A több mint három évtizedes Kádár-korszak és a magyarországi kommunizmus vége a hatalmi elit és a magyar társadalom közös időutazásával kezdődött. Az elit érzékelte, hogy a gazdasági válság társadalmi válságba nő át. Amúgy is törékeny, viszonylagos legitimációja meggyengült. Megpróbált tehát visszanyúlni a bajok gyökeréhez, s valamit kezdeni a feledésre ítélt múlttal, az 1956-os forradalommal és a reá következő terrorral. Ez a vállakozás eleve kudarcra volt ítélve. Az akkori tetteket– a forradalom szovjet segítséggel történt leverését, az elnyomatást– meg nem történtté tenni, az akkor hatalmi szóval kimondott szavakat utólag visszavonni nemigen lehetett. A múltról való beszéd viszont lehetővé tette, hogy az addig jobbára hallgató magyar társadalom felidézze a forradalom és az azt követő évek emlékét és előbb erkölcsi, majd politikai ítéletet alkosson a rendszerről, amelyben élt. Ennek nyomán vált a magyarországi demokratikus átmenet egyik kulcskérdésévé a múlthoz való viszony. Így személyesítették meg az 1956-ért kivégzettek a kommunista uralmat elszenvedő magyar népet. Így vált a magyar demokratikus átalakulás legnagyobb hatású szimbolikus aktusává Nagy Imre és társai 1989. június 16-i újratemetése.

Tanulmányomban először felidézem Nagy halálának fogadtatását. Ezt követően a magyar forradalom emlékezetének elfojtásáról lesz szó. Ez a e helyzet alapvetően változott meg a nyolcvanas évek végén a magyar és nemzetközi kommunizmus általános válságának kiéleződésekor– ez a harmadik rész tárgya. A negyedik rész ismerteti az újatemetéshez vezető utat és magát az eseményt.

1958. június 16-án hajnalban, a kivégzést követően Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós holttestét koporsóba tették és a budapesti Országos Börtön sétálóudvarán ásták el. A betemetett gödörre ócska bútorokat, limlomot hánytak. 1961. február 24-én titokban kiásták a koporsókat, köréjük kátránypapírt drótoztak és átvitték a szomszédos Újköztemető 301-es parcellájában, ahol hamis nevek alatt (Nagy Imrét „Borbíró Piroska” fedőnéven) jeltelen sírba ismét elásták.

A demokratikus országok közvéleménye és politikusai egyöntetű és őszinte megdöbbenéssel reagáltak az 1956. novembere óta horizontjukról a szó szoros értelmében eltűnt Nagy Imre kivégzésének hírére. A magyar kormányfővel szemben a nyugati politikusok nagy része még a forradalom utolsó napjaiban is szembeötlő ellenszenvvel viseltetett. Már az 1953-54-es új szakasz idején sem láttak benne többet, mint a szovjet berendezkedés többé-kevésbé sikertelen ésszerűsítőjét. 1956-os szerepvállalásában is szovjet manipulációt gyanítottak. Az amerikai politikai döntéshozók már a negyvenes évek végétől a Tito-jellegű elhajlókban, a nemzeti kommunistákban látták a szovjet csatlós országok fellazításának legmegfelelőbb útját. Nagy Imrében azonban annak idején nemigen ismerték fel a hasonló alkatot. Ebben kétségkívül szerepet játszott az is, hogy első miniszterelnöksége idején Nagy nemigen próbálkozott külpolitikai önállósodással. 1956-ban azonban a Nyugat nem sok ügyet vetett az immár határozottan erre utaló jelekre, továbbra is a megszokott moszkovita kommunista jelzőkkel illette. A Szabad Európa Rádió magyar adása a legsúlyosabb vádakkal illette Nagyot, miközben például a lengyel program nagyra értékelte Wladyslaw Gomulkát. Tekintettel arra, hogy a Szabad Európa különösen a forradalom előtt és alatt igen jelentős befolyással rendelkezett a magyar társadalomra, ez a megítélés határozottan elmélyítette a miniszterelnök október 23-a után amúgy is keserves legitimációs nehézségeit.

A halálhír nyugati fogadtatása arról tanúskodott, hogy a felismerés post festa megtörtént. Nagy a szovjetellenes szabadságküzdelem tragikus, megcsalatott vezető alakjaként jelent meg, a kommentárok elenyésző számú kivételtől eltekintve kizárólag a szovjeteket, személy szerint Hruscsovot tekintették felelősnek a kivégzésekért. Ez a megítélés lényegében mind a mai napig alig változott. Az akkor egyértelműen bábkormánynak tekintett magyar vezetés bűnrészességéről kevés szó esett, ami a későbbi enyhült időszakban igen jól jött Kádár Jánosnak. A nyugati reagálás egy másik vezérmotívuma szerint a per és az ítélet a szovjet rendszer megreformálhatóságának illuzórikus voltát szemléltette, Sztálin árnyékát borítva a XX. kongresszus hozta reményekre. A reálpolitikus megközelítés hamarosan áttört a megdöbbenésen, mint például Konrad Adenauer német kancellár megjegyzésében: „a felháborodás, amit érzünk nem riaszthatja vissza a nyugati hatalmakat attól, hogy megegyezést keressenek a Szovjetunióval az általános és ellenőrzött leszerelésről.” Az idegenkedés és a lelkiismeretfurdalás közepette kialakult halálmagyarázatot jól példázza a The New York Times kommentárja: „Valószínűleg kevés szabad ember hullat könnyeket a meggyilkoltakért, akik mint kommunisták, saját embertelen dogmáik áldozataivá váltak. De minden szabad ember tiszteli és gyászolja bennük a hazafit és a mártírt, akik a válság idején e dogmák fölé emelkedtek és hazájuk szabadságát és függetlenségét védték egy barbár idegen hatalommal szemben. A szabad nemzetek pedig, különösen az ENSZ, ahová Nagy utolsó kétségbeesett segélykiáltását intézte, nem szabadulhatnak a szégyen érzésétől, amiért képtelenek voltak segíteni.” A halál nyugati fogadtatása kései és hiábavaló megigazulást adott Nagy Imrének, a magyar forradalom központi alakjának, a kommunista sorsa pedig újabb, bár korántsem végső adalékul szolgált a baloldali értelmiség kommunizmusból való kiábrándulásának folyamatához.

Magyarországon, akárcsak 1956-nak, a halálnak is a forradalmat leverő rezsim próbált értelmet adni. Az ítéletről kiadott közlemény ezt a feladatot csak részben oldotta meg, a zárt tárgyalás bő teret adott a nemkívánatos visszhangoknak. Szirmai István, a párt Agitációs és Propaganda Osztálya vezetője jelentése szerint „a Nagy Imre és bűntársai ügyében hozott ítéletet a dolgozó tömegek általában tudomásul veszik, nagy részük helyesli. Különösen áll ez a munkásosztály nagy többségére.” Igaz, hogy a „középparasztok egy része keménynek találja az ítéletet és sajnálkozik” az értelmiség egyenesen „passzív, kissé ijedt”, ezért, valamint „tekintettel a nyugati ellenséges rádió és a hazai ellenséges erők agitációs tevékenységére és arra, hogy pártszervezeteink érvelése [...] nem mindig egységes, szükség van a párttagság, a tömegszervezetek és az állami élet vezetőinek részletesebb informálására”

A politikai elit tájékoztatásának feladatát először maga Kádár vállalta magára az MSZMP Központi Bizottságának 1958. júliusi ülésén, ahol Nagy Imre tárgyalás során tanúsított magatartását „aljasnak” „csúszás-mászásnak, hazudozásnak” nevezte. E tömör megfogalmazás illusztrálását is szolgálta az az indítvány, amely szerint „a Belügyminisztérium, az Igazságügyi Minisztérium és a párt Agit. Prop. Osztályának munkatársaiból alakított bizottság szerkessze meg a Fehér Könyv V. kötetét.”

A klasszikus sztálinista kirakatper fontos része a politikai mondanivaló mellett a vád tárgyává tett eszmék hordozóinak emberi lealacsonyítása. Az elátkozni kívánt eszméket és cselekedeteket látható és hallható módon összekapcsolják az őket megtestesítő személlyel, akiről így kiderül, hogy nemcsak politikai bűnöző, hanem egyben erkölcsi hulla, akinek lehetőleg már (politikai) gyermekkorától kezdve a legaljasabb árulások sorozata terheli a lelkét. A harmincas-negyvenes-ötvenes évek szovjet és kelet-európai kirakatpereiben az összekapcsolást a különböző módszerekkel erre rábírt vádlott maga végezte, betanult és nyilvánosan előadott önvallomásaival. A Nagy Imre per során ez a forgatókönyv nem működött, s ez zavarta az eljárás nyilvánosság előtti megjelenítését.

A tárgyalásról készült filmfelvételek felhasználásával Rajnai Sándor rendőr ezredes, a Nagy-per belügyi felelősének forgatókönyve alapján elkészült előbb egy száz, majd nyolcvan perces „külső propaganda céljait szolgáló” film. Az első „nem nyert jóváhagyást”, s a másodikat sem mutatták be. Valószínűleg amiatt, hogy a vádlottak, elsősorban Nagy Imre képi megjelenése még a tendenciózus válogatásban is túl sok méltóságot sugárzott, a lefogyott, beesett arcú ember sajnálatot keltett volna. A szövegkörnyezetből való kiragadás, a montírozás, az elhallgatás régi módszereit legjobban az írásbeliség közegében lehetett alkalmazni. A Fehér Könyv az elveszett nyilvánosság lealacsonyító funkcióját töltötte be. A tartalmi és formai szempontból módon válogatott idézetgyűjtemény a vádlottakat láthatóan két csoportra osztotta. Mivel a per főalakjától, Nagy Imrétől igen nehéz lett volna önkritikára utaló mondatokat kiollózni, őrá a megátalkodott tagadó, a társait meghazudtoló, velük veszekedő, a nyilvánvaló felelősségtől gyáván menekülő szerepét osztották. Vele szemben társai és a letartóztatott tanúk a felelősséget elismerő, töredelmes vallomást tévő szerepét kapták. Technikai szempontból a hamisítás olyan ősi eszközeivel éltek, mint pl. a szövegkörnyezetből való kiragadásé, a valójában felmerült részletek elhallgatása, az ellenkező vélemény elhallgatása, a vádnak megfelelő állítás érdekében, a szövegek egyszerű meghamisítása, nem létező párbeszédek konstruálása.

Nagy Imre 1956 után külföldre menekült hívei a szó szoros értelmében ízekre szedték az ítéletről kiadott közleményt és a Fehér Könyvet, kimutatván minden szaváról, hogy hazugságon vagy ferdítésen alapul. A nyugati magyar demokratikus emigrációban először Nagy Imre vitairatai jelentek meg előbb 1957-ben magyar, később angol, francia, olasz és német, japán nyelven. A londoni, majd párizsi Irodalmi Ujság, illetve az 1958-ban Brüsszelben létesült, és öt éven keresztül működő Nagy Imre Politikai és Társadalomtudományi Intézet körül szerveződött értelmiségiek körében születtek meg az első, máig hiteles életrajzok és történetírói ábrázolások a forradalom miniszterelnökéről, elsőként Méray Tibor „Nagy Imre élete és halála” és Molnár Miklós - Nagy László „Reformátor vagy forradalmár volt-e Nagy Imre?” című könyvei, melyek számos világnyelven jelentek meg. E munkák, továbbá Fejtő Ferenc, Kende Péter, Váli A. Ferenc, Paul Kecskeméti, Király Béla, később Bill Lomax, Federigo Argentieri tanulmányai máig meghatározzák azt a nemzetközi tudományos és politikai közbeszédet, melyben összeforrt Nagy alakja és az 1956-os magyar forradalom.

Nagy Imre utolsó üzenetében elsősorban hazájától, a magyar társadalomtól és politikától várta, hogy „nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot szolgáltasson ügyében”– egyben 1956 ügyében. Alakja és 1956 szoros összekapcsolódása az 1958 utáni hazai, torz és hazug halál-magyarázatban is megvalósult. A levert forradalom és az utána a társadalmat sújtó represszió egyetlen személyben, s ezért könnyen átélhető módon jelent (volna) meg. Ettől kezdve egyikkel sem lehetett mit kezdeni a másik nélkül.

A Kádár János-vezette MSZMP 1956. decemberében a magyar forradalmat ellenforradalomként értékelte, melynek végső célja a második világháború előtti rendszer visszaállítása volt. Kádár rendszere egészen 1989-ig változatlanul hagyta ellen-56-os önképét. Jórészt vállalta a kontinuitást még azzal a Rákosi-korszakkal is, melynek rossz hírétől amúgy szabadulni igyekezett -- de amely ellen a forradalom lázadt. 1956 megítélése és az állásfoglalás a Kádár-rendszerrel, annak jellegével és legitimitásával kapcsolatban egy és ugyanazon kérdéssé vált. Ez pedig a nyolcvanas évekig nem történeti, hanem olyan politikai kérdés volt, amely nagyon könnyen rendőri kérdéssé válhatott.

Mindaddig nem történt semmiféle lényeges elmozdulás 1956 megítélésében, amíg fennmaradt a Kádár-rendszer kialakulásának reális feltételrendszere: az 1957-58-as társadalmi kapituláció lélektani hatása, a lassan enyhülő, de azért fennmaradó hidegháborús szembenállás és az életszínvonalpolitika eredményeként kialakuló részleges legitimáció. Amint a hetvenes évek közepétől ez megváltozott, a legitimációs probléma, vele 1956 és a Nagy Imre-kérdés ismét megjelent a hatalom horizontján. Kádár János a „nemzeti tragédia” fogalmának bevezetésével kívánta orvosolni rendszere első betegségtüneteit. A represszió, a kivégzések, köztük elsősorban Nagy Imre elítélése azonban nem tartozott a nemzeti tragédia fogalomkörébe. Nagyot még inkább hallgatás övezte, mint 1956-ot. Ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna benne minden tankönyvben az 1956-os ellenforradalom tantörténete, az általános iskola 8. osztályától az egyetemig; ne lett volna benne, hogy Nagyot árulásáért halálra ítélték és 1958-ban kivégezték. Nem jelenti, hogy kerek évfordulókon (például 1981-ben, 1986-ban) televíziós műsorokban (Velünk élő történelem), Társadalmi Szemle-cikksorozatokban ne ismételgették volna rituálisan az 1958-as halálmagyarázat egyes elemeit. De jobbára hallgatott róla a politikai közbeszéd -- a hivatalos éppúgy, mint a nyilvánosság előtt jelzésekben beszélő.

Azt valószínűleg a hatalom birtokosai sem gondolták, hogy a magyar társadalom azért hallgat, mert elfelejtette a forradalmat és Nagy Imrét. Abban sem hihettek, hogy az emberek elfogadják az 1958-ban nyilvánosságra hozott halál-magyarázatot. A hallgatás talán nem jelentett beleegyezést, de az „össznemzeti elfojtás” (Mérei Ferenc kifejezése) beletörődést jelentett abba, ami történt. A hallgatás nem jelentette azt, hogy „magyar nép felmenti„ Nagyot a vádak alól, ahogyan az utolsó üzenet remélte. Ám hiába nem tartotta bűnösnek, hiába tartotta visszavonhatatlanul egynek a forradalommal, ha egyszer nem mondta mindezt ki.

A nyugati demokratikus magyar emigráció közvetlenül a forradalom után megpróbálta politikailag képviselni az elbukott magyar forradalom ügyét. Nem sok sikerrel– annál sikeresebben formálta viszont a nyugati közvéleményt és értelmiséget. A rendszeres megemlékezések, könyvek, tanulmányok, cikkek és interjúk nyomán a Magyarországról, magyar történelemről szóló ismeretek első helyére 1956 került. (Ezzel megváltozott az ország korábbi, évtizedek óta nem túl kedvező megítélése.)

Itthon a hetvenes évek végén kialakuló hazai demokratikus ellenzék törte meg a hallgatás falát, és elődeinek sorába kitüntetett helyre állította az 1956-os forradalom emlékét és hagyományát. A Kádár-rendszer igazi arcának, valódi genezisének és egész történetének szimbólumává a halott Nagy Imre lett, aki a rákoskeresztúri temető legtávolabbi sarkában, a 301-es parcellában több száz kivégzett társával együtt jeltelen sírban nyugszik. A halál negyedszázados évfordulóján, 1983-ban ez a felismerés tört a felszínre. „Névtelen hantok, korhadt fakeresztek egy cserép virág, szekfű egy konzervdobozban, vadrózsa-bokor. Ennyi az egész. A többi– néma csend. Nagy Imrének, az ország törvényes miniszterelnökének és ezernyi társának még az sem jut, ami a rablógyilkost megilleti. Egy sírhely, egy emlékkő, egy névtábla a rabtemetőben. Ki vállalja ezért a felelősséget?”– kérdezte Vásárhelyi Miklós a párizsi Irodalmi Újság címoldalán. „Egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!”– írta versében Nagy Gáspár. Műve elkerülte a szerkesztői-cenzori figyelmet, s megjelent a tatabányai Új Forrásban, riadalmat, a lap bezúzását, a szerző elhallgattatását váltva ki. Nagy Imre perének, a kivégzés negyedszázados évfordulóján, 1983-ban különszámot szentelt a szamizdat vezető orgánuma, a Beszélő, melyben Kis János többek között megállapította: „A per koncepciója [...] nagyobbrészt elveszítette aktualitását. Átértékelése mégis késik. […Ez pedig] jele annak is, hogy minden változás ellenére milyen erősen kötődik az 1956 utáni rezsim a hazugsághoz, amelyben megszületett.” A folyóirat szerkesztői „elvárhatónak” ítélték, hogy a kivégzetteket tisztességgel eltemessék– ezt egyébként a hozzátartozók 1958 óta sorozatosan kérték, eredménytelenül. „Szerintem a 301-es parcella sorsán csak a magyar nemzet változtathat.”– jelentette ki a forradalom után ugyancsak elítélt Krassó György, huszonöt év után megismételve Nagy Imre üzenetét.

A magyar ellenzék politikai gondolkodásában az 1956-os forradalom emlékezetének rendszerkritikai, delegitimáló mozzanata világos volt. Az 56-os példa, mint politikai előkép és politikai hagyomány felépítése már kevésbé. 1985-ben Monoron találkoztak az ellenzék liberális és nép-nemzeti irányzatának képviselői. Az utóbbi csoporthoz tartozó Csurka István az „új magyar önépítést” még a (kényszer)kiegyezésnek nevezett kölcsönös hallgatásra, a kádári depolitizálás tudatos vállalására, a közszférától való tudatos elzárkózásra kívánta építeni. Vele szemben Szabó Miklós és Kis János a kapituláció mozzanatát, az 1956 utáni „eredmények” engedmény-jellegét hangsúlyozták. Az „önépítés útja éppen nem a kivonulás, hanem a jogtudat élesztése”– jelentette ki Szabó. A forradalom harmincadik évfordulóján, 1986-ban Nagy egykori vádlott-társa, Donáth Ferenc kezdeményezésére (de már halála után) az ellenzék különböző politikai és generációs csoportjai konferenciát rendeztek a forradalom történetéről. A tanácskozáson két sajátos 56-os politikai hagyomány is megfogalmazódott. Az azóta sem meghaladott nagyimrei reformer magatartás, mely a rendszer alapdogmáival való végső szakításig is képes volt eljutni a forradalomban (Vásárhelyi Miklós), illetve a munkás-önigazgatásé, mely egyben a korai nyolcvanas évek lengyel forradalmának tapasztalataira is épített (Kis János). 1987-88-ban azonban a közvetlen politikai programok nem ezekre a lehetséges hagyományokra, hanem a rendszer kritikai, közgazdasági-szociológiai-politológiai elemzéseire épültek, jeléül annak, hogy az ötvenhatos hagyomány (egyébként kézenfekvően) nem szolgáltat iránytűt a jelen cselekvéshez.

1985 után a hazai válság érlelődése és a szovjet birodalomban érlelődő reformok Magyarországra irányították a figyelmet; a növényekkel sűrűn benőtt 301-es parcella, az eltemetettek helyét „jelző” besüppedt gödrök hátborzongató látványa feltűnt a BBC híradójában éppúgy, mint a The New York Times címoldalán. Kibontakozóban volt az a hazai és nemzetközi mozgalom, amely a halottak, elsősorban Nagy Imre eltemetésének erkölcsi parancsát szögezte szembe a magyarországi rendszerrel. 1988 tavaszán volt ötvenhatos politikai foglyok megalakították a Történelmi Igazságtétel Bizottságát (TIB), amely a Nagy Imre-per 30. évfordulóján felhívást intézett a magyar társadalomhoz, sürgetve a kivégzettek méltó eltemetését, rehabilitálásukat, az egész közelmúlt történetének megismerését és újraértékelését. 1988. június 16-án a magyar demokratikus emigráció három évtizedes hagyományt őrző tevékenysége csúcspontjaként a párizsi Pére-Lachaise temetőben felavatta Nagy Imre és társai szimbolikus sírját. Egyidejűleg a budapest-belvárosi utcákon utóbb a rendőrség által durván szétvert tüntetés skandálta Nagy Imre nevét. „Maguk az MSZMP vezetői is a párt és az állam elválasztásáról, valamiféle szocialista pluralizmusról beszélnek. Bármit jelentenek ezek a szavak, mindenkinek tudnia kell, nem lehetséges valódi politikai nyitás és kiengesztelődés, amíg a kompromisszum útját temetetlen holtak torlaszolják el.”– jelentette ki beszédében Kis János. A temetés ügye kikerülhetetlen politikai követeléssé, a rendszer válságának egyik legnagyobb tömeghatású ügyévé változott.

1988. májusában az MSZMP rendkívüli pártértekezlete leváltotta tisztségéből Kádár Jánost, aki élesen ellenzett mindenfajta szembenézést a múlttal, s még azt is tagadta, hogy Magyarországon válság lenne. Elmozdítása után immár a párt vezetése is napirendre tűzhette a válság történelmi gyökereit, 1956-ot. Az MSZMP PB 1988. június 14-i ülésén határozat született arról, hogy a rendőrség verje szét a Batthyány-Nagy Imre örökmécsesnél tartott emlékezést. Ugyanekkor Fejti György KB-titkár a következőket mondotta: „Van tennivalónk, mindenekelőtt a párttörténetnek, a történettudománynak, hogy árnyaltabb értékelést adjon eseményekről, személyekről anélkül, hogy az alapmegítélését az 56-os eseményeknek ez érintené. És vannak bizonyos mérlegelendő emberiességi szempontok is, amit megfelelő időben rendeznünk kell. Most azonban nem vagyunk olyan helyzetben és talán nem is lenne helyes nyomásra lépni, nyugodtabb időben vissza kell térni erre és komplex módon a kérdést végiggondolni és rendezni.”

Grósz Károly pártfőtitkár-miniszterelnök a június 16-i tüntetés szétverése után nem sokkal az Egyesült Államokba utazott. Itt kijelentette, hogy „a június 16-i tüntetés fasiszta propagandára, sovinizmusra, irredentizmusra uszított”, hozzátéve, hogy Nagy Imrét annak idején helyes volt bíróság elé állítani, mert „egy miniszterelnök sem sértheti meg a törvényeket és az alkotmányt”. Ugyanakkor egyik sajtóértekezletén az egykori 56-os halálraítélt, Szilágyi József leányának kérdésére azt válaszolta, hogy Nagy Imrét és társait a kormány nem rehabilitálja, de „ha a család akarja, megfelelő körülmények között végső nyugalomra helyezhetik” őket. Augusztus 4-én Borics Gyula igazságügy-minisztériumi államtitkár nyilatkozatban közölte, hogy a minisztériumban felülvizsgálják azokat a jogszabályokat, amelyek hátrányos helyzetbe hozták a volt ’56-os elítélteket. Grósz Károly ismételten közölte, hogy „humanitárius szempontokból” megtörténhet az 1956-os szerepük miatt kivégzett magyar állampolgárok rendes eltemetése. 1988. november 29-én a PB határozatot hozott „az ellenforradalmi események kapcsán politikai bűncselekmények miatt elítélt és kivégzett személyekkel kapcsolatos kegyeleti kérdések rendezéséről”. A vitában a Fejti-féle „komplex végiggondolást és rendezést” Grósz Károly korszerűbb megközelítése váltotta fel: „El kell tudni viselni és kell tudni kezelni.”

A probléma kezelése– a rövidéletű Grósz-korszak kulcsfogalma– azt jelentette volna, hogy az igazságügyminisztérium által kijelölt büntetésvégrehajtási parancsnok a közvetlen hozzátartozókkal tárgyalja meg az exhumálás és a kegyeleti aktus (családi temetés) részleteit. Még a PB tagjai sem gondolták, hogy ez lehetséges. Amikor az ügy 1988. december 15-én a KB elé került, Fejti György felhívta a figyelmet arra, hogy „egészen pontosan kiszámítható köröknek, csoportoknak érdekében áll, hogy ezt az eseményt áthangszereljék, politikailag felhasználják, kiaknázzák”. De, tette hozzá elszántan és újszerűen, „ezzel együtt is ezt a javaslatot elfogadhatónak tartjuk, és később kell visszatérni arra, hogy azt a helyzetet, amit ez a lépés teremt, hogy lehet megfelelő formában, politikailag kezelni.”

Az idő előrehaladta cseppet sem kedvezett az előre elgondolt kezelésnek. Nem csupán az ellenzéki politikai szervezetek befolyása és főképp nyilvánossága növekedett, hanem az MSZMP-n belül is mind többen ismerték fel, hogy a párt képtelen a régi módon kezelni a válságot. Plurális szerkezetben előbb-utóbb összeroppantja a múlt terhe, vagy a legitimációs résen keresztül valóságos legitimációs űrbe illan el. Ezt megelőzendő az MSZMP vezetése bizottságot alakított a „megtett történelmi út” vizsgálatára, formailag egy új pártprogram számára. A bizottságra felügyelő PB-tag, Pozsgay Imre 1989. január 28-i, 1956-ot „népfelkelésként” értékelő nyilatkozata hirtelen az első nyilvánosságba emelte a forradalom és Nagy Imre kérdését. A reakció robbanásszerű volt, s messze túlhaladta Pozsgayék új (párt)legitimációt építő szándékait.

Pozsgay a PB 1989. február 7-i ülésén világosan kifejtette saját és pártja motívumait. Szerinte a népfelkelés szó azért különösen jó, mert „nem hordoz szovjetellenes tartalmat, de antisztalinista és kielégíti jelen pillanatban azokat is, akik egyébként ezt túlhajtó, másik variációt dédelgetnek magukban, a forradalom, nemzeti forradalom és függetlenségi háború, függetlenségi harc gondolatát. [...E]z az összefüggés az, ami véleményem szerint a pártot kisegíti egy aktuálpolitikai kényszerből született fogalom fogságából anélkül, hogy teljes identitását és önbecsülését aláásná, anélkül, hogy az egész párttal szembenézve kellene itt valami különleges számonkérést és elszámoltatást véghez vinni. [...] Tehát nem arról van szó, hogy szakítani az ellenforradalom kategóriájával, hanem arról is, hogy nehogy újra forradalom legyen a neve egyértelműen.” A távlatosabb problémakezelésre vonatkozó elképzeléseket maga Grósz Károly világította meg ugyanezen ülésen. „Ezzel a struktúrával, ezzel a politikai teherrel, ami mögöttünk van, és ezzel a hangulattal, amelybe belehajszoltak bennünket és belehajszoltuk magunkat, ebben egy egy év múlva lebonyolítandó választáson tudunk-e többséget teremteni, vagy nem tudunk? [...]Egy társadalmi struktúraváltás Magyarországon polgárháborúval fog együtt járni. […I]tt nem lesz beavatkozás az én meggyőződésem szerint se keletről, se nyugatról. Itt egy lezárt termosz lesz, amin belül ki kell szenvedni a saját válaszunkat, akkor pedig itt kő kövön nem fog maradni. Erről meg vagyok győződve, mert van olyan erő, amely képes és hajlandó lesz fegyvert fogni a rendszerváltozás megakadályozására. […] Ezért egyedüli utat abban látom, hogy megegyezéses alapon történjék a politikai átmenet a különböző erők között [...] A mi realitásérzékünktől függ, hogy megtaláljuk-e azokat a partnereket, akivel egy koalíciós struktúrában képesek vagyunk azt a többséget megteremteni, ahol a társadalom alapjai megmaradnak.”

A Történelmi Igazságtétel Bizottsága 1989. február 14-én az Igazságügyminisztériumban egy 1989. június 16-án tartandó „normális polgári temetés megszervezéséről” kötött előzetes megállapodást Borics Gyula igazságügyi államtitkárral. Erre az Újköztemetőben került volna sor, ahol március 29-én megkezdődött Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József jeltelenül eltemetett holttestének kihantolása. Április 21-én a TIB és a kormány képcvselői már az újratemetés bizonyos technikai részleteit is rögzítették. Ugyanakkor a TIB-ben és az ellenzéki politikai szervezetekben felmerült, hogy az esemény várható történelmi jelentőségére és a tömeges részvételre való tekintettel a város központi helyén valamiféle demonstrációt kellene szervezni, hiszen a távoli és viszonylag kevés embert befogadó temető erre alkalmatlan. Miután a temetés terve nyilvánosságra került, a nyugati demokratikus emigráció képviselői sorra jelezték, hogy az eseményen részt kívánnak venni. A szervezést és az azt kísérő vitákat szoros operatív ellenőrzés alatt tartó állambiztonság jelzést adott és politikai döntést kért.

Váratlan dolog történt: a monolit meghasonlott önmagával. A PB 1989. április 19-i, majd a KB Nemzetközi, Jogi és Közigazgatáspolitikai Bizottságának nevezett válságbizottság április 28-i ülésén a testületekben helyet foglaló kormánytagok (Németh, Horn, Horváth) a meghívott Kulcsár Kálmán, valamint Szűrös Mátyás parlamenti elnök támogatásával ellenezték a demonstráció betiltását. Ehelyett Nagy Imre és az összes 56-os elítélt jogi rehabilitációja, valamint a kormány temetésen való hivatalos részvétele mellett szálltak síkra. A keményvonalasok szorongtak és riogattak. „Nem hiányzott, hogy ez a kegyeleti aktus kiszélesedjen és egy politikai, jogi rehabilitációval párosuljon”– dohogott Fejti György. Borbély Sándor, a munkásőrség parancsnoka szerint: „A Kossuth tér semmiképpen nem jöhet számításba, a Hősök tere sem, mert nem lehet kezelni.”

Május 2-án az Ellenzéki Kerekasztal ülésén– mely addig a temetés ügyével nem foglalkozott– Mécs Imre adott tájékoztatást a TIB-en belül kialakult vitáról. Az adott pillanatban a TIB vezetőinek többsége és a kivégzettek családtagjai még mindig a temetői helyszín és a szigorúan kegyeleti jellegű rendezvény mellett álltak. Mécs szerint viszont „az emberek [...] szeretnének ott valamiben részt venni, szeretnének egy korszakot lezárni és várják az új korszaknak a nyitását.” Az EKA sem tagadta a kegyeleti jelleget. „Koporsó nélkül, de ezt a tömegdemonstrációt a temetés előtt [...] meg kell tartani. Mint az ellenzéki szervezeteknek a tömegdemonstrációját, mert ez nem pusztán az özvegyek ügye, ez a temetés, ez nemzeti ügy, itt a nemzet rehabilitálja önmagát.”– mondotta Magyar Bálint. Tölgyessy Péter egy más szempontból húzta alá a temetés jelentőségét: „Nagyon fontos volna egy nagy tömegmegmozdulás, gondoljunk arra, hogy akkor fogunk tárgyalni az MSZMP-vel [...] állandóan előjönnek a tárgyalásokon, hogy nekünk van 800 ezer tagunk, maguknak meg csak ennyi és ennyi ezer”. Immár nem csupán a Kádár-korszak legitimációjának lebontásáról volt tehát szó, hanem arról is, hogy a tömegmegmozdulás legitimálja a változásért küzdő ellenzéki pártokat és szervezeteket is. A temetés 1956 örökségének vállalását is kifejezte, amelyben akkor valamennyi ellenzéki erő egyetértett.

A TIB és az ellenzéki pártok vitája csupán néhány napig tartott. Május 18-án Mécs Imre az Ellenzéki Kerekasztal ülésén bejelentette, hogy a terv megváltozott, a ravatalozásra a Hősök terén kerül majd sor, ahol a tömeges, demonstratív részvételre és a kegyeleti jelleg megőrzésére egyaránt lehetőség nyílik (mellőzve a hangos felvonulást, a jelszavakat, feliratokat). A civiltársadalmi és politikai szempontok ütközése csupán embrionális állapotban jelent meg; végeredményben az átalakulás e nagy eseménye egyszerre maradt civil kegyeleti esemény, s vált kivételes erejű politikai demonstrációvá.

Május elejére a közhangulat nyomása alatt a hatalmon lévők is kénytelen-kelletlen beletörődtek, hogy a temetés nagy nyilvánosság előtt zajlik majd. Az MSZMP PB május 2-i ülésén már szó esett arról, hogy „célszerűnek tűnne június 16-a előtt nem sokkal egy kormánynyilatkozatot közzétenni, ami ebben a kérdésben a megbékélésre helyezi a hangsúlyt.” Május 22-én Németh Miklós miniszterelnök megállapodott a TIB képviselőivel a Hősök terén tartandó ravatalozásról. Tette ezt „nagy szorongások és a felelősség ránk tukmálása mellett”, ahogyan két nappal később Mécs Imre jellemezte az aktust az EKA ülésén. Forradalmi idők jeleként a kormányzati jóváhagyásról elsőként a sajtó, azt követően az ellenzéki pártok kaptak tájékoztatást. A TIB már a technikai részletekről is megegyezett a belügyi és közigazgatási szervekkel, amikor a miniszterelnök post festa mindezt bejelentette a PB ülésén. A jelenlevők azon már fenn sem akadtak, hogy a bejelentés részeként elhangzott, hogy egész napos élő tv-közvetítés lesz, inkább azon tanakodtak, hogy vajon hogyan szerezzék meg előzetesen az egyenesben látható-hallható beszédek szövegét, s hogyan ne képviseltesse magát Nagy Imre temetésén MSZMP-Magyarország úgy, hogy azért mégis ott legyen.

A temetés előtt három héttel, 1989. május 29-én az MSZMP KB megvitatta a Nagy Imréről szóló nyilatkozatot. A testület néhány tagja felismerte, hogy ez az utolsó lehetőség arra, hogy a párt fenntartások nélkül rehabilitálja a kivégzett miniszterelnököt, önbírálatot mondjon. A többség azonban ezt erős fenntartásokkal fogadta. A reformerek közül Ormos Mária, Berend T. Iván, Katona Béla, Horn Gyula Nagy azonnali politikai rehabilitációját és az 1958-as per jogi felülvizsgálatának meggyorsítását sürgették. Velük szemben Grósz, Berecz és a középen egyensúlyozni kívánó KB-tagok a párttagságra (vagyis az ortodox funkcionáriusokra és aktívára) hivatkozva óvatosságot ajánlottak. Semmitmondó nyilatkozat született, mely az újratemetésből szerette volna megalkotni a „nemzeti megbékélés napját”, megérezve azt a halálos veszélyt, amit az esemény a pártnak jelent.

Miközben az MSZMP kísérletet tett arra, hogy depolitizálja az átmenet szimbolikus mezőjét, az utolsó napokban az EKA inkább tovább kívánta politizálni a temetést. Nagy vita folyt az állampárttal kezdendő nemzeti kerekasztal-tárgyalások megkezdésének időpontjáról: vajon június 16-a előtt, vagy utána kerüljön-e sor rá? A 16-ától való félelem légköre előnyösebb, a szorongás attól, hogy a közhangulat a párt ellen fordul, s a békés lefolyású temetés után nem „nyugszik meg” túlságosan az MSZMP? Pár nappal a temetés előtt pedig erősen megoszlott az ellenzék koordináló testülete abban a kérdésben, hogy vajon az állami vezetők e minőségükben megkoszorúzhatják-e a ravatalt. Végeredményben mindkét kérdésben az a felismerés győzedelmeskedett, hogy ezeknek a részleteknek az esemény egészéhez képest csekély a jelentőségük.

Közvetlenül a temetést megelőzően az ellenzéki szervezetek és személyiségek körében egy másik vita is támadt. Az egykori demokratikus ellenzék radikálisai (Krassó György és mások) vetették fel a kérdést, hogy a temetés vajon elsősorban a (kommunista) Nagy Imre (és megnevezett társai) vagy a forradalom valamennyi áldozatának temetése-e. A vitában az ellenzéken belüli mérsékelt elit– plebejus radikálisok hasadás fogalmazódott újra. Utóbbiak a temetésben ennek leképezését és 1956 "pártellenzéki kisajátítását" látták. Meghúzódhatott mögötte az a félelem is, hogy a temetés így mégis alapot adhat az MSZMP reformerőinek egy 56-ra és Nagy Imrére építő új legitimáció kialakítására. Az inkább lappangó vitát az öt valóságos mellé helyezendő hatodik, üres, szimbolikus koporsóval (melyben a forradalomban elesett, utána kivégzett névtelen mártírok hamvai nyugszanak) a TIB közmegelégedésre megoldotta, de később messzemenő következményekkel járt.

1989. június 16-án a budapesti Hősök terén kétszázezernyi tömeg adott búcsútiszteletet újratemetésük előtt Nagy Imrének és társainak. Az állami televízió addig példátlan, egésznapos egyenes közvetítést adott az eseményről. Előző este a rádióban és a televízióban egyaránt felhangzottak Nagy Imre az utolsó szó jogán elmondott szavai és a kegyelmi kérdésre adott válasza. Hetek óta különleges gyorsasággal folyt (de jellemző módon befejezést azért még nem nyert) a Legfelső Bíróságon a semmisségi eljárás, így kerültek elő a periratok mellett fekvő hangfelvételek, melyek révén Nagy utolsó üzenetét megismerhette annak címzettje, vagyis a magyar nép is.

A TIB által szervezett temetés a demokratikus átalakulásért küzdő politikai erők közös ügye lett. A szónokok (Vásárhelyi Miklós, Király Béla, Zimányi Tibor, Mécs Imre, Rácz Sándor, Orbán Viktor) a halottat méltatták, a forradalomról beszéltek, de nem annak folytatásáról vagy újraélesztéséről, hanem békés átmenetről, az 1956-os célok elérése érdekében. Valamennyi beszéd politikai beszéd is volt, de amíg többségüket áthatotta a gyász és a kegyelet, Mécs Imre, Rácz Sándor és elsősorban az egyedüli 1956 után született, szónok, Orbán Viktor nyíltan szóltak az ötvenhatos követelések aktualitásáról (a szovjet csapatok távozásáról csak Orbán tett említést). A hangulat ünnepélyes, komor, némiképp feszült volt, de semmiféle incidensre nem került sor. Felhangzott Nagy Imre 1956. október 30-i rádióbeszédének néhány mondata -- ezek a rend és nyugalom megőrzéséről szóltak. A temetést megelőzőleg

1989. június 16-a lélektani és történelmi fordulópontnak bizonyult az utóbb leginkább rendszerváltozásnak nevezett magyar demokratikus átalakulás menetében. „A [régi rend] összeomlás[ának] legfontosabb hatótényezője [...] erkölcsi volt” -- írta pár hónappal később Kende Péter -- „ez a gyászünnepség olyan volt, mint egy úrfelmutatás, amely elől a Gonosz szűkölve menekül.” A következményeket Kis János fogalmazta meg: „Senki sem modhatta többé másnak vagy önmagának: ezek csalók, becstelenek, hazugok és gyilkosok, de mégis támogatom őket, hiszen uralmuk alatt viszonylagos jómódban éltem.”

A temetés előtt három nappal, 1989. június 13-án az MSZMP tárgyalóasztalhoz ült a kerekasztalba tömörült ellenzéki pártokkal. Rendszere erkölcsi halála után három héttel, 1989. július 6-án meghalt Kádár János, ugyanazon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette Vida Ferenc ítéletét, és bűnteleneknek jelentette ki Nagy Imrét s társait.

Az ötvenhatos hagyomány 1989-es újrateremtéséről, drámai hatásáról tíz év távlatából sem lehet találóbban fogalmazni, mint Kende Péter tette. De ma már láthatók az aktus hosszabb távú hatásai is. A magyar társadalom, amely még 1989 előtt néhány évvel sem állt szemben frontálisan és többségében a forradalom leverésére alapított rendszerrel, 1989-ben előhívta emlékezetéből azokat az eseményeket, amelyek kapcsán utólag ténylegesen vagy potenciálisan szembenállóként határozhatta meg magát. A Rákosi-rendszer legsötétebb éveit, a kádári megtorlás néhányéves időszakát 1956 után, és persze magát 1956 októberét. Nagy Imre temetése ennek a szelektív emlékezetnek és szelektív-utólagos ellenzékiségnek volt adekvát szakrális aktusa. De valószínűleg legalább ekkora erővel fejezte ki, hogy az átmenetre készülő magyar társadalom minden fontos szereplője tényleg a föld alatt szeretné látni a múltat. Nagy Imrével sírba került a Kádár-korszak eltagadott eleje, be nem vallott lényege– s pár héttel később Kádár Jánossal korszakának boldog békeévei, de a vég is. Többé nem kellett szembenézni élő halottakkal– és ma sem kell. A delegitimáló funkció teljesült– az ünnepi, kegyelmi pillanat egyirányú emlékezete pedig átadta helyét a széttartó emlékezetnek. Ez a folyamat, 1956 sok-sok történetre hasadása, azóta is tart.

A rendszerváltó folyamatban a forradalom öröksége tehát kettős szerepet játszott. Mint pozitív program a szovjet/kommunista rendszer antitéziseként jelent meg. Nemcsak megfosztotta legitimációjától az ancien regime-et, hanem egyszersmind legitimálta mindazokat az erőket, amelyek többet akartak az ún. szocializmus reformjánál. Ugyanakkor 1956 negatív programként is megjelent– s ebben a vonatkozásban egy kicsiny radikális csoporttól eltekintve minden politikai erő azonos véleményt képviselt, még az állampárt örökösei is. Ez pedig a békés átmenet volt, szemben 1956 erőszakos forradalmával, s annak még erőszakosabb vérbefojtásával. A rendszerváltó erők és ellenfeleik egy dologban bizonyosan egyetértettek: csak forradalmat ne (csak nehogy az legyen, mint 1956-ban!). Mindez nagymértékben meghatározta mindazt, ami 1956-tal 1990-ben és azután történt. Ma, több mint egy évtizeddel a demokratikus átalakulás nyitánya után az 1956-os forradalom emlékezete nem egyesíti, hanem inkább megosztja a politikai közvéleményt. 1989. június 16-a azonban a gyász, a megrendülés, az 1956-oshoz hasonló közös akarat ünnepi, megtisztító pillanataként, egy korszak temetéseként maradt meg az emlékezetekben.