Élete

A felfedezõ utazó 1845. november 1.-én született Sáromberkén (Maros-Torda megye).
A neves erdélyi Teleki család református ágának leszármazottja. Elõdei közül számos jelentõs tudós és államférfi tette megbecsültté a család nevét. Apja gróf Teleki Sámuel erdélyi földbirtokos. Az anyakönyvben és minden hivatalos okmányban keresztneve Sámuelként szerepel, családi körben és az ismerősök általában Samunak hívták.
A széki Teleki család - Nagy Iván geneológiai levelezése szerint -  az ősi Garázda nemzetségből ered. A család felmenő ágának legtekintélyesebb alakja Teleki Sámuel (1739-1822) az Afrika-kutató dédapja, aki Erdély kancellárja volt és 50.000 kötetes könyvgyűjteményének átadásával alapította meg a marosvásárhelyi Teleki Tékát.
A kancellár egyik fia Teleki Domokos (1773-1798), aki főleg ásványtannal foglalkozott, sokat utazott Nyugat-Európában és maradandó érdeme, hogy ő írta le magyar nyelven a XVIII. század végének Magyarországát (Egynéhány hazai utazások leírása, Bécs, 1796). Fiatalon 25 évesen halt meg.
A kancellár másik fia Teleki Ferenc volt a nagyapja az Afrika kutatónak.
Teleki Sámuel kancellár építtette a sáromberki kastélyt, valamint vele átellenben a domboldalon 1772-ben a családi sírboltot, mely közel 150 éven át a család temetkező helye volt. Középiskoláit magánúton végezte el. A debreceni református kollégiumban érettségizett 1863-ban, jeles eredménnyel. Felsõfokú tanulmányait a göttingeni és berlini egyetemeken folytatta. Göttingenben az állam és gazdaság-tudományi fakultásra iratkozott be, de ásványtant, geológiát, földrajzot és csillagászatot is tanult. A kor elismert tudósai, professzorai oktatták. Tanulmányai befejeztével katonai pályára lépett, 1881-ben országgyûlési képviselõként bekapcsolódott a politikai közéletbe. Ekkor ismerkedett meg Rudolf trónörökössel és feleségével, Stefánia hercegnővel, II. Lipót belga király leányával - a Magyar Földrajz Tudományok társaság elnökével és fõvédnökével, aki élénk figyelemmel kísérte az akkoriban zajló földrajzi felfedezõ utazások eseményeit.
A Rudolf trónörökössel közösen tett erdélyi (Görgényszentimre-i kastély volt kedvenc tartózkodási helyük) vadászatok érlelték meg Telekiben egy egzotikus vadászexpedíció tervét. Minden bizonnyal Rudolf sugallta az ötletet, hogy a tervezett vadászutat kösse össze Kelet-Afrika akkor még ismeretlen tájainak, a Baringó-tótól északra elterülõ vidékeknek felkutatásával.
A tudományos célok megvalósítása érdekében kísérõül a fiatal, pozsonyi születésû osztrák sorhajóhadnagyot, Ludwig von Höhnelt ajánlotta, aki jártas volt a természettudományokban és kitûnõ térképésznek bizonyult. Míg Höhnel hegymászó túrákon készült fel a nagy utazásra, Teleki Franciaországban és Angliában folytatott előzetes tanulmányokat. Felkereste a British Múzeumot, a brit Királyi Földrajzi Társaságot, könyveket és térképeket gyűjtött össze, afrikai szakértőkkel konzultált. Ebből is következtethető, hogy nem egyszerű vadász-szafarira készült.

 

Teleki Samu alapos elõkészítõ munka után, 1886 november 29-én érkezett a Zanzibár szigetére, ahol Höhnellel együtt nagy körültekintéssel kezdték meg az Afrika ismeretlen vidékeinek felkutatására induló expedíciójuk szervezését.
A kor legtapasztaltabb karavánvezetõinek Dzsumbe Kimemetának és Dualla Ildrisznek a felfogadása valamint a 300 fõnyi karaván felszerelési listái bizonyítják, hogy Telekiék nem szabványos vadászkirándulásra indultak.
1887. február 4-én indultak a tengerparti Panganiból Taveta (Kenya) felé. Útközben súlyos csapás érte az expedíciót. A Kelet-Afrikáról gyûjtött szakirodalmat, térképeket és leírásokat tartalmazó láda a teherhordó szökése miatt elveszett.
Az Usambara és Pare-hegységek, valamint a Dsipe-tó érintése után 1887 júniusában érkeztek meg a Kilimandzsáró tövéhez. Afrika hegyóriásán minden elõtte próbálkozónál feljebb, az 5310 méteres magasságig jutott fel.
1887. szeptemberben ismét a Kikujuföldön áthaladva több ízben is halálos áldozatokat követelõ harcba keveredtek az expedíciót megtámadó kikuju törzs tagjaival.
1887 októberében a Kenya-hegy megmászásakor elsõként érte el a hóhatárt, a 4680 méteres magasságot. Nyemszbõl, a Baringo-tótól északi irányba indulva, az európaiak számára ismeretlen vidékeken áthaladva érték el a Nyiro-hegy déli lábát, majd helybeli karavánvezetõk segítségével 1888. március 6-án jutottak el az itt élõ turkána nép által Nagira Mwaiten néven ismert tóhoz, melyet Teleki Rudolf trónörökösrõl nevezett el.
Az expedíció fedezte fel a Kelet-Afrikai árok 646 méter magasan mûködõ tûzhányóját, mely a Rudolf tótól 5 km-re délre magasodik. A Rudolf tó keleti partjai mentén északi irányába folytatták útjukat. Nagy nélkülözések és életük többszöri kockáztatásával jutottak el Kelet-Afrika másik lefolyástalan sós tavához melyet Stefánia tónak (Rudolf trónörökös felesége után) neveztek el. Ez év augusztusában a turkána, riat, elmolo, szamburu és szuk (pokot) törzsek földjeit keresztezve, a sivatagos, gyéren lakott vidéken, az éhínségtõl szenvedve jutottak vissza a Baringó-tóhoz, majd Taveta érintve érkeztek Mombasába,1888. október 24-én .
Az expedíció sikeres munkájáról Teleki csak egy rövid jelentést publikált a Times hasábjain, magát az utazást és annak eredményeit kisérője Höhnel írta le. (Höhnel Lajos: Teleki Sámuel gróf felfedező útja Kelet-Afrika egyenlítői vidékein 1887-1888-ban, I-II. kötet)
Teleki Samu a következõ év (1889) elején látogatást tett Abesszíniába, hol Harar vidékét kereste fel. Az 1886-tól 1889-ig tartó utazásainak költségeit a magánvagyonából fedezte. (Értékes birtokokat adott el.)
A következõ években is jelentõs, fõleg vadászati célú utazásokat tett. 1893-ban kereste fel Indiát, ahonnan Szumátra és Jáva szigetére utazott.
1895-ben ismét visszatért Afrikába, újra megkísérelte a Kilimandzsáró megmászását, de ekkor sem sikerült a csúcsot (5895 m) elérnie.
Munkásságáért számos tudományos társaság kitüntette, 1894-ben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta. A bécsi udvartól 1897-ben elnyerte a "valóságos belső titkos tanácsos" címet. Amikor kitört az első világháború már 69 éves volt, de mint tartalékos huszáralezredes, felajánlotta szolgálatát az uralkodónak, korára való tekintettel azonban azt már nem fogadták el. Még két évet élt, 1916. március 10-én hunyt el.
Halála után Sáromberkén helyezték nyugalomba a Teleki-család kriptájában. A kripta a II. világháború idején súlyosan megsérült, a sírokat kibontották. Később kijavították, az 1960-as években műemlékké nyilvánították. Többször is kirabolták a síremléket. Jelenleg a sáromberki ref. egyházközség viseli gondját.
Emlékére 1989-ben szobrot állítottak a magyar utazók érdi panteonjában, a Magyar Földrajzi Múzeum parkjában.