Méray Tibornak biztosan igaza van, amikor azt írja: Nagy Imre nem látszott letörtnek beszéde után. A maga szempontjából ugyanis nem volt sikertelen, amit megpróbált. A tömeg oszladozott, beszéde pártszerű volt. Az a tény, hogy őt hívták, és ő csendesítette le a vihart, óriási legitimációt jelentett, s hatalmas ütőkártyát a Központi Vezetőséggel (KV-vel) szemben.
Egy óra leforgása alatt azonban valósággal reázúdult mindaz, amitől remeghetett, míg beszédét mondta. Nem csupán a nép, de ennek a napnak minden szereplője elvesztette „józanságát”. Alig ért vissza Erdei Ferenc irodájába, amikor megérkezett a Rádió épületénél kitört tűzharc híre. Első gondolata az volt, hogy a helyszínre megy, de a Politikai Bizottság (PB) jelenlévő tagjai ezt a leghatározottabban megtiltották. Átkísérték az Akadémia utcai pártközpontba, pontosabban Gerő Ernő szobájába. Ott 3/4 10 felé a PB tagjaival találkozott, s ha lett volna ehhez lélekjelenléte, akkor eszébe juthatott volna Petőfi naplójából az 1848. március 15-i bejegyzés a Helytartótanácsról, mely „sápadt vala és reszketni méltóztatott”. „Révaival beszélt először; azt kérdezte, amit mondott a Parlament előtt, nem volt-e ellenzéki szellemű, nem irányult-e a pártvezetés ellen. Nagynak az volt a benyomása ezek után, azért hívták oda, hogy ne legyen odakinn.” – jegyezte fel Losonczy Géza. Nagy a kérdésekre rövid tájékoztatást adott, valószínűleg annak az utólagos értékelésnek szellemében, amiben az esetet felidézte kihallgatóinak. „[A] parlament előtt lezajlott nagygyűlés tapasztalatai alapján úgy láttam, hogy az ott összegyűlt tömeg túlnyomó nagy része nem a népi demokrácia ellen, nem a proletárdiktatúra ellen, nem az eddig elért szocialista vívmányaink ellen irányuló elkeseredésből ment ki az utcára, hanem a múlt vezetésének súlyos hibái és bűnei keserítették el”. Ám „közben Gerő Ernő közvetlen vonalon az SZKP vezetőivel, az SZKP Elnökségével beszélt és tájékoztatta őket a helyzetről. A beszélgetésből ítélve az volt a véleményem, hogy ez már nem az első tájékoztatás. A tájékoztató után egy olyan megállapodás született, hogy a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok segítséget nyújtanak a rend helyreállításához, sőt a Gerő Ernő és a szovjet vezetés között folyt telefonbeszélgetésből az volt a meggyőződésem, hogy ebben a kérdésben is korábban tárgyaltak és segítséget ígértek. Miután a telefonbeszélgetés befejeződött, [Gerő] közölte, hogy a szovjet csapatok parancsot kaptak, hogy Budapest felé vonuljanak. A jelenlevők Gerő Ernőnek ezt a közlését szó nélkül tudomásul vették.”
Amikor Nagy Imre lekászálódott az ablakból, s visszatekintve látta, hogy a tömeg oszladozik, még azt gondolhatta: ami történik, hasonlít a varsói eseményekhez. Amint megkapta a telefont arról, hogy a Rádiónál tűzharcra került sor, már azt hihette: ez Poznan´, csak nagyobb méretekben. Abban a pillanatban pedig, amikor meghallotta Gerő tájékoztatását, átvillanhatott agyán: ez már Kelet-Berlin, vagy valami, ami annál is rosszabb. „Ott ült a karosszékben, fáradt volt, az egész helyzet kétségbeejtő, és nem reagált. Nem mondta, hogy nem.” – idézi fel Hegedüs András a pillanatot.
Hegedüs András szerint az Akadémia utcába érkező Nagy Imrét az első pillanattól kezdve iniszterelnökként kezelték, függetlenül a formalitásoktól. Erre saját emlékezetén (esetleg akkori érzésén) kívül semmiféle bizonyítékot nem hoz fel; ennek ellenkezőjét tanúsítja Losonczy Géza feljegyzése, Nagy Imre saját vallomásai, s másoké is. Nagy egy több órája tartó döntéshozatali folyamat végpontjának vált – passzív, szemlélő – tanújává. A szovjet karhatalmi beavatkozás gondolata már hónapokkal korábban felmerült, s ennek pontos terveit is elkészítette Malasenko tábornok, a Magyarországon állomásozó Különleges Hadtest törzsparancsnokának helyettese. Amint a tüntetés tömeges jelleget öltött (délután 5 óra körül), a budapesti szovjet nagykövet, Jurij Andropov és a Honvédelmi Minisztérium szovjet főtanácsadója, Tyihonov altábornagy érintkezésbe léptek a székesfehérvári hadtestparancsnoksággal és Moszkvával, s jelezték a helyzet veszélyeit. Ugyanígy tett Gerő Ernő is, aki másnapra a lengyel helyzet megbeszélésére összehívott ad hoc „csúcstalálkozóra”

lett volna hivatalos Moszkvába, ám ezt a találkozót lemondta. Hogy Gerő formális kérést intézett volna akár Andropovhoz, akár Hruscsovhoz arra vonatkozólag, hogy a szovjet csapatokat rendeljék Budapestre, dokumentumok híján nem jelenthető ki egyértelműen. Amit másnap Hruscsov a Moszkvába összehívott vezetőknek mondott, hogy tudniillik Gerő a katonai attasét kérte, rendelje az országba a szovjet csapatokat, igen valószínűtlen; Gerő nagyon is tisztában lehetett a „szolgálati úttal”. A döntéselőkészítés kulcsszereplője leginkább a szovjet fegyveres erők helyi és felső vezetése és Andropov nagykövet lehetett. A szovjet hadsereg október 18-tól harckészültségben volt a lengyel események miatt, ám végül 21-én a politikai vezetés a beavatkozás ellen döntött. Analóg, sőt veszélyesebb helyzetben a frusztrált és magát és a birodalmat veszélyeztetettnek érző hadvezetés jelentéseiben nyilván „ráerősített” a tényekre, sőt hajlamosnak mutatkozott a politikai döntéseket megelőzően cselekedni. Magyar idő szerint este 9-10 óra körül a hadsereg gyorsjelentése bizonyára együtt találta az SZKP Elnökségét, amely azonnal napirendre tűzte a budapesti helyzet megvitatását. Zsukov tájékoztatója után Hruscsov rögtön javaslatot tett, amely szerint „a csapatoknak be kell vonulniuk Budapestre”. Hruscsov (és Zsukov) nem vesztegetett szót a magyar „elvtársak” vagy Gerő kérésére, ahogyan a döntésben (amelyet jellemző módon nem foglaltak hivatalos határozat formájában írásba) sem esett szó erről. Ez csak utólag vált fontossá. Nagy Imre akkor érkezett Gerőhöz, amikor Hruscsov az SZKP elnökségének határozatát közölte vele telefonon.
Bár a döntés nélküle született, bár miniszterelnöknek (vagy a pártvezetés tagjának) semmiképpen sem tekinthette magát, bár a kádárista „szemtanúk” és irodalom a szó szoros értelmében alaptalanul állították, hogy Nagy Imre a döntésben részt vett, vagy azzal egyetértett – marad a kérdés: miért nem szólt ellene? Maga Nagy Imre még élete utolsó pillanatában, az 1958. június 9-i tárgyalási napon is szükségesnek tartotta, hogy alig magyarázható reakcióját rögzítse: „Gerő szobájában a szovjet csapatok segítségül hívásáról szóló telefonbeszélgetés egy részénél jelen voltam. Úgy kerültem oda, mint aki a PB megbízásából beszélt a tömeg előtt, a szovjet csapatok bevonásával nem értettem egyet. Semmi jele nem volt annak, hogy én pozícióba kerülök. Gerő senkivel sem beszélte meg a dolgokat. Én eltávoztam, mint akire nem vonatkozik a kérdés.”
Az egyik lehetséges magyarázat: az ismeretlen erővel való szembesülés okozta zavar, teljes összeomlás, tehetetlenség. Olyan mélypont, amelyben a történeti szereplő „nem találja a szavakat”. A másik, hogy Nagy Imre nem vetett számot a történtek jelentőségével, két szempontból. Egyrészt, mivel csak a Kossuth téri, alapvetően békés (bár feszült hangulatú) tömeget látta saját szemével, a Rádiónál kirobbant lövöldözést az egész naphoz képest periferikus jelentőségűnek látta. Másrészt, bár ez kevésbé valószínű, nem fogta fel teljes súlyával, mit is jelenthet a szovjet harckocsioszlopok megjelenése Budapest utcáin. A harmadik magyarázat, hogy az Akadémia utcában uralkodó pánikhangulat hatása alá került. A negyedik, hogy a kiélezett szituációkban ismételten fellépő „dezertálási” hajlama késztette félrehúzódásra. Végül az ötödik szerint tudatosan, sőt demonstratív módon járt el olyan légkörben, amiből elsősorban a felé áradó bizalmatlanságot, ellenszenvet, sőt gyűlöletet érzékelte. Tiltakozása ebben az esetben nem csupán a gyanakvást fokozta volna, hanem tápot adott volna a bűnbakképzési mechanizmusnak: ő és barátai lázították fel az ifjúságot, s most íme, a helyzet megoldása érdekében teendő „bátor” lépéseket is szabotálni igyekszik. E magyarázat szerint a „félrevonulás” tudatos politikai számítás eredménye: megőrizni minden esélyt arra, hogy pozícióba kerülés esetén a történteket a maga elgondolása szerint befolyásolhassa. Elképzelhető, hogy a ma már egészében visszaidézhetetlen szituációban mindez egyidejűleg, s a természetes tiltakozással együtt is felmerült, s Nagy az egymást kioltó-erősítő meggondolások következtében egyszerűen „leblokkolt”.

Az este 11 órakor kezdődő KV-ülésre az addigi döntések tudomásulvétele és a további döntések elodázásának szentesítése maradt. Gerő beszámolója a történtek okairól két tényezőt biztosan hangsúlyozott: helytelen volt, hogy a tüntetést betiltó határozatot visszavonták, s általában lebecsülték az „ellenforradalmi, szovjetellenes erőket”. Horváth Márton szerint harmadik okként elhangzott az ellenzéki hangulatú sajtó tevékenysége is. Gerő közölte a PB határozatát (a szobájában tartott informális ülés döntését): „a hatalmat minden eszközzel meg kell védeni, a fő hatalmi pozíciókat megtartani”. Ismertette a Hruscsovval folytatott beszélgetés „eredményeit” is: a szovjet csapatokat Budapestre rendelték, a PB átalakítását pedig elhalasztják másnapra. Azt Gerő nem tudatta a KV tagjaival, hogy ez utóbbit Hruscsov kifejezetten kérte addig az időpontig, amíg az SZKP válságkezelésre kijelölt delegációja (Mikojan, Szuszlov, Malinyin vezérezredes, a vezérkari főnök első helyettese és Szerov tábornok, a KGB elnöke) Budapestre nem érkezik. Nagy viszszaemlékezése szerint a szovjet vezetés telefonon azt kérte, hogy emisszáriusai megérkeztéig „a politikai döntéseket, személyek leváltását, a PB és a kormány összetételének kérdését, további, a helyzetből adódó politikai kérdések eldöntését... függőben kell tartani”. Gerő javaslatai között szerepelt a rendkívüli állapot bevezetése, egyelőre körvonalazatlan formában. Ezeket az intézkedéseket a KV tudomásul vette.
A halasztásra vonatkozó szovjet kérést Gerőnek nem sikerült maradéktalanul teljesítenie. A körülményekhez képest meglepően „normálisan” haladó KV-ülési rítust (Gerő után a PB tagjai – Apró, Kiss, Hegedüs – előre megbeszélt, támogató hozzászólásokat tartottak) Horváth Márton hozzászólása törte meg, aki egyebek mellett azonnali gyökeres személyi változtatásokat javasolt. E pillanatban hívták be az addig a folyosón tébláboló Nagy Imrét, aki így tanúja volt a vitának. „A felszólalók nagy többsége az eseményekre való hivatkozással sürgős intézkedéseket követelt. Egyben javasolták egy jelö-
lő bizottság megválasztását, melynek feladata lenne a javaslattétel a szükséges személyi változtatásokra. Gerő felszólalásában azt javasolta, hogy várjanak a jelölő bizottság kiküldésével, meg kell alaposan ezt a dolgot gondolni. Véleményem szerint itt nem annyira a meggondolás jött számításba, mint a SZUKP (sic!) első titkárának a kérése...” – mondta Nagy Imre kihallgatásakor. A PB azonnali átalakítása is szóba került; ezt igen, a jelölő bizottság felállítását nem sikerült megakadályozni.
A bizottság Apró, Gerő, Hegedüs, Kádár, Köböl, Rónai Sándor, Dávid Ferenc, Marosán György, Fock Jenő összetételben alakult meg. Ezt követően Nagy ismét a folyosóra távozott, s nem volt jelen a Katonai Bizottság (gyakran használt nevén: a stáb) és más alkalmi testületek megválasztásánál.
Amikor 1956. október 24-én hajnali öt óra tájban Nagyot a Gerő szobájában ülésező jelölő bizottság behívatta, már megállapodásra jutottak a Politikai Bizottság összetételében, és abban, hogy a kormányfői tisztet Nagy Imrére ruházzák.

Rainer M. János