ÉDES GERGELY
(1763-1847)

Édes Gergelynek még a neve is kiesett az irodalmi köztudatból, manapság - és már régóta - csak az irodalom szakemberei tudnak felőle. Pedig ez a sajátos hangütésű költő a maga korában kifejezetten népszerű volt viszonylag széles olvasóközönség körében. De csakis az olvasóközönség körében. Az írók, költők, kritikusok, irodalomtörténészek egy alig-alig érthető közös ellenszenvvel fordultak egy egész irodalmi irányzattal szembe, amelynek ő volt a legtehetségesebb képviselője. Ez az irányzat, amelynek követőit "míveskedők"-nek nevezték, szenvedélyesen és játékosan kísérletezett a magyar nyelv verstani lehetőségeivel.

A kezdeményező Gyöngyössy János (1741-1818), egy külföldi egyetemeket járt, nagy műveltségű, irodalomkedvelő földesúr volt, aki azokban az években, amikor a franciás, németes és deákos költők egymással versengtek az új költészethez új verselési módokat találni, távol élve az irodalmi harcoktól, játszani kezdett a versformákkal, és örömmel fedezte fel a hajdani bizánci költészetben kialakult, majd az iskolai latin költészetben sokfelé kedvelt, de minálunk mindaddig ismeretlen "leoninus"-t. Ez a forma eredetileg olyan disztichon volt, amelyben a hexameter közepe rímel a sor végével, majd a pentameter közepe a maga sorának végével. Később általában leoninusnak neveztek minden olyan formát, amelyben az antik (görög-latin) verssorok rímelnek. Ez a rímesen pattogó időmérték játékosan zenei hatást ad a versnek. Gyöngyössy pedig könnyedén ontotta a leoninusokat. A diákok körében népszerű is lett. Tulajdonképpen érthetetlen, hogy költőink miért fordultak olyan indulatos haraggal Gyöngyössy és követői ellen... Ráday Gedeon, aki maga is lelkes formakísérletező volt, Kazinczy, aki egyébként oly izgatottan figyelt minden költői újítást, mint költőietlent utasította el ezt a csengés-bongást. A deákosok, de legfőképpen Berzsenyi, felháborodottan tessékelték ki a költészetből a míveskedőket. És az irodalom egyik irányzata sem fogadta be őket. Gyöngyössy neve gúny és nevetség tárgya lett. Leoninust írni - ez lehetett szójáték, lehetett diáktréfa, de nem volt költészet. És ez még akkor sem érthető, ha tudomásul vesszük, hogy a míveskedőkben kétségtelenül volt valami öncélú, illetve pusztán fülgyönyörködtető vagy nyelvbravúrra törő formajáték. A sokkal későbbi l'art pour l'art első magyar kísérletezői voltak. És a XVIII-XIX. század fordulóján, amikor szinte politikai program volt a nyelv és a verselés fejlesztése, még költészetgazdagító hatása is volt. Hiába, a költészet elfordult tőlük. Csak több mint száz évvel később merészkedett Babits újra magyar leoninusokat írni, felismerve ennek a formavilágnak zenei hatását, és - igen! - szépségét. Annak idején Gyöngyössy - tudomásul véve az általános ellenszenvet - elhallgatott.

De mégis akadtak szórványosan követői. És ezek közt volt a leggazdagabb nyelvi képzelőerejű, egyéni hangú, különcködéseivel együtt mégis költőnek tekintendő Édes Gergely.

Sárospatakon és Debrecenben végezte iskoláit, tehát azokban a nagyon jó iskolákban, ahol a diákság szívesen vett részt a szellemi tréfákban is. Ez a diákvilág volt Gyöngyössy János leghívebb olvasótábora is. Édes Gergely megismerkedett magával Gyöngyössyvel is. És megpróbálta utánozni; nagyobb sikerrel mint bárki más. Könnyen ontotta a leoninusokat. Eredendő hajlama volt mindenfajta nyelvi bravúrra. Az iskolában már költő hírében állt. És amikor tanulmányait befejezve, Veszprém megyei községekben lett református prédikátor, majd végképp megtelepedett Derecskén, mint a község népszerű papja, nemcsak a környék verskedvelői fogadták el költőnek, hanem valamelyest még az irodalom is tudomásul vette igen hűséges műfordításaiért. Egy egész kötet Anakreón-verssel és jó néhány sikerült Horatius-fordítással több becsületet szerzett magának, mint saját költeményeivel. Komolyan vették Természet könyve című tankölteményét is, amelyben a korszerű természettudományt népszerűsítette. Hiszen ez a franciások programjába is beletartozott, Bessenyei is írt, meg fordított hasonlókat.

De éppen ezek a legkevésbé jellemzők Édes Gergelyre. Hiszen igazi kísérletező volt. Nyelvezete is igen eredeti, ő is kiveszi részét a nyelvújításban, bár Kazinczy, ha nem is utasítja el, hidegen távol tarja magától. Holott Édes mélységesen tiszteli Kazinczyt, nemegyszer ír levelet hozzá. Kazinczy ímmel-ámmal válaszol, hiszen kötelezőnek tartja magára az udvariasságot. Mégis, akad Édesnek olyan levele, amelyre Kazinczy inkább nem válaszol, hogy ne kellessék kifejeznie ellenszenvét a megrögzött míveskedő iránt. Azt még csak tudomásul veszi, hogy a derecskei prédikátor új irodalmi műszavakat gyárt, például "danák"-nak nevezi a dalszerű költeményeket, "iramat"-nak a megírt műveket, "nyájaskodások"-nak a mulattatásra szánt verseket. De szójátékaitól egyenest visszarettent. Márpedig Édes Gergely született szójátékos költő. A leoninusok mellett például nagy számban írt olyan rövid verseket, amelyekben végig ugyanaz a magánhangzó fordul elő. Hírhedetten híressé vált például a görög szabadságharc idején írt hexametere. "Öt görög öt törököt dögönyöz örökös gyönyörök közt".

Így próbálta végig valamennyi magánhangzót, legalábbis egy hexameter erejéig. Aligha vitathatjuk, hogy ezekben a nyelvi-verselési tréfákban mégis sok olyan kísérleti anyag volt, amely segítette irodalmi nyelvezetünk hajlékonyabbá tételét. De az is igaz, hogy inkább tréfáknak hatnak, mint költészetnek.

Próbálkozott azonban ezeken kívül minden versforma-lehetőséggel és különböző költői műfajokkal. Érdekelték a népdalok, és az elsők közt volt, akik tudatosan utánozni akarták a népköltészetet. Így az irodalmi népiesség előfutárai közt is ott van a helye. És ezen a téren a hivatalos kritika helyett a nép döntött. Volt egy-két népdalutánzata, amelyből valóban népdal lett, s amikor a folklór népajakról begyűjtötte, akkor derült ki, hogy hiszen ezt Édes Gergely írta. Legnevezetesebb ezek közül a A petri gulyás néven ismert, jól sikerült, népdallá lett népdalutánzat.

Édes Gergely sokáig élt, kortársa volt a felvilágosodásnak, a romantikának, Petőfi, Arany, Tompa fellépésének. Eredményeinek egy része beleépült a kortársi költészetbe; a költők észre sem vették, hogy tanultak tőle, hiszen igazán soha senki se vette komolyan. De azért a helyzete mégis más volt, mint a többi míveskedőé: sokáig volt olvasóközönsége. Népszerű volt, szójátékait nemzedékek adták egymásnak. És aki személyesen ismerte, okvetlenül megszerette, mert kedves és kulturált csevegő, derűs és jólelkű ember volt. S habár bizonyára titkon bántotta, hogy igazából nem tekintik úgy költőnek, mint a sikeresebb kortársakat, szelíd lélekkel felülemelkedett a szakmai bánatokon. Szívből tisztelte az igazán jobb költőket, és megelégedett az irodalmi tréfacsináló kétes értékű helyével. Mert jobban szerette a jókedvet és lélek békéjét, mint a gyötrődéseket.

Természetesen utólag sem kell őt a nagyok közé sorolni, de az is méltánytalanság, ha nem vesszük tudomásul érdemeit és értékeit. Nevének ott van megillető helye a felvilágosodás kezdetétől 1848-ig terjedő korszak legalább két emberöltőnyi magyar irodalmában.

Forrás: OSzK.