
az elmúlás se riogat...
Mert nem lehet fölérni ésszel,
hogy jön a Perc!
s mindent bevégzel...
megszünsz létezni, nem leszel!
Mintha sose lettél volna...
s ez lenne minden élők sorsa?!
Ne gondolj erre, nem szabad!
Csak folytasd minden dolgodat.
Úgy tégy, mintha örökig élnél!
Hinned is kell, hogy így igaz!
Megérik majd munkád gyümölcse,
kertedből kipusztul a gaz...
Teremtő zápor hull a földre,
jogod van fényre és örömre...
minden megérik, teljesül
a földön és a föld körül...
Ember és világegyetem
egy véghetetlen értelem...
Mondom magamnak vigaszul,
mert égek olthatatlanul...
s ha kérded tőlem:
mi a végcél?!
Folytasd, mintha örökig élnél!
.
.
.
Várnai Zseni Ki a legszebb a világon?
Tündöklésem szép idején nem néztem a tükörbe én,
két kisgyerek szemefénye volt az arcom tükörképe,
s szólt a szívem:
- Édes lányom, ki a legszebb a világon?
- Te vagy a legszebb, anyám, hidd el nékem igazán!
- Édes fiam, mondd meg nékem: ki a legszebb e vidéken?
- Édesanyám, Kedvesem, nincs nálad szebb, senki sem!
- Csillagtükrön néztem arcom, mint egy tündér királyasszony,
aki hol volt... hol nem volt... de ez nagyon régen volt.
Fiam elment messzeségbe, nem nézhetek a szemébe,
s másnak mondja: - Kedvesem, nincs nálad szebb senki sem!...
Kislányomból kisasszonyka, csillagszeme rám ragyogja,
mint egy fényes tükörkép: - Szebb a jóság, mint a szép!
Tó tükréhez megyek s kérdem, ki a legszebb a vidéken?...
Tó tükrét a szél kavarja, arcom girbe-gurba rajta...
- Hamis a tó! - Futok messze, csorba tükör a kezembe,
csorba tükör felel nékem: - Nem az vagy már, aki régen!
Kedves, öreg Szülőanyám, Te mondjad meg, de igazán,
elhervadtam, csúnya vagyok? Édesanyám szeme ragyog:
- Hidd el nékem, édes lányom, te vagy a legszebb a világon...
S ahogy szólott, könnye fénylett, arcom benne tündérszép lett
.
.
.
Wass Albert: Rózsaszirmok
Leszállt az alkony s egy lenge szellő
Tündér rózsát hintett az égre,
Fülembe suttogott egy bús mesét,
S tova libbent a messzeségbe...
Egyszer, régen, mikor még volt öröm,
Egy tündér élt nyíló rózsák között,
Alatta vígan csillogott a tó
S a zord szikla bíborba öltözött...
Ha jött az est, ott dalolt a szellő
A bércen harsogott a vadpatak,
S a szellő halk suttogása mellett
Táncolt a köd, s ezüst holdsugarak ...
Azóta mindig, mikor jön az est,
S bíborban úsznak a hegyoldalak,
A szellő halkan az égre szórja
A fonnyadt tündér-rózsa szirmokat...
Én is olyan bús szellő vagyok,
Verseim picinyke rózsaszirmok,
Mi őket most, hogy alkonyom leszállt,
Haloványkék végtelenbe szórok...
.
.
.
Wass Albert Jó éjszakát
Késő van. Talán aludni fogok.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Nehezen szerzett nyugodalmamat
Szeretném megosztani veletek,
Testvéreim a végtelen világban.
Ma kiderült, ma csillagokat láttam,
Ma rendet láttam, és harmóniát.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Elvégzem még ezt a vigiliát.
Ajtótokra varázs-jelet vetek.
Leborított lámpámat: lelkemet
Ajtóitok előtt meghordozom,
Halkan, halkan, lábujjhegyen megyek,
S magam módján talán imádkozom:
Aludjatok, szépet álmodjatok.
Gyermek ne ríjon, anya ne remegjen,
A lány lássa meg első kedvesét,
Az öregek hadd kalandozzanak
Emlékeik honában szerteszét.
A férfi lássa célnál önmagát.
Jó éjszakát, jó éjszakát.
.
.
.
Áprily Lajos - Fogyó idő
Valamikor így mértem: évek, évek,
egy idő óta így: napok, napok.
S tán nemsokára napokkal se mérek,
azt mondom: percek és pillanatok.
.
.
.
Kányádi Sándor
Erdei virradat
A tisztás fölött csillagok,
és lemenőben hold ragyog.
Ébredeznek a kis patak
bokraiban a madarak.
Derengeni kezd a fák hegye,
és már ellátni messzire.
A legnagyobb hegy tetején
most veti lábát meg a fény.
Kapaszkodik a virradat
vitézeként a nyári nap.
A tisztás fölött nyári kék.
A tisztáson már őzikék
ízlelgetik a csillagok
s a hold hullatta harmatot.
Köztük egy suta két fülét
antennaképpen tárja szét.
Fülel, szimatol: nincs-e vész;
még a nappal is szembenéz.
őrködik, hogy a többiek
békében legelhessenek.
.
.
.
"Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni
és hogy a szépből csak az álma jut,
és hogy a pénzből jó ha mára fut,
s minden erőmet érte kell cserélni.
Oly szomorú, hogy akit szeretek,
talpig nem öltöztethetem brokátba,
nem híhatom lakni aranyszobákba,
és hogy fillérért únva csüggedek."
.
.
.
Várnai Zseni: Mély kútba nézek...
Mély kútba nézek most szűntelen,
Szívemet látom benne: bűntelen.
Szívemet látom benne: reszkető,
Arcom fogyó hold, sápadt, elvesző.
Arcom fogyó hold, sorsom éji ég,
Két szemem könnymeder, bús esős vidék.
Jaj, nézem e tükröt, nem tükröz rajt' öröm,
És hulló könnyekkel összetöröm.
.
.
.
Egy kis virág is okozhat nagy zavart
Egy kis virág is okozhat nagy zavart
Néhány ostoba szó, szörnyű bajt
Valami elszorul legbelül
És úgy szorít, hogy az ember menekül
Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell
Amit a másik örömmel elvisel
Nehéz szeretni okosan, józanul
Szeretni sajnos senki nem tanul
Távol tart egy félénk mozdulat
S a vallomáshoz nincsenek szavak
Valahogy mindig rosszkor érkezünk
S néha magunk elöl is menekülünk
Nehéz úgy szeretni, ahogyan jó
Ahogy az örömmel elfogadható
Nehéz szeretni okosan, józanul
Szeretni sajnos senki nem tanul
A közeledés is félreérthető
A hazugság is lehet megnyerő
Néha túl érzékenyek vagyunk
Máskor meg a büszkeség a bajunk
Nehéz úgy szeretni, ahogyan kell
Amit a másik örömmel elvisel
Nehéz szeretni okosan, józanul
Szeretni sajnos senki nem tanul.
Kommentáld!