Kis türelmet...
Kis türelmet...
Főbb tájai, azok jellegzetességei, nevezetességei:
Északnyugaton, az Atlanti óceán és Angola által határolt terület Kaokoland (Kunene régió) az ország egyik leg “félreesőbb” ősi állapotában található része,a nomád Himba (ovahimba) törzs hazája. Az ovahimbák szarvasmarha tenyésztő vándor nép,akik most is őrzik ősi kultúrájukat és hagyományaikat. Vad hegyek,füves szavannák és sűrű “dickbush” bozótrengetegek borította hazájukba az idegen csak alaposan előkészített terepjárókkal, vagy légi úton juthat el. Természetes körülmények közt él ezen a területen Afrika ritka vadjai közül a fekete orrszarvú, a hegyi vagy Hartmann zebra és a sivatagi elefánt. A nyugati part szikláin dübörgő hullámok között rengeteg helyen sok éve elsüllyedt hajók roncsai és a hajótörés után a sivatagban elpusztult emberek ezreiről kapta nevét a többszáz kilométer hosszú Csontváz-part, amely nyugatról határolja Kaokoföldet. A hajóroncsok rozsdás mementóként borítják a sziklás partot, a gyér sivatagi növényzet sok helyen takar emberi csontokat a partvonal többszáz kilométeres hosszában.
A Csontváz-part a közelmúltig lezárt terület volt, most is csak külön engedéllyel, légi úton látogatható.
Északi természetes határ a Kunene folyó,amely az ország Angolával közös határát is képezi.
A folyó igazí afrikai "vadvíz" a szó szoros értelmében,mert krokodiloktól lakott vizét,rohanó folyását gyakran törik meg vízesések,amelyek közül a Ruacana és Epupa a leghíresebbek. A térségben szilárd burkolatú út nincsen,egyéb út is csak kevés.Jelentősebb település a tartományi központ Opuwo és a régi német erőd, Fort Sesfontein.
Kaokolandtól keletre az északi határon található Ovamboland és az Etosha Pan vidéke, ami Omusati, Oshana, Ohangwena és Otjikoto ovambo törzsbeli régiókat, valamint Kunene és Otjozondjupa régió egy részét foglalja magában. Az Ovambo törzs tartományai, amelyek az angolai határ közelében vannak, az ország sűrűn lakott részének számítanak. A térség központját Oshakati-t szilárd burkolatú út köti össze az ország belsejével és Angolával. Az ovambo tartományoktól délre található Namibia legnagyobb vadvédelmi területe, az Etosha Nemzeti Park (Etosha Pan). Etosha a helyi bennszülöttek nyelvén azt jelenti “Nagy Fehér Hely”. Az elnevezés abból fakad,hogy a kb. 5000 km2 területű sós mocsarakkal, vízállásokkal borított terület nagy része a száraz évszakban kiszárad,és visszamarad a fehéres színű sós homok… Az esős évszakot követően ebben az óriási, lefolyástalan teknőben egy nagy (több Balatonnyi nagyságú) és sokezer kisebb-nagyobb vízállás alakul ki, amelyeken afrikai vízimadarak milliói találnak otthont és élelmet. Az Etosha növényvilága is rendkívül változatos, a tüskebozót-és fűszavannákon kívül Mopani-, Tamboti- és Marula-erdők pálmák és vadgyümölcsök is tenyésznek itt. A víz-és táplálékbőség miatt természetesen az állatvilág is rendkívül változatos és gazdag. Orrszarvúk, elefántcsordák, antilopok és a rájuk vadászó nagymacskák itt nagy számban élnek sok más állatfaj mellett. Az Etosha Pan szigorúan védett terület, ahova belépni csak engedéllyel, térítés ellenében lehet a két belépési ponton, Okaukuejo-nál és Fort Namutoni-nál. Az Etoshán belül a látogató (csoportos turisták is) megfelelő biztonsági intézkedések mellett szabadon mozoghatnak, egyetlen feltétel hogy napnyugtára el kell érniük a kijelölt szálláshelyet. A két belépési pontot út köti össze egymással, amelynek mentén félúton van a nemrég épített Camp Halali, az egyik igen kitűnően felszerelt szállás- és pihenőhely. Ezen kívül a belépési pontokon Camp Okaukuejo és Camp Namutoni is kínál igen nívós szállást-ellátást a látogatóknak. Namutoni tulajdonképpen egy műemlékké nyilvánított erődből alakult át szállodává és vendéglátóhellyé. Fort Namutonit 1903-ban építették a németek Sir Francis Galton és Charles Anderson afrika-kutatók 1851 évi táborhelyének romjain. A nagy Herero-lázadás idején 1904-ben azonban az owambók lerombolták és 1905-ben újjá kellett építeni. 1958-tól műemlékként látogatható, jelenleg idegenforgalmi célt szolgál. A felsoroltakon kívül igen neves más luxus “Guest Camp”-ek — mint Mokuti Lodge, Aoba Lodge, vagy Ongawa — is igénybe vehetők, meglehetősen “borsos” áron. Egyik legnépszerűbb vadmegfigyelő hely az Okaukuejo melletti nagy Vízlyuk és Rietfontein. Az Etoshában vadászni tilos, a turistáknál lévő fegyverek zárját leblombálják. Az Etosha-környék jelentősebb városai Kamanjab, Outjo, Otavi és Tsumeb, ahova aszfaltozott út és vasút is vezet.
Az ország északkeleti része kétségkívül a legszokatlanabb területe Namibiának: Okavango és Caprivi régiók.
Okavango magáról a folyóról kapta a nevét, amely többszáz kilométeren képez határt Namibia és Angola között, aztán belép Namibiába, majd a Mamili-Linyanti mocsárvidéken szétterülve tovább hömpölyög Botswanába, ahol aztán szinte azonnal az Okawango mocsárba fullad: a többezer négyzetkilométeres mocsár képében nyomtalanul elnyeli a folyót a hatalmas Kalahári… Caprivi egy hosszú, keskeny, északkelet felé mutató nyúlványa Namibiának, aminek érdekes története van: A földdarab a német gyarmati időkben hódítás útján került Namibiához (akkor még Német-Délnyugat-Afrika vagy Südwestafrika) abból a célból, hogy ezzel a keskeny átjáróval Délnyugat-Afrikát összekössék a Kelet-Afrikai német gyarmatokkal. A kísérlet kudarcba fulladt, de a földdarab ma is az akkori Birodalmi Kancellár, von Caprivi gróf nevét viseli… Caprivit északon az Okavango mentén Angola, majd a Zambezi, keleten kis szakaszon Zambia és Zimbabwe, míg délről Botswana határolja. A nagy folyók, mocsarak, a vízbőség meghatározza az egész térség jellegét, növény- és állatvilágát is. A folyókban-mocsarakban rengeteg féle hal él, köztük a félelmetes fogazatú tigrishal ami a piranha 8-10 kilósra is megnövő afrikai változatának tűnik leginkább. A vizeken a krokodilokkal, vízilovakkal együtt a halászó bennszülöttek ingatag kenui is ott vannak mindenhol, dacolva a veszéllyel. A növényzet dús, ennek megfelelően nagyobb a fűevők fajgazdagsága is. A vizesebb részeken a víziantilopok, a szitutunga, a lechwe míg a bozótszavannákon a kardszarvú antilop (Sable), a bivaly és a Roan vannak otthon. Caprivi régió közel felét teszik ki a vadvédelmi területek: középen a Caprivi Game Park, északkeleti végén pedig a kisebb Nemzeti Parkok, Madumu és Mamili, amelyek a mocsárvidék élővilágát hivatottak megőrizni. A térség nagyobb városa Rundu és Caprivi csücskében a Zambezi parján lévő határváros Katima Mulilo, ahova ma már aszfaltozott út vezet.
Namibia keleti határa vonalzóval meghúzott, egyetlen törést tartalmazó észak-dél irányú nyílegyenes vonal,amely keleten a botswanai, délkeleten pedig a délafrikai határt képezi. Otjozondjupa régió keleti része, a teljes Omaheke régió, valamint Hardap és Karas régiók keleti része tartoznak ide, ez a térség a Kalahari namibiai része. Domborzata sík, vagy enyhén hullámos, szelídebb dombokkal, folyóvize szinte egyáltalán nincs, csak az esős évszakban szállítanak vizet a térség északi határán lévő Omuramba-Omatako valamint a déli határon lévő Nossob és Olifants (Elefánt) folyók.
Az éghajlat különösen április-október hónapokban szélsőségesen száraz,csak a legalkalmazkodóbb fajok viselik el.
Jellemző növénytársulás a ritkás,füves bozótszavanna,a fás szárú növényeket főleg a szárazságtűrő “Camelthorn”-akác és az elpusztíthatatlan “Hakibush” (Horgas bozót,“Várj egy kicsit-tüske”) képviselik. A térség jellemző állatai a homoki tyúkok különféle fajai, az oryx-antilop, a hatalmas csapatokat alkotó springbok és a kistermetű steenbok.
Otjozondupa és Omaheke régiók a herero és a busman nép hazája (Busmanland, Keleti-és Nyugati Hereroland), akik csodálatos találékonysággal és az őseiktől kapott tapasztalattal képesek a szélsőséges viszonyok közt boldogulni. Jelentősebb települések Grootfontein és Gobabis (mindkettőhöz aszfaltozott út és vasút is vezet), valamint Tsumkwe, a busmanok “fővárosa”, egy igen ritkán lakott, irdatlan térség közepén. Tsumkwe-tól északra terül el mintegy 800 km2 területű Kaudom Game Reserve, ahol szép számmal található a Roan és Sable antilop és az egyik legnagyobb namibiai kafferbivaly állomány. A térséget szeli át a Trans Kalahari Highway, amely Windhoeket köti össze keleti irányban Gobabison keresztül az Okawango-delta “fővárosával”, a botswanai Maun várossal. Az út csak Gobabisig aszfaltos…
A déli határ az Orange (Naracs-folyó), amely állandó vízfolyás ,a vadvízi sportok paradicsoma. A déli országrészt kizárólag Karas régió alkotja, amelynek felszíne, éghajlata, növény- és állatvilága 3 jól elhatárolható részre különül:
A régió keleti része Dél-Afrikával határos, ez a Kalahári nyugati pereme. A középső részt az igen kietlen, sziklás-szakadékos hegyvonulat alkotja, ami egyébként 80-120 km szélességben egész Namibián végighúzódik észak-déli irányban, az Atlanti Óceántól partjától mintegy 100-200 km távolságban. Ez a hegyvonulat, amelynek Hardap tartományba eső része a nama törzs hazájaként Namaland néven is ismert, ásványi kincsekben rendkívül gazdag, szinte geológiai csoda. A vad formájú, szakadékos hegyvonulatok több színben pompázó bércei és szakadékai aranyat ,rezet, cinket, uránt és rengeteg féle féldrágakövet, kristályokat, sőt gyémántot rejtenek. A hegyvonulat keleti lejtőinek szakadékaiból lezúduló ritka esővíz táplálja a Fish River-t (Hal folyó), amely évmilliók alatt természeti csodát alakított ki a sziklás vidéken, a Fish River Canyon-t, az USA-beli Grand Canyon után a világ második legnagyobb ilyen képződményét. A mintegy 160 km hosszú, 25-27 km széles hatalmas szakadék, helyenként 550 m mély és kedvelt helye a gyalogos vándoroknak, “túlélőtúrák” résztvevőinek, de be lehet járni bérelt repülővel, sőt hőlégballonnal is. A folyó a Fish River Canyon alján, többszáz méteres mélységben csillogva kanyarog az Orange folyó felé. A Canyon déli végében található Ai-Ais, a világhírű termál gyógyforrás és fürdőhely.
A növényvilág fajokban szegényes, a naptól felforrósodó sziklák közt a mélyedéseket homok tölti ki, ritka kincs a zöld növényzet. Az állatvilág is kevésbé változatos, azonban a térség mégsem lakatlan. Előfordul itt az örökké vándorló oryx, a springbok, állandó lakója a szikláknak az itt elemében lévő klipspringer, vagy a nagytestű rágcsálók közül a hyrax, vagy dassie. A sziklákon sarlós fecskék, sólymok, baglyok és keselyűk költenek, a barlangokban denevérek ezrei tanyáznak, a homokon és a kőtörmelék között különféle kígyók, gyíkok vadásznak zsákmányra. Nem ritka a leopárd sem.
A szakadékok közt van olyan mély és eldugott, amelynek aljára sosem süt be a Nap és a sziklákat jég borítja.
A hegyvonulat nyugati lejtőjén, ahol a sziklákat már eléri a Namib-sivatag homokja, áll egy furcsa vár, egy kőből készült erőd, Duwisib Castle. A német gyarmati időkben építette egy őrültnek tartott német, Hansheinrich von Wolf báró, aki itt egy 300 db nemesvérű lóból álló ménessel lótenyésztésbe kezdett. Az első világháborút követően 1916-ban a délafrikai csapatok bevonulásával a báró eltűnt, a vár gazdátlanná vált, a lovak szétszéledtek. Azóta a leglehetetlenebb körülmények ellenére kisebb-nagyobb vadló (elvadult ló) csapatok élnek itt, járják a sivatagot és a sziklás fennsíkokat, ingázva az egyetlen ivóhely, és a 35-50 km-re lévő szerény legelők között. A lovak küllemre az angol telivér és a délafrikai Cape Horse-ra emlékeztetnek, és a helyiek szerint az őrült báró lovainak leszármazottai. 1990 óta védelem alatt állnak.
Karas régió nyugati része a hegyvonulat és az Atlanti Óceán között terül el és nagyrészt kisebb sziklakibúvásoktól szabdalt steril homok, a Namib-sivatag déli végződése, helyenként tekintélyes dűnéket alkotva. Növényzet elvétve található, annál inkább drágakövek és gyémánt a felszínen, vagy a homokban. Ebből a területrészből egy kb. 3500 km2 nagyságú terület — a Diamond Area 1 — külszíni gyémántbányászat miatt a látogatók elől teljesen elzárt.
Az egyetlen kísérettel látogatható pont 2 év óta a halászati kikötő, Lüderitz közelében lévő elhagyott gyémántváros, Kolmanskop. A valaha virágzó szellemvárost német gyémántkutatók építették az 1800-as évek végén, de az első világháborút követően lakói elhagyták. Az utcákat, a házak szobáit azóta visszafoglalta és vastagon homokkal temette be a félelmetes ellenség, a Namib-sivatag homokja…
A térség jelentősebb városai : Karasburg, Keetmanshoop és Lüderitz, mindhárom aszfaltozott úttal, vasúttal ellátva, valamint a lezárt Diamond Area területén a szintén lezárt határváros Oranjemund.
A Namib-sivatag az ország tengerparti részét foglalja el az közvetlenül az Atlanti Óceántól kezdődően egészen a 100-150 km-re kezdődő hegyvonulatig. A Namib, a világ legöregebb sivataga alkotja Erongo, Hardap és Karas régiók nyugati, tengerparti részét, területe mintegy 50 ezer km2.
Neve a nama törzs nyelvén “Puszta (kopár) ország”-ot jelent. Hitviláguk szerint a Holtak Országának része…
Igazából nehéz a Namib éles határát meghúzni, mert a homok behatol a hegyek szakadékaiba, a völgyekbe, homoklejtők kúsznak fel a sziklás hegyoldalakon, a sivatagot határoló területek képe állandóan változik. A Namib belső, tengerparti része valódi, szinte steril homoksivatag ahol a homok és a szél óriási, többszáz méter magas homokhegyeket, dűnéket alkot és azt a képet nyújtja,amilyennek az ember egy igazi sivatagot elképzel…!
Namibiában — Sossusvlei térségében — vannak a világ legnagyobb, több mint 300 m magasra nyúló homokdűnéi.
A Namib külső, szárazföld felőli része részben homokkal borított hegyvidék, kősivatag. Míg az előbbi rész uralkodó színe a sárga, ezen külső rész színe vidékenként más és más színű is lehet, az alapkőzet anyagától függően.
A Namib-sivatag igen szélsőséges élőhely, ahol az évi átlagos csapadék 50 mm körül mozog, de vannak olyan térségei ahol a megfigyelések alapján még soha nem esett eső! Két időszaki folyó tudott magának utat törni mély kanyonok formájában a Namib-sivatagon át az Atlanti Óceánig: a Swakop és a Kuiseb, amelyek partján az esős évszakban hozott víz maradékain valamiféle vegetáció tudott kialakulni. Említésre méltó növényzet csak itt, és a sivatag peremvidékein alakulhat ki, igen szárazságtűrő növényekből. A sivatagban is van élet, rovarok, gyíkok, kígyók fordulnak elő, sőt vándorlás közben az igen szárazságtűrő oryx antilopok csapatai is megfordulnak itt. A sivatagban élő kisebb élőlények a nap melege és ellenségeik elől rendszerint a homokba rejtőzve keresnek védelmet. A Namib peremvidékén, a Swakop és Khan folyók közti területen nagyobb mennyiségben fordul elő egy egyedülálló víztakarékos pozsgás növény, a Welwitschia (Welwitschia mirabilis). Ez a lassan növő, de tekintélyes méretet elérő növény igen hosszú életű, egyes példányai a tudósok szerint 2000 évesnél idősebbek! A Namib mint Nemzeti Park, szigorúan védett terület.
Nyugati Part és Erongo régió: Namibia több mint 1500 km hosszúságú tengerpartja az angolai határtól a délafrikai határig tart, de ezt a Kunene torkolatától az Ugab Rivier torkolatáig a Kaokoland barátságtalan partvidéke és a Csontváz-part Védett Terület foglalja el. Nyugati part néven igazából a Csontváz-part déli határa és a Swakop folyó torkolata közti partszakaszt emlegetik, mert ettől délre a Namib Nemzeti Park, még délebbre pedig a lezárt Diamond Area foglalja le a partszakaszt egészen a Dél-afrikai határig. Az Ugab és Swakop folyók közti partszakasz Nemzeti Üdülőterületnek van nyilvánítva és igen népszerű a bel-és külföldi vendégek körében. Az Erongo régióhoz tartozó partszakasz déli végén lévő Bálna-öböl az egyetlen mélytengeri hajók kikötésére alkalmas hely a közelben (Walvis Bay). A mintegy 250 km hosszú partszakasz mentén kb. 120 km aszfaltozott út vezet végig, amelyet szeles időben a homok miatt “hóekézni” kell. Az egész térség igen jellegzetes, mert a körös-körül jelenlévő sivatag hatását furcsa módon ellensúlyozza a partközeli részen az Óceán. A levegő jóval hűvosebb és nyirkosabb mint 10-15 km-rel távolabb a parttól. Afrika nyugati partjai mellett húzódik ugyanis a Déli Sark irányából jövő Benguela-áramlat, ami miatt az Óceán vize csak 15-17 °Celsius. A tűző nap a tengerből óriási párafellegeket emel a magasba, amik aztán napnyugta táján néha hihetetlenül sűrű, tejfehér ködként terülnek a partmenti sávra. Ez a ködréteg mintegy 200-300 m magas és a nyugati partvidék teljes hosszában 100-150 km széles. Ennek a hatalmas földi felhőnek nagyobb része a parti vizek felett van, de gyakran “kijön” és egy 8-10 km széles szárazföldi sávot is beborít a part mentén. Ilyenkor megdöbbentő szürkeség száll le, nappal is csak világítással lehet közlekedni. Valószínűleg ez az egyik magyarázata az idáig lenyúló Csontváz-part létrejöttének is. Az Óceánban fürödni nem ajánlatos a hideg víz és a cápák miatt. A partszakasz egyébként a tengeri horgászat paradicsoma, mert rengeteg halfaj és igen tömegesen fordul elő az áramlatban nyüzsgő élelem miatt. A cápa és tengeri lazac horgászat, a delfin-, fóka-és bálnanéző “safari” az egyik fő helyi látványosság.
A térség két városa Swakopmund és Walvis Bay, merőben különböznek egymástól. Swakopmund igazi német stílusú és hangulatú kisváros, amit az utcanevek is erősítenek, a főutcája a Kaiser Wilhelm Strasse, tele van német sörözőkkel. Gyönyörű, pálmákkal és mocsárfenyőkkel szegélyezett utcáinak felülete részben aszfaltból, de leginkább döngölt tengeri sóból áll. A város fő látványosságai az öreg Világítótorony, a Móló, a szupermodern üdülőközpont, Long Beach valamint a város németek által épített régi Vasútállomásának felújításával kialakított Mermaid Casino & Entertainment Centre, a pazar pompájú és európai turisták körében közkedvelt vacsorázó-és szórakozóhely.
Walvis Bay ennek ellentéteként inkább a délafrikai (“amerikai”) város jegyeit viseli, építészeti stílusában és még abban is, hogy utcanevek helyett nagyrészt “utcaszámozást” (pl.12th Avenue) alkalmaznak. A város nevezetességei a kikötő, a Yacht Club és a Bálna-Öböl “Lagúnája” (Walvis Bay Lagoon), amely egy kb.100 km2 kiterjedésű, sziklás-szirtes tengeröböl, amelyből apály idején rengeteg kisebb-nagyobb sziklasziget emelkedik ki, elzárva az ide beúszó bálnák elől a tengerbe való visszatérés útját a következő dagályig. A lagúnában fókák, delfinek és a vízimadarak hihetetlen tömegei láthatók, köztük több tízezres csapatokban a színpompás és méltóságteljes rózsás flamingók.
A térség a cápa és tengeri lazac horgászok paradicsoma, de a tengeri kirándulásokon a vízimadarakon kívül fókák, különféle delfin- és bálnafajok is gyakran közelről megfigyelhetők. A Swakopmundtól mintegy 100 km-re északra fekvő Cape Cross sziklás partjain található a világ egyik legnagyobb fóka-kolóniája ,ezért a térség vizeiben előszeretettel és jelentős számban portyáznak a nagytestű cápafajok, köztük a félelmetes emberevő hírében álló nagy fehér cápa…
A két várost aszfaltozott országúton és légi úton lehet megközelíteni, de Swakopmundba vasútvonal is vezet, amin hetente kétszer teszi meg a Namib-sivatagon keresztül a Swakopmund-Windhoek távolságot az angol Pullman-kocsik eleganciájával és stílusában létrehozott, síneken guruló luxushotel, a Desert Express…
Az Erongo régiónak a belső, partvidéktől távolabbi része gyakorlatilag a Namib-sivatagot keletről határoló hegyvonulatot foglalja magában, annak is a legvadabb részét. A félelmetes Erongo-masszívum mellett a sivatag szélén magányos, hegyes kúpként emelkedik ki a síkságból Namibia legismertebb hegye, az Afrika “Matterhornjának” tartott Spitzkoppe. Innen kissé távolabb északi irányban szintén a sivatag szélén, magányosan hatalmasodik fel a titokzatos Brandberg, Namibia legmagasabb (2537 m) hegyének óriási szürke tömege. Az igen vad és szinte járhatatlan hegyvidék ásványokban, ritka kőtezetben, féldrágakövekben, kristályokban hihetetlenül gazdag, a bányászat központja.
A térségben a fehér ember megjelenésétől kezdve már korábban is igen jelentős szerepet játszott a nemesfém — és drágakő lelőhelyek gazdagsága, nem véletlenül tette át “székhelyét” Délnyugat-Afrikába igen sok európai ékszerész, aranyműves és drágakőcsiszoló… Az Erongo régió a damara törzs ősi otthona, a Damaraland. A hegyek lábánál az út menti alkalmi piacokon tömegesen kínálják a turistáknak a gyakran veszélyek között gyűjtögetett achát-, ametiszt-, malachit és egyéb kristályokból álló gyönyörű kollekcióikat a damarák és egyéb törzsek fiai. A térségben a gazdag madárvilágon kívül otthont talál a legkisebb antilopfaj, a Damara dik-dik, a Klippspringer, a medvepávián, a völgyekben és a nyíltabb részeken a nagyobb antilopokat is megtaláljuk. Erongo régió Namibia egyik legjobb leopárdos területe.
A térség városai Khorixas, Usakos, Karibib és a damarák “fővárosa” Omaruru.
Központi térség: tulajdonképpen az ország középső, legbelső része, amely Otjozondjupa régió déli oldalát, a teljes Khomas régiót és Hardap régió középső részét foglalja magában. Ez igazából a fehérek által leginkább lakott terület, amely kb.400 km hosszú és 150-160 km széles elnyújtott ovális alakban észak-dél irányban fekszik az ország középső részén, középpontjában a fővárossal. A főváros, Windhoek közvetlen környéke a Khomas-hegyek által körülölelten, a Khomas-felföldön fekszik, tőle északra, keletre és délre lankásabb, kevésbé tagolt területek fekszenek. Ez a terület az országnak a fehér ember számára lakóhelyként leginkább megfelelő része. A viszonylag magas fekvés miatt a klíma enyhébb mint a Namibhoz, vagy a Kalahárihoz közelebb eső részeken, jobb csapadékviszonyai miatt a vízellátás és a mezőgazdasági tevékenység könnyebben megoldható, a domborzati tagoltság lehetővé teszi, hogy itt fusson össze minden égtájból a négy főút és a vele párhuzamosan vezetett vasútvonal, itt található a nemzetközi repülőtér is.
A térség városai északról Otjivarongo, Okahandja a Hererok fővárosa, majd maga Windhoek, tovább délnek Rehoboth és végül Mariental. Nevezetességei az Otjivarongo melletti Waterberg-plateau Game Reserve, Namibia talán legrégebbi vadvédelmi területe amely kapitális bivalybikáiról és orrszarvúiról híres, az Okahandja bejáratánál működő herero fafaragó művésztelep és piac, a városhoz közeli híres gyógyhely Gross-Barmen, az Okahandja és Windhoek között félúton fekvő Ördögpatak (Teufelsbach) vidékét magába foglaló Okapuka Ranch Game Reserve, amely Namibia egyik legnagyobb és legismertebb magánkézben lévő vadrezervátuma és a fotószafárik ideális helyszíne. Természetesen az egyik legnagyobb nevezetessége a térségnek maga Windhoek, a főváros, amely külön érdemel említést. A térség szárazabb klímájú déli részén fekvő Mariental városa melletti Hardap Dam (duzzasztógát ) a Fish River (Hal folyó) vizének felduzzasztásával, az így nyert hatalmas vízfelülettel nemcsak víztartalék, hanem kiemelt Nemzeti Üdülőhely. A térségre jellemző növények és vadfajok általánosan, mindenhol megtalálhatók, a Khomas hegyek térsége és az Okahandja környéki sziklás vidék kiemelt élőhelyei a leopárdnak.
Windhoek: az egyetlen nagyváros, Namibia fővárosa, közigazgatási, szellemi, politikai és gazdasági központja.
Lakossága kb.160-170 ezer fő. Európai szemmel nézve nem régi város, alig több mint 100 éves. Amikor 1884.-ben Otto von Bismarck német kancellár az ide települt német kereskedők kérésére Délnyugat-Afrikát német védterületnek nyilvánította, az első “Helyhatóság” csak 3 főből állt. A törzsek egymás közti és Maharero herero törzsfőnöknek a német helyhatósággal való folytonos nézeteltérései miatt azonban 1890-ben Bismarck kénytelen volt védelmükre egy katonai csapatot küldeni, akiknek parancsnoka, Curt von Francois százados a Herero és Nama törzsek területének határán, a legalkalmasabbnak látszó ponton foglalta el állásait és ide egy erődöt építtetett. Ez az erőd lett a főváros, Windhoek alapköve. A városalapító szobra Windhoek központjában áll.
A város egyik nevezetessége a gyarmati időkben a kormányzósági hivatalnak helyet adó Tintenpalast (Tintapalota, amit a bennszülöttek a hivatalnokok által kiadott iratokhoz használt tinta miatt neveztek el így ) ami jelenleg a Miniszterelnöki Hivatalnak és a Parlamentnek ad otthont. Szintén a német gyarmati időkből származik a Windhoek legmagasabb pontján álló, erődszerű Sanderburg /Heinitzburg, amely most exkluzív Hotelként működik, amely névadója lett az őt körülvevő Luxury Hill városrésznek. A Tintenpalast közelében álló, 1900-as évek elején épített Christuskirche templom szinte Windhoek jelképévé vált.
A mai, teljesen átalakított Windhoek nevezetessége az Independence Avenue (korábban Kaiser strasse) nyüzsgő forgataga, impozáns épületeivel, bankjaival, elegáns üzleteivel, bevásárlóközpontjaival és éttermeivel együtt.
Kedvelt turistacélpont az utcából nyíló gyalogos zónában ajándéktárgyak, faragványok tömegeit kínáló helyi utcai piac.
Az előkelőbb igényeket hivatott kielégíteni a főutcán, a város legmagasabb épületében található Kalahari Sands Hotel, Casino & Shopping Center, valamint a kertvárosi részben található Country Club Resort.
A fővárostól 24 km-re nyugatra fekszik a kikapcsolódási, szórakozási és oktatási célokat is szolgáló Dan Viljoen Game Park, ahol a látogatók safaripark szerűen ismerkedhetnek a térség állatfajaival, fotótúrákat tehetnek a parkban.
Windhoek a központi részen (Windhoek Central) kívül több városrészből áll. Ilyenek az előkelőbb ház-és kerttulajdonosok által lakott Klein Windhoek, a nagykövetségeknek otthont adó Luxury Hill, Pioniers Park, Eros vagy Olympia városrészek, vagy az Északi és Déli Iparterületek. Külön említést érdemel Katurura városrész, ahol a Dél-Afrikai uralom idején a lakóházakat lakójuk törzsi hovatartozásától függően kívülről nagy O,H,N,D betűkkel kellett megjelölni. A betűk helyenként most is megvannak, de a lakosság ily módon való hivatalos megkülönböztetése természetesen megszűnt. Katutura hasonlít a délafrikai Johannesburghoz tartozó Sowetóhoz, egyszerű házikóival, parcelláival a leggyorsabban növekvő, népesedő de legelmaradottabb városrész Windhoekban, amely egyébként feltűnően tiszta, barátságos és nyüzsgő központja a Kalahári-térségnek.
2. Történelmi áttekintés :
Már a történelem előtti időkben is járták vadászok és gyűjtögetők a Kalahári térségét. A mai Namibia területén ennek bizonyítékait, emlékeit ősi, többezer éves sziklarajzok, különleges technikával készült sziklafestmények őrzik. Különösen az Erongo hegyvidéken és környékén, valamint az Égett Hegy (Brandberg) barlangjaiban, meredek sziklafalain láthatók a régmúlt idők emberének állatábrázolásai, vadászjeleneteket, kultikus rituálékat és ábrákat megörökítő 3-5 ezer éves művészi alkotásai. A sziklarajzok egy részéről a tudós kutatók alapos, modern eszközökkel történt vizsgálatok alapján megállapították, hogy azok bizonyíthatóan mintegy 27 ezer évesek! A színes technikával készült sziklafestmények ennél jóval fiatalabbak, csupán 4-5 ezer évesre taksálják a korukat. A színes technikához a festéket a környék hegyeiből származó színes kőzetek porrá égetésével és állatvér hozzákeverésével nyerték.
A rajzokat minden kétséget kizáróan busman “művészek”, varázslók, sámánok készítették, a rajzokon szereplő emberalakok a busman ember jegyeit hordozzák, az ábrázolt eszközök, nyilak,lándzsák teljesen megegyeznek a busman vadászok által ma is használt eszközökkel. A rajzok különösen nagy tömegben lelhetők fel Twyfelfontein környékén.
Külön nevezetesség az Égett hegy közelében található Tsisab-szakadék egyik barlangjában a White Lady,a Fehér Hölgy, akit 1917-ben egy német földmérő fedezett fel. A sziklafestmény nemcsak színében, de anatómiai jegyeiben is azonosíthatóan egy fehérbőrű nőt ábrázol, és a tudományos vizsgálatok szerint legalább 3000 éves!
A festmény felfedezése és vizsgálatának eredményei tudományos körökben ma is rejtélynek számítanak, a több ezer éves sziklarajzok azonban mindenesetre bizonyítják, hogy a térség őslakói kétségkívül a busmanok voltak, akik magukat San népnek nevezik…
A busmanokon kívül a damarák és északon az owambo törzs elődei éltek a mai Namibia területén egészen az 1600-as évekig. A térség az Afrika bizonyos részeit már meghódító fehér ember számára igen sokáig megközelíthetetlen volt, mivel a szárazföld felől az óriási távolságok, a végtelen bozót és a gyilkos sivatagok állták útját, a tenger felől pedig a sziklás partot védő sűrű ködben lehetetlen volt a biztonságos megközelítés.
Az első fehér ember Namibia földjén feltehetőleg egy Diego Cao nevű portugál hajós volt ,aki 1486-ban kötött ki a mai Csontváz-parton. A szárazföld belsejébe azonban a hatalmas sivatag és a harcias bennszülöttek miatt nem jutott el, látogatásának emlékére a sziklás parton egy kőkeresztet állíttatott, amelyen írásban örökítette meg az eseményt.
A bennszülöttek a keresztnek kultikus varázserőt tulajdoníthattak, mert nem rombolták azt le, a kereszt ma is áll, nevet adva a helynek : Cape Cross. Ezt követően azonban éreztetni kezdte a hatását az a tény, hogy a fehér ember megvetette a lábát a délebbre fekvő és ideális körülményeket kínáló Jóreménység fokánál (ma Fokváros). Az itt megtelepedett és egyre növekvő számú fehérek miatt az itt élő bennszülött törzsek kénytelenek voltak egyre északabbra húzódni, át a “Nagy Folyón”, az Orange Riveren. Igen komoly összetűzések, törzsi háborúk következtek a már ott élő törzsekkel a legelőhelyek és a vízlelő helyek birtoklásáért. A folytonos törzsi háborúkat tovább fokozta az Afrikában megindult egyfajta “népvándorlás”, egész népcsoportok menekülése a terjeszkedő fehér ember elől: először az északkeletről Kelet-Afrikából benyomuló hottentották (a mai Nama törzs ősei), majd az 1600-as években északnyugatról az Angolát elfoglaló portugálok elől menekülő Hererok kényszerültek hosszú harcok árán megvetni itt országuk alapjait.
Az északi növénytermesztő-állattartó owambók, az ország középső részein élő állattartó Namák és az északkeleti részen megtelepült, szintén állattartó Herero törzs kialakította saját állandó településeit, az egymás közti háborúskodások is állandósultak,mindeközben mindhárom törzs buzgón irtotta az egész területen kóborló, vadász-gyűjtögető életmódot folytató busmanokat. A busmanok ugyanis nem ismerték (és nagyrészt most sem ismerik) a letelepedett népek azon fogalmait, mint a termelés, tartalékok képzése, előrelátás. Vándorlásaik közben az útjukba eső területeken tizedelték a termést, az állatcsordákat, ezért állandó és heves üldöztetésnek voltak kitéve a területüket elfoglaló erősebb törzsek nagylétszámú ,jobban felfegyverzett harci csapatai által. A busmanok az ellencsapásra ezért a gerilla harcmodort vitték tökélyre, azaz a bozót rejtekéből váratlanul lecsapva lenyilaztak-lándzsáztak akit csak lehetett, majd újra eltűntek éltető elemükben, a csak általuk ismert végtelen “bush”-ban. Ez még tovább szította irántuk a gyűlöletet.
A törzsek egymás közti állandó háborúskodásai egészen a 19.-ik századig igen hevesek voltak, de a nagy harcokból kimaradtak az északnyugati Kaokoland kietlen vidékén élő, elérhetetlen Ovahimbák és a hegyvidék sivatag felőli nyugati térségében élő Damarák, akik vadászattal és legeltető pásztorkodással foglalkoztak.
A következő nagy változást a térségben a Dél-Afrikai búrok 1800-as évek-beli felvirágzása,a gyémánt, drágakő szállítmányok Európába való eljutása, a búr kereskedelem felélénkülése okozta. Az arany, gyémánt- és drágakő lelőhelyek híre rengeteg kalandort és kereskedőt vonzott a Dél-Afrikai térségbe, akik ezen kincsek után kutatva mind feljebb nyomultak észak felé, átlépve a “Nagy Folyó” vonalát. Mivel a törzsek alapvető megélhetését, az állattartást nem veszélyeztették, néhány évtized alatt kezdett kialakulni egyfajta cserekereskedelem az itt élő törzsek, és az egyre beljebb terjeszkedő fehérek között. Az értékes külszíni gyémántlelőhelyek biztosítása érdekében Adolf Lüderitz brémai kereskedő 1883-ban a damarák királyától megvásárolta a “Nagy Folyó” torkolatától a 26.-ik szélességi fokig terjedő területet, ahol a mai napig is tömegesen találhatő a felszíni homokban gyémánt és más drágakövek (ma Diamond Area néven teljesen lezárt terület, és Namibia gyémántbányászatának egyik fő pillére). A terület megszerzését követően fellendült a Németországgal való kereskedelem, a megvásárolt terület északi határán kikötőhelyet alakítottak ki és kereskedelmi központot építettek a német telepesek Lüderitzbucht néven. A német kereskedők és a nyersanyaglelőhelyek “védelmének” biztosítása érdekében a telepesek javaslatára Otto von Bismarck Birodalmi Kancellár 1884. április 24.-én az egész térséget német “védterületnek” nyilvánította Deutsch-Südwest-Afrika (Német Délnyugat-Afrika) néven. Megindult a terület feltérképezése, további nyersanyaglelőhelyek felkutatása. A fehér ember megvetette a lábát a Kalahári térségében.
A kezdeti időkben a német gyarmati helyhatóság 3 hivatalnokból állt, hamar nyilvánvaló lett azonban, hogy a heves törzsi háborúk közepette az egyre gyarapodó számú telepesek nem lesznek biztonságban. Miután a hererok törzsfőnökével, Mahareroval is komoly nézeteltéréseik támadtak, Bismarck kancellár 1890-ben katonai véderőt vezényelt az országba a törzsi háborúk megfékezésére és a telepesek védelmére. A véderő parancsnoka Curt von Francois százados volt, aki állásait a Nama és Herero törzsek területének határán foglalta el, és ezen állások védelmére még abban az évben erődöt építtetett fel. Ennek az erődnek a bázisán alakult ki később a főváros, Windhoek. További erődök épültek, melyek védelmében megindult a német telepesek tömegesebb bevándorlása. A nagyobb létszámú német kolónia ellátására, a felszerelés mozgatására kiépült a Swakop folyó torkolatánál a kikötő, Swakopmund, az élelmiszer szállítmányok mellett az élelmiszer helyi előállítására is szükség volt. Ennek egyik formája a vadászatból származó hús volt, a vadászatba a kolónia és a véderő tagjain kívül a vadászattal üzletszerűen foglalkozók is bekapcsolódtak.
A német telepesek mezőgazdasággal, állattenyésztéssel is kezdtek foglalkozni az önellátás érdekében, ezért egyre több területet vettek használatba, farmokat alakítottak ki a tegjobb adottságú termőterületeken. Ez volt az a pont, ahol a fehér ember is összeütközésbe került a San néppel, a busmanokkal, mivel azok a fehér ember tulajdonát, javait, vagy vélt jogait sem tisztelték. Végül is ettől az időtől nevezték a San népet “Bushman” -nak,azaz “bozóti embernek”-aki a bozótban él. Ezen a néven ismerte meg őket annak idején a korabeli sajtóban megjelent mindenféle rémtörténeteken keresztül a világ. A most már szervezett üldöztetés miatt a busmanok — ugyanúgy mint Dél-Afrikában — elmenekültek az elérhetetlen hegyekbe, a Kalahári végtelen síkságaira és a mai Botswana területére az Okawango-delta papiruszmocsarai közé, vagy a szentnek tartott Tsodilo-hegyekbe, titkos forrásaikhoz.
A busman nép hosszú időre eltűnt a világ elől.
A fehérek növekvő földfoglalásai ellen egyre hevesebben tiltakozó herero és nama törzsek 1904-ben fellázadtak, farmokat romboltak le, házakat gyújtottak fel szervezetten összefogva, szerte az egész országban. Az ellenszegülő telepeseket megölték, sőt a korszerű fegyverekkel, ágyúkkal felfegyverzett katonaságot is megtámadták. A támadások olyan hevesek és elszántak voltak, hogy a kezdetlegesen felfegyverzett, nagyobbrészt lándzsás-íjas csapatok megtámadtak, és elfoglalva porig romboltak több erődöt, köztük Fort Namutonit. A harcok 1907-ben értek véget, miután a véderő erősítést kapott Németországból és megsemmisítő csapást mért először a herero ,majd a nama csapatokra. A lázadás végleges leverésével indult meg az ország nagyarányú betelepítése német telepesekkel, farmerekkel, kereskedőkkel, iparosokkal, a véderő katonáinak hozzátartozóival. Német mintára megszervezték a közigazgatást, utak, vasutak, városok, templomok, iskolák épültek. Az egész ország Kaokoland kivételével teljesen német irányítás alá került. A német kolóniához a búr háborúk után a Dél-Afrikából menekült telepesek közül is csatlakoztak.
Német Délnyugat-Afrikában 1913-ban több mint 12.000 fehér telepes élt. A namák és a hererok vagy a kijelölt rezervátumokba kényszerültek, vagy a fehér farmereknél, vagy a gyárakban, esetleg a gyémántmezőkön dolgoztak.
A virágzó német gyarmati rendszer megteremtette az ország infrastruktúrájának alapjait, és meghatározó, maradandó hatást gyakorolt az egész térségre, az ország és a városok arculatára, de nem tartott sokáig. Az első világháború sorsfordító volt a térség történetében, ugyanis a Német Véderő csapatai 1915. július 9.-én Khorab-nál letették a fegyvert a Brit Birodalomhoz tartozó-ezért az Antant oldalán harcoló — Dél-Afrikai Unió csapatai előtt.
Délnyugat-Afrika hosszú időre a Délafrikai Unió irányítása alá került.
A dél-afrikaiak “továbbfejlesztették” a németek által megkezdett rezervátumok, törzsi területek kijelölését a mezőgazdaságilag értéktelen területeken. A bennszülött lakosságnak csak kb. az egynegyede foglalta el a számára kijelölt törzsi területeket, a többség továbbra is addigi lakóhelyén maradt, és farmokon, bányákban dolgozott a fehérek szolgálatában. 1964-ben az Odendaal-terv alapján az országot részekre osztották, a fehérek részére kijelölésre került a legjobb termőterületeket tartalmazó “Farmland”, kijelölésre kerültek a zárt területek, Nemzeti Parkok, Vadvédelmi területek és az egyes törzsek otthonául szolgáló “Homeland” területek is, ahova az egyes törzseknek költözniük kellett volna. Innen származnak a korábbi régiók elnevezései : Ovamboland, Hereroland, Damaraland és Busmanland! A saját törzsi terület lehetőségének hírére előkerült száműzetéséből a San nép is, akinek fiai csak elvétve álltak a fehér ember szolgálatába. A földterületek elosztásának igazságtalan volta nemzetközileg óriási visszhangot váltott ki, ugyanis az országban élt 75.000 fehér kapta a legjobb termőképességű részeken az ország területének 46,7 %-át,míg a 933.700
őslakos kapta az ország területének 39,7 %-át a leggyengébb termőképességű, vagy terméketlen részeken.
A törzseket ért sérelem orvoslására összefogással népi elégedetlenségi mozgalom indult, ami aztán politikai célokkal rendelkező függetlenségi szervezetté fejlődött,létrejött a SWAPO (South West Africa People's Organisation) azaz a Délnyugat-Afrikai Népi Szervezet, amelyet az akkori Szovjetunió és az európai szocialista országok igen intenzíven támogattak. 1971-ben a Nemzetközi Bíróság megvonta Délafrika kizárólagos fennhatóságát Namibia felett, az ENSZ hosszadalmas tárgyalásokon próbált megoldást kidolgozni Namibia önállóságának biztosítására. Dél-Afrika a nemzetközi apartheid-ellenes nyomás hatására késznek mutatkozott kivonni csapatait Namibiából, ezt azonban ahhoz a feltételhez kötötte, hogy Angolából is vonják ki az ott állomásozó kubai csapatokat. A SWAPO fokozta katonai és politikai tevékenységét, 1975-től az ENSZ is tárgyaló félnek ismerte el a Namibiát érintő ügyekben.
Sikertelen választási kísérletek után, végül az USA és a Szovjetunió álláspontjának közeledése tette lehetővé ,hogy a kubai csapatokat Angolából fokozatosan kivonták, és az ENSZ felügyelete mellett kivonták Namibiából a dél-afrikai csapatokat is. Az ENSZ felügyelete mellett megtartott választásokon a várakozásoknak megfelelően a SWAPO 57 %-os abszolút többséget szerzett, és ezzel kormányt alakított.
1990. április 21.-én éjfélkor Windhoekban bevonták a Dél-Afrikai zászlót és helyébe az új nemzeti lobogó került.
Az új nemzet megszületését Sam Nujoma, a SWAPO vezetője jelentette be :
“Új csillag ragyog Afrika felett! Ettől az órától kezdve Afrika utolsó gyarmata szabad!!”
dr.Sam Nujoma úr jelenleg a Namibiai Köztársaság Elnöke.
Namibia nemzeti lobogójának színeiben a Nap, az ég kékje, a Kalahári vörös homokja és a végtelen bush zöldje jelenik meg…
A Namibiai Köztársaság 1990.április 21.-től független, önálló állam, az ENSZ tagja.
A függetlenség kikiáltását követően átszervezték az ország közigazgatását, eltörölték a kötelező “Homeland” rendszert és az országot 13 régióra osztották, régiónként több kerülettel (District) és kerületi központokkal. Namibiában demokratikus többpártrendszer van. Tiszteletben tartották a fehérek szerzett jogait, elfogadják és nagyra becsülik szakmai tudásukat, hozzáértésüket, tisztában vannak az itt élő fehérek gazdaságban betöltött szerepével. A Namibiai Köztársaság úgy Németországgal, mint a Dél-Afrikai Köztársasággal kiemelkedően jó diplomáciai és gazdasági kapcsolatot ápol, ez a két ország ma Namibia legfontosabb gazdasági partnere. Nagy erőfeszítésekkel javították az ország infrastruktúráját és közbiztonságát, több területen pl.egészségügy, távközlés, úthálózat a namibiai viszonyok Afrika-szerte kiemelkedően jónak mondhatók. Fentiek hatására az 1990.-es években nagyon sok európai-főleg Ausztriából és Németországból — telepedett le és ruházott be Namibiában — sokan éppen az ország egyik természeti kincsének számító vadászati turizmusban tevékenykednek. Egyre-másra létesülnek a szakszerűen vezetett, kitűnő komforttal berendezett vadászterületek, tovább növekedett az egyébként is óvott vadállomány, létszámát és fajgazdagságát tekintve is.
Namibia gazdasága alapvetően a bányászatra, a tengeri halászatra, az állattenyésztésre és a feldolgozóiparra, valamint az idegenforgalomra — ezen belül jelentős súllyal a vadászati idegenforgalomra épül. A kormányzat a vadvédelmet, a természetvédelmet és a vadászatot a súlyának megfelelően kezeli, minden téren nagy fontosságot tulajdonítva a természeti értékek védelmének és ésszerű hasznosításának. Az állami feladatokat megfelelően képzett szakemberek irányítják egy országos hatáskörű, rendőrségi jogokkal rendelkező ellenőrző szervezet keretében, amelynek munkáját a Ministry of Wildlife, Environment &Tourism, azaz a Vadvédelmi, Környezetvédelmi és Turisztikai Minisztérium.
A vadvédelem sokrétű munkájában rengeteg civil szervezet, alapítvány is részt vállal, az állam ellenőrzése és támogatása mellett. A vadászati idegenforgalom megfelelő fejlesztésében is profi szakemberek munkálkodnak, az egyes vadvédelmi koncepcióknak, a vadászat gyakorlói útján történő megvalósítását a Namibia Professional Hunter's Association (NAPHA) végzi és ellenőrzi.
Forrás:http://www.vadasz.info.hu/afrika/namibia/namibia.html
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kommentáld!