Épp az imént öntöttem ki szívemet egy barátomnak, s most egy kicsit könnyebb.

Lehet, hogy az hiányzik az ember életéből, hogy nincs kinek elmondani bánatunkat, nincs kivel megosztani a megoszthatatlant?

 Nem akad olyan ember, aki meghallgat? Nem akad senki. Akkor marad az írás. Kiírom magamból a fájdalmam, a dühömet, a kétségbeesésemet, talán tanul belőle valaki, vagy együtt érez velem, vagy aki nem. De én megkönnyebbülök, mert a benn ragadt szó megfojt, a bennem lévő bánat haraggá alakul át és a harag, mint tudjuk rossz tanácsadó... el nem hullatott könnyeknek valamikor ki kell jönnie. Akár férfi, akár nő: ne szégyenkezzen a könnyei miatt!

Én lenyeltem a véleményeimet, a bánataimat, a sértődöttségemet és mire jutottam vele? Lett egy (nem is egy! hanem több, ami már begyógyult) gyomorfekélyem.

Ma már hangot adok a véleményemnek, a nem tetszésemnek még akkor is, ha valaki ezt zokon veszi. Vegye.  Ez az Ő gondja,nem az enyém. Megtanultam, hogy az érzés, mint olyan csak bennem létezik, számon kérni a másiktól nem lehet, hiszen azok az Ő érzései.. Tanulgatom, hogy ne mondjam: csalódtam benned. Hiszen csak magamban csalódtam, mert többet láttam az benned, mint ami valójában van. Próbáljátok csak ki... Nem is olyan könnyű, mint amilyennek látszik.