Ahogyan az előző nap java részét nyugdíjas politikusként töltötte, Nagy Imre október 23-a kora délelőttjét is hasonlóan folytatta. Unokái betegek lévén lakásukon, az Orsó utcában vigyáztak rájuk. Amikor a gyógyszereket hozó Jánosi Ferenc (Nagy Imre veje) megérkezett, Nagy Imre újságot olvasott, talán éppen a Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikkét vagy Gomulkának a Lengyel Egyesült Munkáspárt KB-plénumán elhangzott beszédét. Ekkor futott be Losonczy Géza telefonja, aki lakására hívta az elvbaráti kör legszűkebb magját: Nagy Imrét, Haraszti Sándort, Vásárhelyi Miklóst és Újhelyi Szilárdot. Eredetileg azt akarták tisztázni, milyen politikai irányvonalat képviseljen, miféle személyi javaslatokat vessen fel Nagy Imre, ha az MDP Központi Vezetősége hívatja, s visszakerül a legfelső vezetésbe.
A 1/2 11 tájban elkezdett beszélgetés már folyt, amikor megérkezett Gimes Miklós, akit Losonczy nem ért el időben.
Az igazi vitát azonban a legaktuálisabb esemény, a budapesti egyetemisták tervezett tüntetése váltotta ki, amelyről az előző éjszaka (Nagy Imrével ellentétben) a Műegyetemen járt Losonczy Géza számolt be elsőként. Hamarosan azután további telefonértesítések futottak be, például Tánczos Gábortól, Szilágyi Józseftől. Előbb a tüntetés előkészületeiről, majd déli 1 óra előtt 7 perccel arról, hogy Piros László belügyminiszter gyülekezési tilalmat rendelt el. Az előző napon Nagy és Losonczy egyaránt elutasító álláspontra helyezkedett a tüntetést illetően, de Losonczy személyes tapasztalatai alapján már éjjel úgy látta, hogy ha megakadályozni nem lehet, akkor inkább legyen tüntetés, de fegyelmezett és békés. A vallomásokból az derül ki, hogy – noha a tüntetésnek senki sem örült, hiszen az amúgy megvalósulni látszó elképzelésekbe egy kiszámíthatatlan új tényezőt iktatott – 23-án délre Nagy Imre és Újhelyi Szilárd kivételével mindenki úgy vélte: most már az a fontos, hogy a tüntetést ne zavarja meg provokáció...
Amikor a gyülekezési tilalmat 14 óra 23 perckor feloldották, mindenki megkönnyebbült, kivéve megint csak Nagy Imrét, aki szerint, ha egyszer betiltották, akkor ennél a döntésnél kellene maradni. Gimes vallomása szerint már ekkor elhangzott, hogy Nagy Imrének a Petőfi-szoborhoz kellene mennie (ekkor ott már megkezdődött a pesti oldal egyetemeinek tömeggyűlése). Nagy következetes maradt: ez „nem lenne helyes”, s a 1/2 3 után nem sokkal szétoszló társaságtól azzal a megjegyzéssel búcsúzott, hogy „a tüntetésnek súlyos következményei is lehetnek”.

Míg veje lement a városba, Nagy Imre megebédelt, majd aludt egyet. Ebben az első pillantásra meghökkentő tényben sok minden szerepet játszhatott, a megszokástól az orvosok által előírt kímélő életmódon át az előző éjszakába jócskán belenyúló beszélgetésekig. Talán az ebéd utáni fásult félálomba merülés a kiélezett helyzettől való önkéntelen menekülés is volt.
Késő délután, ma már alig megállapítható kronológiai rendben jöttek hírek a Kossuth térre, illetve a Rádió épülete elé érkező tüntetőkről, akik követeléseiket és Nagy Imrét akarták hallani. A Bródy Sándor utcából Benke Valéria este 6-7 óra körül kétszer is kérte Nagy Imre tanácsát telefonon: bemondassa-e az egyetemi 16 pontot? Nagy Imre először a Politikai Bizottságot (PB-t) ajánlotta, s csak ezután tanácsolta a rádió elnökének: ha ez lecsendesíti a népet, olvassák be a követeléseket. Késő délutántól érkeztek a „küldöttek” is: Fazekas György, Agárdi Ferenc fotóriporter, Jánosi Ferenc, az első benyomásokkal a tüntetésről. Este 7 és 8 óra között már a Kossuth téren Nagy Imre beszédére váró tömegről tudósított Veres Péter, Déry Tibor (ő előzőleg a térről telefonált is), Aczél Tamás és egy „ifjúsági küldöttség” (nyilván a téren gyülekező, a tömegben feloldódó egyetemi hallgatók egyik csoportja, akik még nem mondtak le arról, hogy befolyásolják az eseményeket).
Nagy hallani sem akart arról, hogy egyáltalán a Parlamentbe menjen, mindaddig, amíg Erdei Ferenc miniszterelnök-helyettes többszöri sürgetése után nem beszélt két ugyancsak helyettes kormányfő PB-taggal, Mekis Józseffel és Hidas Istvánnal. 8 óra előtt Mekis tolmácsolta a PB kérését: jöjjön és beszéljen! A PB tehát végre „hívta”, de egészen más körülmények között, mint ahogyan azt csak huszonnégy órája is elképzelte. Jellemző módon a hívás kizárólag a beszédre vonatkozott. Ám ekkor Nagy elszánta magát: beszédet tart.
Ezen a napon bármiféle társaságba csöppent, Nagy Imre volt a legszkeptikusabb, legóvatosabb. Ebben a pillanatban azonban akadt valaki, aki nála is óvatosabban azt tanácsolta: ne menjen sehová, inkább a házban lévő italkészletek adta lehetőséggel élve poharazgatva várja ki, mi történik, akár több napon át. Hogy komolyan megfontolja Fazekas György tanácsát (amely bekerült a világirodalomba), eszébe sem juthatott. Mialatt Gerő Ernőnek többek között a tüntetést elítélő beszéde ment a rádióban (az Orsó utcában mindenki ezt hallgatta), Nagy Imre „felkészült”: felballagott a dolgozószobába, és írt egy rövid beszédet. Még előtte megkérte Déryt és Veres Pétert, hogy vázolják a helyzetet, de elemzésükkel nem volt elégedett, s egyedül, maga fogalmazott. A jelenlévőknek nyomban fel is olvasta, akik azt egyöntetűen rossznak, üresnek, az alkalomhoz nem illőnek találták. Nagy Imre azonban nem változtatott a szövegen. Halász József, a Minisztertanács titkárságának vezetője a miniszterelnöki autóval szállította Nagyot a zsúfolt Kossuth térre, ahol csak nehezen jutottak be az Országházba. Ezalatt a téren elterjedt a hír, hogy akit olyannyira vártak, megérkezett.
Nagy Imrét többen kísérték, de csak a szó fizikai értelmében. Valójában politikailag egyedül jött; a tömegen keresztül vezetett az útja, de nem a tömegből. Délben elutasította elvbarátai ajánlatát, hogy vegyen részt a tüntetésen; este elégedetlenül és hitetlenkedve hallgatta Déry Tibor és Veres Péter leírását arról, ami a városban történt. Végre körvonalazódó terveibe nem illett bele a tömeg megmozdulása; nem tüntetők tízezreinek, hanem a Központi Vezetőség néhány tucatra rúgó tagságának fogalmazott beszédet az elmúlt napokban. Annyira azért nem tudott eltávolodni a valóságtól, hogy otthon várja meg, amíg azok hívják, s ő végre elmondhatja nekik mondókáját. Ha már ezt nem tehette, változtatnia kellett. Most beszédével próbálta a történéseket visszaterelni az általa feltételezett ideális forgatókönyv keretei közé. Számára a Gerő-vezetés „ijedtsége” nem látszott éppen kedvezőtlennek, de egyszersmind úgy érezte: az óvatosságra nagyobb szüksége van, mint valaha. Nagy (jóval inkább, mint legszűkebb elvbaráti köre) erősen tartott a provokációtól, s október közepétől komolynak látszó figyelmeztetéseket kapott arról, hogy Gerő a feszültségeket valamiféle tömegmegmozdulás kirobbantásával, majd leverésével akarja orvosolni.
Nagy Imrét a három miniszterelnök-helyettes és a tüntetők bent tartózkodó „küldöttségei” fogadták a Parlamentben. Rövid tárgyalás után felkísérték az északi szárny egyik emeleti szobájába, ahol az ablakba állították, hogy beszédét elmondja. A teret este 9 óra tájban már úgy-ahogy behangosították, de sokan így sem értették szavait.
Krassó Miklós nyomán Szabó Zoltán örökítette meg azt a jelenetet, amikor 23-án este Krassó felkereste tanárát, Lukács Györgyöt, hogy beszámoljon neki mindarról, amit a tüntetés során tapasztalt: „[Krassó] elmondta Lukácsnak a történteket, várakozó fejtartás és kérdő tekintet sürgette a professzor válaszát. Most egy ismeretlen erőnek vagyunk kiszolgáltatva! – mondta a tanár. Ez az ismeretlen erő a magyar nép! – mondta a tanítvány.” Nagy számára az ablakból eléje táruló látvány jelentette a szembesülét, a találkozást az ismeretlen erővel. „A téren uralkodó parázs hangulatot látván döbbentem rá, hogy amit én elképzeltem elmondani, ahelyett egészen mást kell mondani, mert az nem elégíti ki a tömeget.” A jelen lévő és a beszéd egyébként elveszett eredeti szövegét is ismerő Fazekas György úgy emlékezett, hogy Nagy amúgy sem hosszú beszédéből egész bekezdéseket hagyott ki, de máskülönben azt mondta el, amit leírt. Az elhangzott, könnyen lehet, hogy nem teljes szöveg egyértelműen megerősíti Nagy saját visszaemlékezését, s arra vall, hogy az utolsó pillanatban nemcsak felismerte, hogy mást kell mondania, hanem valóban rögtönzött. Az előkészített gondolati magvaktól, nyelvi-fogalmi keretektől azonban aligha szakadt el. Ezt emblematikus erővel fejezte ki az „Elvtársak!” megszólítás, amelyre a válasz legalábbis ellentmondásos, de inkább elutasító volt. Nagy szerint „a jelenlévők egy – véleményem szerint kisebb – része pfujjolásba kezdett, a tömeg nagyobbik része éljenzett”. A téren állók sokkal egyértelműbb reakcióra emlékeznek: „Nem vagyunk mi elvtársak!” szavalókórusokra, „Nincs elvtárs!” kiáltásokra, füttykoncertre. „Nagy Imre valósággal megremegett, ketten is alig bírtuk tartani” – írta Fazekas György. Ekkor gyorsan korrigált: „Kedves barátaim!”, de a hangulat a várakozó-reményteliről csalódottra, zavarodottra, sőt ellenségesre fordult. Beszédéből a következő részek (vagy egész?) maradtak fenn: „Szeretettel üdvözlöm a megjelenteket. Minden nagyrabecsülésem a magyar demokratikus ifjúságé, amely a mai demokratikus megmozdulásával és tettrekészségével elő akarja segíteni az akadályok leküzdését a szocialista demokratizmus továbbfejlesztése útjából. (Közbekiáltások: Lássuk Nagy Imrét! Egy kis fény megvilágítja az egyik harmadik emeleti erkélyt, és a parlament nemzetiszínű lobogója alatt Nagy Imre integető kezét látjuk.) A lelkesedésnek és tettvágynak azonban párosulnia kell a józansággal és felelősségérzéssel. Ennek hiánya nagy károkat tehet eddigi demokratikus vívmányainkban, demokráciánk eddig elért eredményeiben. (Zúgott a tömeg: Nem engedjük!) Vannak, akik ennek a kibontakozásnak az élére állnak, akik ezen fáradoznak. A kibontakozás lehetősége pedig a párton belüli tárgyalás és tisztázás útja. Éppen ezért mindennél fontosabb megőrizni józanságunkat! Felelősségérzéssel és józansággal kell haladnunk ezen az úton előre, és előre is fogunk haladni. Az alkotmányos rend és fegyelem megőrzése a célunk, s ezen az úton előre akarunk és előre is fogunk menni. A Központi Vezetőség rövidesen, még ezekben a napokban meghozza a döntést, amely szilárd alapot teremt szabad, független, szocialista hazánk megteremtése érdekében. A kormány sem késlekedik a kibontakozással. (Zaj, moraj.)
Kedves barátaim! Engem azért hívtak, hogy mondjam meg a véleményemet. Tehát véleményemet akarom nyilvánítani! Hallgassatok rám! Azt hiszem, szavaimban még nem csalatkoztatok! (Zúg a tömeg. Helyeslő moraj: Úgy van! Úgy van!) Bízom abban, és nektek is bízni kell abban, hogy a parlament alkotmányos úton elhárítja az akadályokat, és napirendre kerülnek azok a demokratikus szempontok, amelyeket megkövetelnek az események! Éljen a párt! Éljen a Népköztársaság! (A tömeg tovább morajlik. Nagy Imrét akarja még hallani.)... Bízom abban, hogy a fegyelem és a rend terén kommunistákhoz méltóan viselkedtek. Fogadjatok nekem szót, és rendben, fegyelmezetten vegyünk most búcsút egymástól. (További moraj, helyenként éles fütty...) Bízzunk a jövőben, és abban az erőben és igyekezetben, amelyek engem is eltöltenek, s amely alapja kell hogy legyen jövőnk, a szocialista demokratizmus kibontakozásának. Ismételten hangsúlyozom: a józanságra mindennél nagyobb szükség van. Most pedig énekeljük el a Himnuszt.”
A beszéd valóban nem nagy szónoki teljesítmény. Elsősorban Nagy Imre döbbenetét fejezi ki, amit akkor érzett, amikor lenézett az ablakból. Majd az erre következőt, ami megremegtette, amikor kifütyülték az elvtárs megszólítást. Aggodalmát és szorongását mutatja, amit az alant álló ismeretlen erő kiszámíthatatlansága miatt érzett. Kapkodást, ami a rövid beszédbe számtalan ismétlést vitt (demokratizmus, fegyelem, józanság) – ám ezek legalább utólag megvilágítják, mi járhatott a fejében. Ott volt abban a „demokratizálás”, egy „szabad, független és szocialista haza” megteremtésének programja, de mi lehet itt, ha ez a tengernyi nép tényleg elveszti józanságát? E pontig Nagy nem is készített rossz diagnózist, amikor úgy értékelte, hogy a téren állók még nem vesztették el azt végképpen, még megnyugtathatók. A Kossuth téren gyülekezők még nem gondoltak erőszakra, hatalomátvételre, erejüket csak abban látták, hogy változást kényszerítenek ki. De erről bizonyosságot akartak – s e bizonyosság megnyugvást hozhatott volna. Azt Nagy Imre is megértette – újabb bizonyíték rá, hogy a zavar távolról sem volt benne végzetes –, hogy erre már egyedül csak ő képes. Csupán azt nem értette meg, hogy a tüntetők más Nagy Imrét képzelnek oda, az ország házának ablakába. Nem a pártfunkcionáriust, aki a Központi Vezetőség, a kormány és a parlament rég lejáratott testületei nevében ígér nekik változást, hanem a helyhez, naphoz méltó, kossuthi státusférfit Petőfi modorában, aki szent esküvéssel megfogadja nekik, hogy mindent megtesz követeléseik valóra váltásáért, megígéri a győzelmet, esetleg meg is kérdezi, támogatják-e, vagy kérdez bármi mást, amelyre egy hangon, egy lélekkel felelni lehet (Megadjuk!). Amit mondott, abból úgy tűnik, Nagy is érezte, hogy mit kellene mondani, ígérni – de csak a maga módján tudta annyira, amennyire pillanatnyi helyzete a pártban megengedte. „Vannak, akik a mozgalom élére állnak” – mondotta ahelyett, hogy közölte volna: ő áll az élére. Egyetlen igazán adekvát gesztusa volt, s még ez is csaknem elegendőnek bizonyult: a Himnusz eléneklése, ami után a tömeg, ha csalódottan is, de oszlani kezdett. Legalábbis a térről.

Rainer M. János