Aminata Traoré afrikai értelmiségi nõ, aki a Nyugat és a globalizáció kínálta megoldásokkal szemben egy új Afrikáért harcol. 1947-ben született Bamakóban, tanulmányait részben Franciaországban végezte, közben részt vett a dakari "68-as május" diákmozgalmában, majd az elefántcsontparti Abidjanban az etnoszociológiai intézet munkatársa lett. 1997-tõl 2000-ig Mali kulturális és idegenforgalmi minisztereként a nyugat-európai média kedvelt alakjává vált. Magát gyakorló muzulmánnak, ugyanakkor modern nõnek vallja, és élesen visszautasítja a nyugati kliséket, amelyek szerinte rossz fényt vetnek az afrikai nõkre. A madridi Migrációs Világfórumon készült interjúban a tömeges afrikai elvándorlás okairól és a "nyugati klisékrõl" beszél a volt miniszter asszony.

- Évtizedek óta hallani, hogy Afrikában elviselhetetlen a szegénység. Úgy tűnik, a fiatalok nagy része mégis épp a múlt évben döntött úgy, hogy elhagyja országát, és bizonytalan utazásra vállalkozik Európa felé. Mi ennek a magyarázata? Miért éri meg nekiindulni a sokszor halálos kimenetelű útnak?

- Afrikában a nyolcvanas években kezdõdött az adósságválság, és indult el - a válságot orvoslandó - a strukturális felzárkózási program. 1989 körül, a szovjet tömb összeomlásakor az afrikaiak azt gondolták, hogy az új politikai rendszerben az új vezetõk majd munkát adnak a gyerekeknek, és minden jó lesz. De csak a vezetõket váltottuk le, a korábbi - szinte csak a kávé és a kakaó exportjára épülõ - gazdaságpolitika folytatódott, a világpiaci árak pedig tovább estek. Ez Elefántcsontparton polgárháborúhoz vezetett. Szenegálban elõször azt gondolták az emberek, végre fellélegezhetnek, amikor a szocialistákat a demokrata párti Wade elnök váltotta fel, de az ígéretek ott sem teljesültek. Maliban sok fiatal halt meg a szabadságért, de Európa azután is csak azt ismételgette: "Szõjetek pamutot, ültessetek kávét." A kávé ára pedig tovább csökkent. Így két lehetõségünk maradt: a forradalom és az öldöklés, vagy a távozás. A fiatalok inkább az utóbbit választották.

- Azt állítja, hogy a baj csak a nyolcvanas években kezdõdött?

- A hetvenes években még jólét volt Elefántcsontparton, mert a kávé és a kakaó ára magas volt, az ország pedig bõkezű, mert munkaerõre volt szüksége. A gazdaság működött, a Burkina Fasó-i és mali munkaerõ nagy része pedig az elefántcsontparti kakaóültetvényeken dolgozott, egészen a hetvenes-nyolcvanas években bekövetkezett nagy aszályig. A nyolcvanas évektõl azonban a termény ára zuhanni kezdett, és ekkor az elefántcsontpartiak, akiknek korábban sosem voltak nehézségeik, hirtelen azon kapták magukat, hogy nem tudnak megélni, és - más országokhoz hasonlóan - azt kezdték mondogatni, hogy túl sok a külföldi. Nem volt többé szükségük külföldi munkaerõre, ezért a vendégmunkásoknak haza kellett menniük. Ez a helyzet azóta sem változott, a fiatalok pedig felfedezték a franciaországi kapcsolatot. A legfiatalabbak keltek útra, de bizonyos idõ után hazatértek, és akkor újabb fiatalok léptek a helyükbe, mert Franciaországnak szüksége volt a képzetlen, alantas munkákat is elvégzõ munkaerõre. Közben Burkina Faso és Mali elszegényedett, mert a migráció mindig valahogy a kontinens belsejében lévõ országokat szegényíti, és a peremen elhelyezkedõket, például Elefántcsontpartot gazdagítja. A szegénység, a nyomor, a gazdasági bajok pedig szükségszerűen konfliktusokat szülnek, a nyugati diskurzus azonban mindezért mindig az afrikaiakat teszi felelõssé.

- Ma mintha Spanyolország lenne az új úticél Franciaország helyett.

- Spanyolország nem mindig volt gazdag ország, ezért amikor fiatalon Franciaországban éltem, még nem afrikaiak, hanem spanyolok és portugálok álltak mindenütt a portán, õk takarítottak, õk végezték a nehéz és piszkos munkát, amit a franciák nem vállaltak. Ezért a spanyolok megértik az afrikaiak helyzetét. De az "európai gazdagság" mítosza olyan erõs ma, hogy közösséggé formálja a régi és az új gazdagokat. Azt gondolják, hogy ha bezárják az ajtókat, akkor majd homogénebb közeg alakul ki, amely gyorsabban fejlõdik. Súlyos politikai probléma ez, mert a szegényeknek viszont azt mondják: "Nyissátok meg a határaitokat, nyissátok meg a gazdaságotokat." Üres beszéd a faji, a jogi egyenlõség és a többi. Mert Európa versenyképessége csakis a déli források igénybevételével tartható, például a halászati koncessziókról rendelkezõ egyezményekkel. És csakugyan, ha megnézi a térképet, látja, hogy Afrika hatalmas, hogy a parti vizek bõvelkednek halban, de spanyol hajók fogják ki, hogy máshol adják el. Talán ez az egy példa is mutatja, hogy Afrika és Európa kapcsolatában valami nagyon félresiklott.

- Mégis, mi történt az adományokkal, a segélyekkel? A nyolcvanas években ruhát, élelmet gyűjtöttünk, világhírű énekesek adtak jótékonysági koncerteket. A jelenlegi adatok szerint is Afrika kapja a legnagyobb támogatást, az EU-segélyeknek például az 55 százalékát, azaz tizennégymilliárd dollárt.

- De a politikusaink negyven éve teljes függõségben vannak. Éppen enynyi ideje kezdeményezte elõször Európa az ACP, vagyis az African Caribbean and Pacific egyezményeket, amelyek elõírják az afrikaiaknak, mit kell tenniük Európa támogatása fejében. És mi csak negyven év múlva jöttünk rá, hogy minden, amit ezekben az egyezményekben vállaltunk, például az agrárpolitika, Európa hasznát szolgálja. Ma azt látjuk, hogy Európa nyit, amikor munkaerõre van szüksége, de bezárkózik, ha nincs szüksége rá. Másra nem kíváncsi. De mi lesz a rászoruló országokkal? Nem mondom, hogy a demokrácia remekül működik Európában, de itt mégis vannak szakszervezetek, politikai ellenerõk és különféle fékek, és sok mindenki, aki nemet tud mondani. Afrika azonban nem mondhat nemet Európának. Az afrikaiak nagy része még azt sem tudja, hogy Európa politikai hatalomként is létezik. Érti, ugye? Vannak ugyan politikai vezetõink, de valójában semmilyen folyamat fölött nincs ellenõrzésük.

Európa pedig önmagának adja a pénzt. Ha ad Afrikának öt eurót, egy részét annak is a saját misszióira költi, saját cégektõl vásárol, a kiértékelõ becsléseket is az utakat szervezõ európai intézmények végzik. Vagyis a pénz java visszakerül az EU-hoz. Európa abba a szektorba fektet be, ahová a saját érdeke kívánja. Amikor telefonhálózatot kell építeni Afrikában, akkor az a külföldi befektetõk szája íze szerint történik, miközben az afrikaiak eladósodnak. A befektetõk azt szeretnék, hogy Maliból ugyanolyan könnyen hívhassák Washingtont, mint Európából, ezért ma már a nemzetközi hívások olcsóbbak nálunk, mint a helyiek, és ugyanez a helyzet a légi forgalomban is. Afrikában minden a múltra emlékeztet: ahogyan a gyarmatosítás idején a vasútvonalak, most a beruházások is Európa érdekeit szolgálják.

Én pedig azt mondom: ha negyven év "együttműködés", próbálkozás és erõlködés után még mindig ilyen szegény a megsegített fél, akkor ezzel az együttműködéssel valami nincs rendben. Vagy feltételezzük, hogy a feketék idióták, és akkor semmit sem lehet tenni; vagy az együttműködések rendszere olyan, hogy azokban minden a gazdagot gazdagítja, a szegény meg csak egyre szegényebb lesz. Valószínűleg a második verzió az igaz.

- Csakugyan, az afrikai reformer vezetõk már régóta Európát okolják, de ettõl a helyzet lényegében nem változik. Miért várja Afrika továbbra is Európától, hogy megoldja a gondjait?

- Nem kellene erre várnunk. Csakhogy hiába akarunk változtatni, ha lépni sem tudunk, mert nincsen hozzá semmilyen képességünk, erõforrásunk. Az ilyesfajta "együttműködés" negyven éve után mi lényegében nem exportálunk semmit, mert kezdettõl fogva Európa határozta meg, hogy mit exportáljunk, és az, hogy mennyi pénzhez jutunk, szükségképpen és közvetlenül függ az Európához fűzõdõ kapcsolat minõségétõl. Nem csak panaszkodásról van itt szó. Korábban sok kelet-európai ország élte át ugyanezt vagy valami hasonlót. A csillagos eget ígérik neked, de annyi feltétellel, hogy végül megkérdezed: ugyan mit kérnek cserébe? Ha pedig a szabadság a magánjellegű fogyasztást jelenti, azt jelenti, hogy ki sem mozdulunk otthonról, nem gondolja, hogy az újabb problémákhoz vezet?

Ha legalább lennének helyi demokráciáink Afrikában... ha legalább küzdenénk, hogy ellenõrizhessük a vezetõket! De sajnos a vezetõk féken tartásához is Brüsszel és Washington adja a pénzt, és ez eleve aláaknázza a fiatal demokráciákat. Minden országban fiatalok haltak meg a demokráciáért, aztán mások rájöttek, hogy nem érdemes harcolni, mert a világ urai azt mondják: "Nem érdemes!" A vezetõink lusták és korruptak. Ha valahol új vezetõ tűnik fel, egy idõ után alkalmazkodik, és hasonul a régiekhez. A kelet-európai országokban tudják, mirõl beszélek, mert ott is akkora a függõség Brüsszeltõl, akkora az arrogancia, hogy önállóságra nem is lehet gondolni. Akkor most kérje meg valaki ezeket az afrikai országokat, hogy tartsák otthon a gyermekeiket! Mintha olajat öntenének a tűzre.

- Korábbi interjúiban legalább anynyit beszélt Európáról, mint a szeptember 11-e utáni politikáról. Miért érinti a "terrorizmus elleni harc" Nyugat-Afrikát ilyen közelrõl? Hiszen Maliban, ha jól tudom, nincsenek iszlamista szabadcsapatok...

- Azért, mert a terrorizmus elleni harc összemosódik a bevándorlás elleni harccal. Mert ma a félelemnek ideológiája van, s ez egyszersmind a politikai életnek is a motorja. Abból áll, amit Bush mond: "Megvédelek titeket a Gonosztól". Európa meg azt mondja az európaiaknak: "Megvédünk titeket az afrikaiaktól és egyéb betolakodóktól". A gazdag országok egyfajta koalíciót alkotnak. Ezzel a világ kizsákmányolásának új fázisa jön el, ami - ha nem találunk megoldást - nagyon rosszul végzõdhet. Mi afrikaiak nem robbantunk bombákat. A spanyol fennhatóság alatti Ceutában és Melillában, vagyis az illegális bevándorlás marokkói "tranzitállomásain" az emberek inkább magukban tesznek kárt, nem pedig robbantanak. De a Nyugat ettõl még táplálja a gyűlöletet. Nem tudja, hogy önmagának árt vele. Pedig akik Afrikából jönnek, azok nem ellenségei, ellenkezõleg, hisznek Európában. Európa azonban ellenségeskedést szít Fekete-Afrika és Észak-Afrika között is, mert a Maghrebnek ad pénzt a fekete-afrikaiak megállítására.

- Egyszer úgy fejezte ki magát, hogy a bevándorló valójában "kamionra rakott emberáru". De a bevándorló valójában fizetõ áru. Sokat fizet azért, hogy Európába jöjjön. Meg tudja becsülni, hogy ez mekkora veszteség Afrikának?

- Ez ennél bonyolultabb kérdés. Mert amikor meghallgatja Sarkozyt vagy másokat, akkor csak embercsempészekrõl hall. De embercsempészek azért vannak, mert a politika bekeményített. Ez olyan, mint a kábítószer: amikor van kereslet, az ár felmegy. Ha kapnának vízumot, az emberek átjönnének Európába, majd hazamennének. Sok afrikait ismerek, aki szeretne hazatérni, de tudja, hogy ha megteszi, többé nem engedik vissza Európába. Akik pedig már Európában vannak, azok megszervezik a még otthon lévõk utazását. Az utak Bamakón, Mauritánián, Algérián, Marokkón, Spanyolországon, Franciaországon keresztül vezetnek, hatalmas hálózat épült ki, s profitál a törvénytelen migrációból: politikusok, nagykövetségek, vámosok, sok mindenki részt vesz benne. A migráns egyszerre mindenki számára hasznot hajt: a marokkói rendõr elveszi tõle a mobiltelefonját, leveszi róla a cipõt, a határon pedig elteszi a szokásos 100-200 eurót. Védekezni lehetetlen, mert aki maga is illegalitásban van, az nem tehet panaszt. Az igazi felelõsök, ennek a helyzetnek az igazi haszonélvezõi tehát nem az embercsempészek. Ha majd lesz egy racionálisabb, emberibb, felelõsebb formája a bevándorlásnak, akkor a mai közreműködõk el fognak tűnni.

- Beszélne az afrikai nõk helyzetérõl? Van-e változás, vagy fontos-e egyáltalán ez ma az afrikai társadalom számára?

- Sok a képmutatás ezen a téren. Annyit beszéltek nekünk az európai nõ magasabbrendűségérõl, hogy õ lett a követendõ példa. De külsõ mintákat követve nem lehet megérteni a valóságot - nekem, mint afrikainak, a saját valóságomat. Ha van okom a haragra, akkor képes vagyok a férfiakkal veszekedni, nem kímélem a saját társadalmamat. De Washington és Brüsszel azt mondta nekünk: "Túl passzívak vagytok, afrikai nõk, meg vagytok csonkítva, uralkodnak felettetek. Hát szervezõdjetek, szabaduljatok fel!" Erre én: "Csakugyan nem vagyok szabad, fel kell hogy szabaduljak!". És akkor az ember mások fegyvereivel szabadítja fel magát, de miközben felszabadul, valójában a Nyugat uralkodik fölötte. Errõl a helyzetrõl szól A képzelet megerõszakolása című könyvem. Ahelyett, hogy megoldást hoznál Afrikának, te magad magad leszel a probléma, mert európai minta szerint akarsz emancipált nõvé válni. Nem tudsz meglenni a hűtõd, a mosógéped, a mobilod, az autód, a manikűrkészleted meg a műszempillád nélkül.

- Ez a kép mégis inkább karikatúrának tűnik. Ezek szerint nem létezik afrikai emancipációs modell?

- Dehogynem, csak pontosítani kellene, mit jelent valójában az emancipáció. Az afrikai nõknek a nyugati modellt ajánlották fel. Ezért amikor felteszik nekem a kérdést, "Hogy érzi magát az afrikai nõ?", azt válaszolom: "Ugyanúgy, mint a nyugati". Ahogyan az eurocentrikus, kapitalista, kereskedõ- és férfiközpontú társadalomban lehet. Ez a szemlélet romboló hatású mind Európában, mind nálunk. De nem akarok belemenni abba a gondolatmenetbe, hogy "a férjem már nem uralkodik felettem annyira, mint a múltban." Én elbírok a férjemmel, õ az én problémám, nem Európa problémája. A testem az én saját ügyem. Viszont szeretném, ha Európa meghagyná nekem a kõolajamat, a gyapotomat, a pénzemet és a gyerekeim tanítását. Amikor mindezt elveszik tõlem, a férjemet munkanélkülivé teszik, vagy kevés fizetésért dolgoztatják, a fiamat megölik Ceutánál, akkor nem a férjemmel és nem is saját társadalmammal, "az afrikai nõk elnyomásával" van bajom. Sajnálom, biztos nem ezt szokta hallani... Ez nem csak szemrehányás, másvalaki hibáztatása, mert ez a mi hibánk is. Mert sok afrikai szeret sírdogálni a sorsa miatt. Ha elég artikuláltan mondod, hogy rossz sorod van, akkor kapsz támogatást innen-onnan, hogy ellátogass valami szemináriumra, ahol megvitatják az afrikaiak gondját-baját. Amikor európaiak akarunk lenni, mindig a rossz oldalnál kezdjük, és dekadens kispolgárokká leszünk. Sok afrikai azt hiszi, hogy a modernség a nyakkendõnél kezdõdik. Az európai stílusú külsõségeknél. Pedig mindennek, mindennek meg kell változnia.

- Tehát egyfajta afrikai pszichológiából kell a változásnak kiindulnia?

- Két okból is. Azt gondolom, hogy a jelenlegi európai intolerancia kulturális és vallási természetű, az afrikai szabadosság pedig az önbecsülés, az önmagunkba vetett bizalom megsemmisülésébõl ered. Úgyhogy éppen ezt az önbecsülést és önbizalmat kell felépíteni és ápolni. Ha erre képesek leszünk, akkor bátrabb afrikai emberek képviselnek a tárgyalásokon, nem olyanok, akiknek elsõrendű célja, mondjuk, a szolgálati Mercedes vagy a franciaországi utazás. Ez az idõ azonban még messze van.


Forrás: http://www.es.hu