1989 május, egy verőfényes tavaszi délelőtt. Környezet: barátságos zugligeti lakás. A nyitott erkélyajtón bebólintanak a budai domboldal vidám-zöldbe borult fái. Könyvekkel, iratrendezőkkel telezsúfolt kis szobában ülünk –, kinek hol jutott hely, széken, kereveten. Házigazdánk, Mécs Imre, a Történelmi Igazságtétel Bizottság – (továbbiakban TIB) egyik alapítója szabadkozik a szűkös „elhelyezés” miatt, mi vendégek szabadkozunk, hogy betelepedtünk féltve őrzött „könyvesházába”.

1957-ben a Gyűjtőfogház halálos cellájában – az jóval kisebb volt, mint ez a szoba – mondja Mécs – kilenc hónapon át vártuk a vagy kötelet vagy a hosszú rabságot jelentő végső döntést…

Erre a mentegetőzésre a krónikásoknak nincs, nem lehet mit felelni. Csak zsigereiket szorítja össze a borzalom, csak a domboldal zöld lombjai tűnnek egyszerre fakóbbaknak. Csak a körünkben – Gyenes Judit ölében – elhelyezkedő legifjabb ellenzéki, az ötgyerekes Mécs család kilenc hónapos csöppségének zavartalan nevetgélése javítja közérzetünket, s ígér (talán?) egy jobb kedvű jövendőt.

Jelen vannak (ahogy azt a BM-jegyzőkönyvekben szokás „pontosítani”) Halda Alíz, az 1958-ban kivégzett újságíró Gimes Miklós életének haláláig társa; Gyenes Judit, Maléter Pál tábornoknak – s hogy legalább saját terminológiánkban pontosak legyünk –, a forradalom és nemzeti szabadságharc honvédelmi miniszterének özvegye, Mécs Imre, kit, mint egyetemistát „ellenforradalmi szervezkedésért” 1957-ben előbb halálra, majd kegyelemként életfogytiglanra ítéltek. Valamint: az Unió c. folyóirat megilletődött munkatársai. Kezdjük a beszélgetést. Igen, de honnan, hogyan? Időrendben, logikai sorban? Az abszurd dráma logikája a képtelenség, a borzalomban elvész, „kizökken az idő”. Elkezdjük hát ott, ahol a mindig-érvényest, a megsértett és megalázott kisbetűs magán-történelmet tetten érhetjük. Ahol a hatalmaskodók ordító hazugságain végül mégis áthatol a csendes vox humána – az ember hangja.

- 1956. november 4. tragikus vasárnap reggelét követően a hozzátartozók, barátok mit, mennyit tudtak szeretteik sorsáról?

Halda A.: - Gimes Miklóst később, december 5-én tartóztatták le egy orvos barátja lakásán. Az előző éjszakát Éger Miklóséknál töltöttük; ugyanakkor, amikor Miklóst, őt is elvitték. De Égert másnap kiengedték, s ő mondta el, hogy Gimes a Fő utcai börtönben van. Rohantam segítségért fűhöz-fához, nem sok sikerrel. Csak ’57 februárjában jutottam el odáig, hogy egy Szegedi nevezetű, egyébként az akkori mérték szerint segítőkész, nyomozó közölte velem: a rabokat most vették át ők, a magyarok, a szovjet elvtársaktól. . . Pokoli volt a teljes kiszámíthatatlanság. Sosem lehetett tudni, mikor mit engednek: levelet, csomagot. A legnagyobb kegyet, a beszélőengedélyt volt a legnehezebb kiharcolni. Miklóst aztán a Fő utcai börtön egy kis szobájában láthattam újra. Nem bilincselték meg, de őrök kísérték be, akik végig a szobában maradtak. Ijesztő volt, hogy az utcai ruhája, amelyben decemberben elvitték, valósággal lötyögött rajta. Három hónap alatt legalább húsz kilót lefogyott. Korábban az édesanyja már volt egy beszélőn, ő merte megkérdezni, hogy bántják-e. Akkor Miklós csak annyit felelt: most már nem.

- Mécs Imre használta azt a találó megfogalmazást, hogy Gimes Miklós volt a forradalom mindenese. Neki a kormányban funkciója ugyebár nem volt. Végül is milyen szerepet szabtak rá ebben a kísérteties koreográfiában? Hogyan lett fő-vádlott, s mi magyarázza – ha létezhet ilyen magyarázat – a halálos ítéletet?

Halda A.: - Ezt Pesten akkoriban sokan találgatták. Két dolgot kiváltképp rossznéven vettek tőle. Az egyik: hogy talán ő volt a Nagy Imre körüli csoport legradikálisabb gondolkodója. A másik: ő november 4-e után sem adta fel a harcot. Szerkesztette az Október 23. című stencilezett újságot, tartotta a kapcsolatot a munkástanácsokkal, próbálta megszervezni – úgy emlékszem ez volt a neve – a Magyar Demokratikus Függetlenségi Frontot. ..

- Ezek szerint Gimes bizakodott abban, hogy a november 4-i totális szovjet támadás és a Kádár-kormány önlegitimálása után még marad valami reménye a magyar népnek?

Halda A.: - Győzelemben Miklós akkor már természetesen nem reménykedett. De abban erősen bízott, hogy az ellenállás ébrentartásával valami alku-helyzetet teremthet legalább Kádárékkal és az oroszokkal szemben. Akkor úgy tűnt ennek van realitása, hiszen ezidőben még Kádár is mindenfélét ígérgetett a népnek meg a munkástanácsoknak. Miklós így egész racionálisan abból indult ki, hogy a társadalomban megmarad az ellenállás, akkor talán mégis sikerül valamennyit átmenteni a forradalom célkitűzéseiből. Többen is figyelmeztették, hogy ezért az elképzeléséért egyenesen „pályáznak rá”. Különösen azután kérlelték barátai, hogy meneküljön külföldre, mikor Kádár egyik beszédében egyszerre csak ellenforradalomról kezdett szónokolni, s Miklóst név szerint nevezte meg ellenforradalmárnak. De Gimes menekülésről hallani sem akart. Vásárhelyi Miklós mesélte, hogy mikor – még letartóztatásuk előtt – telefonon beszéltek, Gimes heves szemrehányásokat tett azért is, hogy Nagy Imréék nem maradtak a parlamentben, hanem elfogadták a jugoszláv követség menedék-ígéretét. Vásárhelyi azt mondta nemrég: ma már ő is így látja, hogy ebben Miklósnak teljesen igaza volt.

- Gyenes Judit hogy emlékszik? Maléter Pál, a Néphadsereg ezredese, az erdélyi partizáncsoport egykori parancsnoka hogyan ment keresztül azon a villámgyors metamorfózison, amely napok alatt a forradalom, mi több, a fegyveres ellenállás élő szimbólumává tette?

Gyenes J.: - Hát ez korántsem ilyen egyszerű, s nem is volt ez a folyamat olyan villámgyors. Valójában az ő belső átalakulásáról elég keveset tudok. Odahaza – noha voltak vitáink – nem a politika volt a fő téma. Talán azért sem, mert én még nagyon fiatal voltam. Emellett hangsúlyozom: Pali nemigen politizált. Ő mindenekelőtt és mindenekfelett hivatásos katona volt. Sokat ugrattam is, hogy az egész életét egy „katonai krecliben” éli. Ő főképpen a munkáját vette nagyon komolyan. Mindig valamennyi beosztottjáért személyes felelősséget érzett, ez aztán – erre még visszatérek – később is erősen motiválta a tetteit. Arra jól emlékszem, hogy én, mint fiatal mezőgazda, ’56 nyarán falun jártamban egy nap csupa ünneplőbe öltözött parasztemberrel találkoztam. Megkérdeztem, hogy milyen ünnep van itt? Azt felelték: nagy ünnep van, mert megbukott a Rákosi. Mikor ezt így Palinak elmeséltem, emlékszem, nagyon meghökkent. Nem mintha ő nem látta volna a visszásságokat, éles vitái is voltak a feletteseivel. De mégis; hogy Rákosit és az egész rezsimet mennyire gyűlöli a nép, ez azért meghökkentette. Egyébként politikai vitáinkban Pali többnyire azzal érvelt: a kommunizmus nagy eszme, nem szabad az eszmét hibáztatni azért, mert hitvány képviselői is vannak. Ez 56-ban már eléggé általános, csaknem hivatalosan elfogadott magyarázatféle volt.

 

- Mondana-e valamit Maléter Pál életútjáról?

Gyenes J.: - Csak röviden… Eperjesen született, 1917-ben. Édesatyja neves jogtudós volt, elkötelezett polgári radikális, Károlyi Mihály híve, Jászi Oszkár személyes jó barátja. Palit mindig a katonai pálya vonzotta, de apja kérlelésére a prágai Károly egyetemen az orvoskarra iratkozott be. Nagyon lelkes hazafi volt! Az 1938-as bécsi döntés idején diákmozgalmat szerveztek azért, hogy Eperjest és környékét is adják vissza Magyarországnak. Erről maradt egy különös élményem. Mikor 1954-ben újsütetű házasokként először jártunk Eperjesen, szülőházában, az édesanyjánál Pali egyszerre csak odament egy nagy régimódi állóórához, és elkezdett az óratokban kotorászni. Diadalmas arccal mondta: Na, ez megmaradt, és kihúzott egy köteg röplapot, meg nemzeti színű kokárdát, amit még 38-ban rejtett oda. De vissza a pályához: ’38 után Pali áttelepült Magyarországra. A háború kitörése után engedett szíve vágyának, jelentkezett a Ludovika Akadémiájára. A felvidéki csatákban ő tényleg az utolsó golyóig harcolt az oroszok ellen, és csak súlyosan sebesülve esett fogságba. A fogolytáborban – ezt később mesélte nekem – súlyos lelkiismereti válságon ment át. Mert: egyrészt gyűlölte a nácikat. Különösen azután, hogy a fronton látta: a sebesült magyar katonákat – az ő katonái! egyszerűen lerugdossák az autókról. Elégedetlen volt az akkori magyar társadalom meglehetősen elmaradott viszonyaival is. Azonban, amikor a fogolytáborban agitálták – úgy tudom Vas Zoltán jött ki hozzájuk – mondván, ilyen mentalitással neki antifasiszta iskolán van a helye, azt felelte, ő Horthyra esküdött fel, köti a katonai esküje. Végül is Magyarország német megszállása adta meg neki a döntő lökést és jelentkezett az antifasiszta képzésre. Pali azon kevesek közé tartozott, akit, mint ejtőernyős partizánegység parancsnokot tényleg bevetettek az erdélyi harcokba A német vonalak mögé dobták le csoportját. A háború után – ezt talán kevesen tudják, mint fiatal tisztet a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűléshez vezényelték, majd 1946-ban Tildy Zoltán köztársasági elnök testőrparancsnoka lett… Hogy ismerte-e akkoriba Nagy Imrét? Azt hiszem igen. Egyszer Nagy Erzsébet (Nagy Imre lánya – szerk.) mutatott egy fotót, ahol Tildy. Nagy Imre és a férjem együtt vannak, de hogy ez valami szorosabb kapcsolat lett volna, azt nem hiszem. Mondom: ő abban a bizonyos „katonai krecliben” élt, és az egy meglehetősen zárt világ volt. Sokat tanult, elvégezte a vezérkari iskolát is. Többek között Király Béla volt az egyik tanára… Igen, tanára volt, de ezen kívül a forradalom napjaiig Királlyal semmi kapcsolata sem volt. Aztán kinevezték ’55-ben a műszaki kisegítő alakulatok parancsnoka lett. Ez nem számított valami magas rangnak, Én még tettem is neki fél-komoly, pikírt megjegyzéseket, hogy hát ő kommunista, meg harcoló partizán, de az előléptetések nem nagyon jönnek. Talán a származása vagy az apolitikus abszolút-katona magatartása volt az ok. Mivel abban az időben mindenféle képzetlen – persze a pártvezetésnek megfelelő emberek – egy-kettőre megkapták a magas rangokat. Palit a személyes előmenetele nem túlzottan érdekelte. Sokkal fontosabb volt neki, hogy ahol szolgált, mindig és mindenekelőtt a beosztottjaival törődjön. Ez egy alapdolog volt őnála.

- Maléter Pál és Gimes Miklós korábban ismerte egymást?

Halda A.: - Alig. Tudtommal Miklós október valahányadikán egyszer járt a Kilián-laktanyában, akkor találkozhattak. De hát egy hivatásos katonatiszt, ahogy Judit mondta „a katonai krecli” embere, meg egy újságíró 56-ban is két külön világban élt. A forradalom tollforgatója és a szabadságharc tábornoka már csak a jeltelen sírban került egymás mellé… Gimes pályájáról szólva az ugyebár ismeretes, hogy ő nem volt 56 nyarán – korábban sem – az események passzív szemlélője. 1956-ban Miklós már nagyon radikálisan gondolkodott, szerepe a Petőfi Körben közismert. Az is, hogy korábban elkötelezett kommunista volt, a Szabad Nép vezető munkatársa, Révai jobb keze. Hogy mikor következett be nála a „fordulat”? Az emberekben valami olyan kívánság él, hogy mondjunk fix dátumot, konkrét eseményt, ami egy embert hirtelen megváltoztat. Én azt tapasztaltam – Miklós esetében ez biztos így volt – hogy az ilyen változások nem villámcsapásszerűek, nem „egyszeri aktus”, hanem hosszú, kínkeserves folyamat. Azt, hogy valami alapvetően hazug és bűnös dolog van a rendszerben, Miklós érdekesképpen pontosan Kádár letartóztatásakor kezdte felismerni. A végső lökést a barátai adták. Haraszti Sándor, Horváth Zoltán és mások, akik az első Nagy Imre-kormány idején, majd ’55-ben a börtönből szabadultak. Ők mesélték el Miklósnak a szörnyűségeket, amin keresztülmentek… Ettől kezdve Miklóst hallatlanul erős lelkifurdalás gyötörte, amiatt, hogy a Szabad Nép újságírójaként, mint Révai bizalmi embere, ennek a bűnös hatalomnak kiszolgálója volt. Noha jóllehet, korántsem tudott arról, hogy micsoda iszonyú igazságtalanságok történnek az országban, utólag mégis úgy érezte, hogy akaratlanul is, de valahogy bűnrészes lett. Ez az érzés – nevezhetjük bűntudatnak – úgy hiszem, élete utolsó pillanatáig döntően befolyásolta viselkedését. Meg még valami. Gimest 1954-ben kiküldték tudósítónak Genfbe és Párizsba. Megdöbbentő erővel hatott rá, hogy a nálunk lepocskondiázott és már halálra ítéltnek hirdetett Nyugaton él és működik a demokrácia, virágzik a gazdaság, nálunk pedig minden egyre rosszabb lesz. Az a véleményem, hogy az intellektuálisan jól felkészült férfiak voltaképpen nagyon sokáig tudják a már-már, tarthatatlan téziseiket védeni. Mint például Lukács György. Pedig ő igazán tudhatta, mi történik –, és mégis… Vásárhelyi mondta, hogy Gimes ahhoz képest, hogy milyen okos és mennyire művelt volt, nehezen látta be, hogy tévedett, becsapták. De amikor végleg elszánta magát arra, hogy szakítania kell az egésszel, akkor aztán mindnyájuknál radikálisabb lett. Ő az első pillanattól kezdve tudta és folyton hangoztatta, hogy október 23. forradalom, a nép jogos felkelése, és mérhetetlenül felháborította, hogy a pártközpont még napokig azt szajkózta – amit november 4-e után újra kezdték –, hogy ellenforradalom meg vandál garázdálkodás… Szóval elértem Gimes október 23-ájához. Aznap délelőtt barátaival, Nagy Imre Orsó utcai lakásán volt. Vitáztak. Nagy Imre és Újhelyi Szilárd – ezt később mondta nekem – attól tartott, hogy ha a diákok kimennek az utcára tüntetni, az Gerőéknek jó alkalom lesz provokációra. Losonczy, Vásárhelyi, meg Gimes mindenképp tüntetéspárti volt. Aztán arról tanakodtak, hogy ebben a politikai helyzetben Nagy Imre mit tegyen. Végül abban állapodtak meg, ha közreműködésére igényt tartanak, úgy Nagy Imre ragaszkodni fog ahhoz, hogy saját – lényegében az 1953-as – programjával állhasson elő, s hogy legközelebbi munkatársai részt vehessenek ebben a politikai munkában. Ezután Gimes, Vásárhelyi és Losonczy elindult le a városba, hogy ők is részt vegyenek a tüntetésben. Én akkor a rádióban dolgoztam, onnan mentem a Bem térre. Mint valami csodát éltem meg, hogy abban az óriási tömegben, a Margit hídon valósággal belefutottam Gimes karjába. Miklóst az egész tüntetés hallatlanul boldoggá tette. Este bement a Szabad Nép szerkesztőségébe, ahol viszont – ezt később dühösen mesélte – javában tanácskozott az egész szektás rákosista vezérkar. Ott volt Révai is, akit, mint említettem, Gimes régebben nagyon nagyra tartott. És most hallania kellett, hogy ez a Révai, mint valami mániákus, egyre csak azt hajtogatja: lőni, lőni, lőni…

Gyenes J.:.- ...Alapvető hazugság, hogy október 23-át, az eseményeket, bárki forradalomként szervezte, tudatosan előkészítette. Maléter ezredes – pedig hát ő ott volt a hivatalos dolgok közelében – legfeljebb a rádióból hallott valamit arról, hogy diáktüntetés lesz. Én a Keleti Károly utcában találkoztam össze kokárdás fiatalokkal, akik mondták, hogy mennek le a Bem-szoborhoz tüntetni. Velük mentem a Bem térre. Mit mondhatnék? Csodálatos volt! Gyönyörű és megrendítő… De azért siettem haza, és mint valami csínytevő gyerek, egyszerűen nem mertem megmondani Palinak, hogy lent voltam a tüntetőkkel a Bem téren. Egyszerre csak ő szólt: üljünk kocsiba, nézzünk szét a városban. Azt feleltem neki: én nem megyek autóval tüntetést nézni, mert én nem vagyok Kucseráné. Akkoriban ugye az Irodalmi Újságból már közismert volt Háy Gyula remekül megírt Kucsera-figurája, a semmihez sem értő, pöffeszkedő, mindig-autón-járó pártfunkcionárius. Férjem nem felelt semmit, szó nélkül elment. Egyedül hallgattam meg rádióban a Gerő-beszédet. A Bem téri csodálatos élmény után iszonyú volt Gerőt hallgatni. A fejemet fogtam. Nem lehet, ez nem lehet igaz, ilyeneket nem szabad mondani. Úristen, mi lesz ebből?! Október 23-ról 24-re virradón egész éjjel telefonáltak a Kilián laktanyából, hogy a civilek be akarnak törni, és fegyvert követelnek. Ez Palit, mint ízig-vérig katonát, akkor nagyon felháborította. 24-én reggel – szerdai nap volt – együtt indultunk el hazulról. Az Orbánhegyi úton nagy köd volt, egyszerre csak – mint valami látomás – a ködből egy tucat orosz tank, meg katona tűnt elénk. Pali ott állt előttük, a szálegyenes 197 centis termetével, ezredesi egyenruhában és vagy öt pisztoly szegeződött rá. Biztosra vettem: most agyonlövik. Sokszor visszagondolok erre a pillanatra, és azt mondom: bár így történt volna. Haltunk volna akkor ott meg mindketten. Mennyi mindentől menekültünk volna meg, mennyi kíntól menekült volna meg Pali… A férjem hosszasan beszélt az oroszokkal, végül is ők mentek jobbra, mi balra.

- És mi történt ezután? Maléter Pál ekkor ugyebár még nem más, mint egy a sok közül, a Néphadsereg ezredese, aki éppen arról értesült – és ez erősen felzaklatta – hogy civilek akartak behatolni a Kilián laktanyába. Hogyan lett órák alatt Maléter Pál a forradalom első katonája?

Gyenes J.: - Nehéz erről, ennyi év után beszélni. Ahogy most összerakom a dolgokat, próbálok emlékezni, ahogy a részletekből összeáll a múlt… Egyszóval a férjem látva, hogy mennyire súlyos a helyzet, rám parancsolt, hogy feltétlenül maradjak otthon. Ő elment a HM-be, mert aznap előzetes beosztása szerint ügyeletes tiszt volt, ezért aztán csak 25-én vette át személyesen a Kilián parancsnokságát. Én meg otthon rettegtem. Folyton a telefonok. Hívtam a laktanyát, mikor nagy nehezen kapcsolták, s a telefonban hallottam az ágyúzást. 25-én délután Pali hívott a Kiliánból. Alig bírtam beszélni. Valami olyat mondtam, erre emlékszem: Pali, ha látod, hogy veled szemben becsületes magyar munkásemberek állnak, te ne lőjj. Erre ő valami különös kis nevetéssel válaszolt: na erről még hallani fogsz. Tényleg, ettől kezdve – ez október 26-án lehetett – emlegették egyre többet a külföldi rádiók a Kiliánt és a Maléter nevet… Még egy különös emlék. Azt hiszem, október 30-án történt. Akkor már fegyvernyugvás volt, lementem a Kiliánhoz. Mindenfelé romok, kiégett tankok és hatalmas tömeg a laktanya körül. Álltam a sok ember között és egyszerre csak több ezren skandálva kezdték kiabálni: Malétert a kormányba! Malétert a kormányba! Épp mellettem egy izgatott fiatalember magyarázta, hogy az, akiről szó van, Maléter Péter, ennek a laktanyának a parancsnoka, egy eléggé öreg szivar, de nagyon rendes, meg bátor. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Máig azt mondom és állítom: ha volt valaki, akit a teljes ismeretlenségből a nép, a forradalom közbizalma emelt fel, s tette azzá, ami lett, az pontosan a korábban nem politizáló, a mindig csak a lelkiismeretére hallgató Maléter Pál ezredes volt… November 3-án, amikor hazarohant átöltözni, akkor láttam Maléter Pált szabad emberként utoljára. Délelőtt otthon varrtuk fel sietve kabátjára a vezérőrnagyi csillagot, aznap nevezte ki Nagy Imre tábornokká. Akkor mondta el nekem, hogy ő október 25-én semleges akart maradni. Azt ajánlotta a felkelőknek, ha nem lövik a laktanyát, úgy ő sem lövet. Már meg is volt az egyezség, amikor az oroszok, hirtelen újra elkezdték lőni a laktanyát és több katonája azonnal elesett. Ez borzasztó hatással volt rá! Már mondtam: neki a beosztottjainak sorsa mindig személyes ügye volt. Rögtön telefonált a HM-be, kérte, azonnal állítsák le az orosz támadást. A HM viszont azt felelte: nekik semmi befolyásuk sincsen az oroszokra, sőt úgy tudják, a szovjetek légibombázást ígértek be, ha a Kilián azonnal nem teszi le a fegyvert. Erre felelte Pali – ezt is tőle hallottam: ha a szovjetek akárcsak még egyetlen lövést leadnak a Kiliánra, ő nyomban a felkelők oldalára áll… És pontosan így is cselekedett.

- Mondott-e valamit Önnek Maléter Pál november 3-án, hogy tárgyalásokat kezdtek a szovjetekkel?

Gyenes J.: - Persze. November 3-án – az szombati nap volt – kora délután újra hazasietett. Nagyon elégedetten újságolta, hogy a délelőtti tárgyalásokon a parlamentben lényegében minden fontos kérdésben megegyeztek. A szovjetek aláírták, hogy csapataikat kivonják. Csupán a műszaki-technikai részletek kidolgozása maradt hátra. Azt is elmondta a férjem, hogy a szovjetek ragaszkodtak ahhoz, hogy kivonulásuk teljes katonai tiszteletadás mellett történjék. Mert még a látszatát is kerülni akarják annak a megszégyenítésnek, hogy a hatalmas Szovjetunió katonái vert seregként hagyják el az országot… Azt csak úgy mellékesen tette hozzá, hogy este még a diplomáciai szabályoknak megfelelően – mivel a délelőtti tárgyalások a magyar félnél voltak –, van egy tárgyalása Malinyin tábornokkal Tökölön, az orosz főhadiszálláson, meg kell még beszélniük a kivonulással kapcsolatos néhány kimondottan technikai részletkérdést. Én nagyon megijedtem, amikor hallottam, hogy ki kell mennie az oroszokhoz, de ő megmagyarázta, hogy semmi ok félelemre, mert mint diplomáciai tárgyalófél megy ki, s a diplomáciai sérthetetlenséget mindig mindenki tiszteletben tartja. Nem tudom és nem is akarom elhallgatni: a diplomáciai tárgyalást folytató Maléter Pál honvédelmi miniszter november 4-i tőrbecsalása és lefogása az újkori történelemben szinte példa nélkül álló gyalázatos bűntett volt. (Maléter P. diplomáciai delegációját 1956. nov. 4-én hajnalban, Tökölön, Malinyin altábornagy főhadiszállásán Szerov tábornok, a szovjet titkosrendőrség parancsnoka, a fent említett diplomáciai védettséget durván megszegve, letartóztatta – szerk.)

- Mikor tudta meg, hogy mi történt Maléter Pállal?

Gyenes J.: - November 4-e hajnalától az én életem egyetlen pokoljárás volt. Az orosz támadás alatt a rádióból hallottam, hogy bemondják: Maléter Pál honvédelmi miniszter azonnal térjen vissza… Aztán a rettenetes napok. Rohangáltam a HM-be. A Deák-téri rendőrkapitányságra. Mindenhonnan küldözgettek ide-oda. Azt mondták, nem tudják hol van Maléter. Az eltűntek listáján nincsen. A Rendőrségen? Á, dehogy, ott nincsen. Talán a halottak listáján? Ott sincsen. Mondták, majd előkerül, menjek nyugodtan haza, de azért időnként jöjjek be a Deák térre érdeklődni. Így komédiáztak velem nap, mint nap, s közben pontosan tudták, hogy Pali a Fő utcai börtönben van. Nógrádi Sándor – a férjem egykori partizántársa, aki Kádárnak is bizalmi embere lett –, nagyálszentül, olyan bibliai mesével traktált, hogy tudom-e Jákobnak hány évig kellett várnia Ráhelre? És hogy az ő felesége is milyen sokáig várt, amikor ő emigrációban volt. Ezért hát várjak én is türelemmel… Akkor én már Erdei Ferenctől, aki ugyancsak tagja volt a tököli delegációnak, de őt nagyon hamar szabadon engedték (feltűnően hamar és feltűnően bántatlanul – A szerk.) pontosan tudtam, hogy Palit Szerov tábornok személyesen vette őrizetbe. Egyre jobban féltem. De ha valakinek is, mint például Nógrádinak, vagy az akkori legfőbb katonai ügyésznek akár csak célozgattam arra, hogy netán valami felelősségre vonás, vagy per készül, hát mind ijedten mondták, hogy ilyesmiről szó sincsen, ez kizárt dolog…

- November végén elhangzott Kádár Jánosnak az a nyilatkozata, hogy az 56-os eseményeken való részvételért nem fognak senkit sem felelősségre vonni. Mennyire vették ezt Önök akkor komolyan?

Gyenes J.: - Mennyire?! Óriási kapaszkodó volt. Reménysugár. Azt mondtam magamnak: ha ezek valamit előkészítenek, akkor lehetetlen, hogy az egész világ színe előtt ilyen nyilatkozatot tegyenek. De azért, már ügyvédet kerestem, dr. Kardos Jánost. Őt nem engedték, túl rendes ember volt nekik. Kirendeltek helyette egy másik ügyvédet, egy dr. Révai nevezetűt. Ő is folyton azzal nyugtatott, hogy legfeljebb valami vizsgálatféle van, legyek teljesen nyugodt, ő mindenről tud, ha bármi lényeges történik, ő azonnal szól nekem. De nekem beszélhettek, megéreztem, hogy becsapnak. Folyton ott kószáltam a Fő utcai börtön körül, naphosszat lestem a rabomobilokat, figyeltem a ki-be járó embereket. Aztán órák hosszat ültem a BM előtt. Én vallásos vagyok, templomról-templomra jártam, térden csúszkáltam az oltár előtt, rettentő hetek, rettentő hónapok, nem akarok erről többet mondani.

- Halda Alíz említette, hogy ő Gimes Miklóst csak 1957 márciusában látogathatta meg először. Ön mikor találkozott Maléter Pállal?

Gyenes J.: - Ez egy külön rémtörténet. Akkoriban már valóságos sokkos állapotban éltem, mígnem egyik nap – ez már 1957 március vége lehetett – valakitől megtudtam, hogy a tőlünk pár házzal odébb lakó Szalma nevezetű ÁVH-s nem más, mint a Fő utcai börtön parancsnoka. Abban az időben iszonyúan rettegtek az emberek. Nem kívánom senkinek, hogy megélje, milyen az, amikor minden ajtó bezárul előtte. Nekem akkor már minden mindegy volt, rettentő elszánt lettem, egyszerűen rátörtem erre a Szalma nevű szomszédra, aki tényleg a börtön parancsnoka volt… Nem, nem otthon kerestem, hanem a Fő utcai börtön irodájában. Ő szép nyugodtan azt kérdezte tőlem – mintha nem tudta volna, hogy naponta zavarnak el a Fő utcából –, hogy „mikor is kapott maga utoljára beszélőt?” – „Sohasem” – feleltem. „Akkor kap” – mondta ő. „De mikor” – kérdeztem. „Most. Azonnal” – válaszolta. Ez egy újabb pokoli fogás volt. Hogyan is magyarázzam? Annyi sikertelen próbálkozás után, miközben az ember úgy érzi, hogy egy ilyen találkozásra alaposan fel kell készülnie, nagyon pontosan át kell gondolni, hogy mit is mondok majd… és akkor egyetlen pillanat alatt már visznek is. Két pufajkás, pisztolyos magyar őr bevezetett egy irodába. És egyszerre ott volt Pali. A régi civil ruháját viselte, amit az ávósok a házkutatáskor elvittek tőlem. Akkor nagyon durvák voltak velem. A börtöniroda helyiségében ott volt mellettünk Pali kihallgatója, egy Tamás nevezetű ember. Ismertem, korábban már tárgyaltam vele, de mindig a legridegebben elutasított. Most mellénk ült és azt mondta: a beszélő ideje húsz perc, és semmiféle politikai természetű ügyről nem eshet szó. Csak ültünk Palival és fogtuk egymás kezét. Erre ez a Tamás nevű maliciózusan megjegyezte: így is jó, ez is beleszámít a húsz percbe. A férjem ránézett arra az emberre, sosem láttam őt így nézni. Sütött a szeméből a megvetés. Elmondtam Palinak, hogy az első felesége a gyerekekkel kiment nyugatra, de ez a Tamás nevű nyomozó azonnal közbevágott: erről nem beszélhet, ez politika. Szóval, ha egy apának elmondom, hogy mi van a gyerekeivel, az ávós felfogás szerint politika. Ezután még két beszélőm volt és két levélváltás. Másfél év alatt két levél és kétszer húsz perc. Aztán semmi. És aztán az ítéletek híre. Az újságból, a rádióból tudtam meg. Nem hittem. Sokáig nem hittem. Nem tudtam elhinni.

- Önök, Gyenes Judit és Halda Aliz korábban ismerték egymást?

Halda A.: - Nem. De én akkor már sejtettem, hogy itt valami pokoli konspiráció folyik, és mindenfelé kerestem Gyenes Juditot. Ugyanis én, éppen úgy, mint ő, csak a rádióból tudtam meg, hogy per volt, és hogy Miklóst is kivégezték. Főleg azért kerestem Juditot nagyon kitartóan, mert egy Bence nevű börtönorvostól közvetve azt az információt kaptam, hogy a kivégzés előtt Gimesnek felkínálták a lehetőséget, hogy találkozhasson az anyjával és velem, de ő ezt elutasította. Viszont Maléterné az bent volt, és el is búcsúzhatott a férjétől. Mikor megtaláltam Juditot, akkor tőle tudtam meg, hogy ez a Bence-féle elbúcsúzási história is merő hazugság volt.

- És hogyan kapcsolódik Mécs Imrének, a Történelmi Igazságtétel Bizottság egyik alapítójának, mely bizottságnak természetesen Halda Alíz, Gyenes Judit is tagjai, sorsa 1956 mártírjaihoz?

Mécs: - A mártírokéhoz is, 1956-hoz is, egész életem hozzá kapcsol. 1956-ban utolsó éves villamosmérnök-hallgató voltam, ’57 júniusában több társammal együtt letartóztattak. 1958 májusában szervezkedés vezetéséért hatodmagammal halálra ítéltek. Kilenc hónapig voltunk halálraítéltek, akkor a legfelsőbb bíróság kettőnknek életfogytiglanra változtatta az ítéletét, négy társamat – négy munkásfiút – kivégezték. E kilenc hónapi várakozás alatt nagyon sok barátunk – mintha testvéreim lettek volna – ment a halálba. Mi hallottuk utolsó kiáltásaikat, búcsúszavaikat. Nekem, aki életben maradtam, úgy érzem, erkölcsi és lelki kötelességem, hogy megtegyek mindent azért, hogy az ő becsületüket helyreállítsuk. Nekünk, a túlélőknek kell szólnunk őhelyettük is, akik már nem tudnak beszélni, akik most már örökké húszon- vagy harmincévesek maradnak. Sokadmagammal 1963-ban amnesztiával szabadultam. Erről az amnesztiáról azonban fontos részletesebben beszélni! Mert azt ne higgye senki, hogy a tömeggyilkos rendszer hat év után egyszer csak magától nagylelkű lett, noha két évvel korábban még akaszthatott. Ez az amnesztia a Kádár-rendszer, a Szovjetunió, az USA és az ENSZ hosszas színfalak mögötti egyezkedése és paktuma nyomán jött létre, nem pedig – mint sokan hiszik – Kádár Jánosék nagylelkűségének produktuma volt. Az igazság egyszerűen az, hogy a Szovjetuniónak mind kellemetlenebb lett, hogy az ENSZ-közgyűlés évente elítéli és megbélyegzi a Kádár-kormányt és a Szovjetuniót is. Így hát a szovjet vezetők végül hajlottak arra, hogy megegyeznek a nyugati hatalmakkal abban, mely szerint az ENSZ közgyűlés leveszi napirendjéről az ügyet, ha cserébe Kádár kormánya teljes amnesztiát hirdet. (Szakirodalom: Radványi János: Magyarország és a szuperhatalmak, AB Szamizdat kiad. Bp. 1986.) De azt is tudni kell, hogy sem az amerikaiak, sem az ENSZ képviselői nem voltak elég körültekintőek. Nem ügyeltek a sokat emlegetett amnesztia rejtett, kizáró paragrafusaira. Ilyen amnesztiából kirekesztő paragrafus volt például a büntetett előélet. A jó amerikaiak azt ugye nem tudták, hogy a Rákosi időszakban több mint nyolcszázezer büntetőügy volt Magyarországon, így büntetett előéletűnek számított mondjuk az a parasztember is, akit az ötvenes években egy disznó engedély nélküli levágásáért ültettek le. Kizáró ok volt a gyilkosságban való részvétel. De a népbíróságok a harcokban való részvételt is gyilkosságnak tekintették. Így azokat a névtelen felkelőket, akiket addig még nem akasztottak fel, akkor, mint gyilkosságban való részvétel társtetteseket ítéltek életfogytiglanra. Harmadik kizáró ok volt a hűtlenség és kémkedés. Ehhez azt kell tudnia a mai olvasónak, hogy 1956 után kémkedésnek számított például az, ha valaki egy nyugati újságíróval találkozott. Kémkedésnek számított így, amikor Göncz Árpád, a jeles író és műfordító Bibó István 1956-os emlékiratát átadta Krishna Mennon indiai nagykövetnek. Ezért Göncz Árpád és Regőczi László, az amnesztia után is börtönben maradt, s csak óriási nemzetközi tiltakozás nyomására engedték végül hónapokkal később szabadon ezt a két kiváló embert. De a kis névtelen felkelő srácok, akikről a világ nem tudott, azok bizony sokáig – nem ritkán 1972-ig – börtönben maradtak. Számukat mintegy hatszázra becsülik… Egyszóval így festett a gyakorlatban Kádár nagylelkű amnesztiája. Szabadulásunk után sokáig rendőri felügyelet alatt álltunk, harmadrendű állampolgárként vegetáltunk, munkát alig kaptunk. Én nemhogy útlevelet, de hat évig még autóvezetői jogosítványt sem szerezhettem… Mi ’56-osok, akik ismertük egymást, mártírtársainkról sosem feledkeztünk meg. 1988-ban merült fel a gondolat, hogy szervezettebb formában kellene foglalkozni a rehabilitációval és kellene erre egy bizottságot alakítani. Amikor több alkalommal összejöttünk a Nagy Imre per vádlottainak hozzátartozóival, kiderült, hogy nemcsak erről van szó: általában kell elemezni az 56-os történelmi eseményeket. Sőt! Ahogy tovább gondolkodtunk, rájöttünk, hogy mind az 56 utáni, mind az 56 előtti összes atrocitással foglalkoznunk kell. Hiszen ebben a kis országban tízezreket hurcolt meg ez a rendszer! A büntetlenül elítéltek tízezrei, mint például a volt recski rabok, mindmáig nem kaptak semmiféle jóvátételt, jogorvoslatot, rehabilitációt, még csak erkölcsi értelemben sem. Ekkor úgy döntöttünk, hogy tevékenységünket kiterjesztjük 1945-ig, s 1945-től kezdve a magyarországi sztálinizmus valamennyi áldozatának rehabilitálásáért fellépünk. Bizottságunkat, amelyet Nagy Imre és társai kivégzésének 30. évfordulója kapcsán alakítottunk, közös elhatározással neveztük el Történelmi Igazságtétel Bizottságnak.

- A világ mikor tudta meg, hogy egy ilyen bizottság létezik?

Mécs: - 1988 június 5-én jelentettük meg felhívásunkat, amelyben felszólítottuk a társadalmat, tehát nem a kormányzatot, tehát nem a hatalmat, hanem az ország népét, hogy segítse bizottságunk munkáját. Segítse információkkal, dokumentumokkal, ki mivel tudja. Azért, hogy a mártíroknak és a meghurcoltaknak, akár ha csak jeltelen sírjaik megjelölésével, nevüknek, arcuknak felderítésével, de igazság adathassék.

- Milyen választ kapott a bizottság a társadalomtól?

Mécs: - Élénk volt a reakció. Nagyon sok információt kaptunk, nagyon sokan jelezték, hogy részt kérnek a munkából. Ez év elején a bizottság egyesületté alakult, amelybe bárki beléphet, aki tiszta szándékkal tevékenyen segíteni akar.

- Milyen választ kapott a bizottság a hatalomtól?

Mécs: - Eleinte nem vettek tudomást rólunk. Miután tavaly nyáron Grósz Károly Amerikában jártában ígéreteket tett, a Nagy Imre per vádlottjainak hozzátartozói újra leveleket írtak a kormányhoz, megismételve szeretteik méltó eltemettetésére vonatkozó korábbi kéréseiket. Az igazságügyi kormányzat előbb megpróbált csak a hozzátartozókkal tárgyalni. De ők e tárgyalásokon közölték, hogy a Történelmi Igazságtétel Bizottság tagjai, s csak ebben a minősítésben hajlandók tárgyalni. Most, hogy az utóbbi időben, ha lassan is, de csak-csak liberalizálódik a politika, már elfogadnak, mint tárgyalópartnert, és mint társadalmi tényezőt. Jelenleg bizottságunk már bejegyzett egyesület, jogi személyiséggelrendelkezünk. Mint ismeretes, a Nagy Imre per vádlottjainak hozzátartozói a TIB-vel közösen kérelmezték mártírjaik újratemetését, melynek helyéül korábbi jeltelen nyughelyüket, a Rákoskeresztúri köztemető 301-es parcelláját, a temetés időpontjául pedig 1989. június 16-ot, Nagy Imre ás társai kivégzésének 31. évfordulóját jelölték meg… A TIB munkájához kiemelkedő segítséget adott egy kiváló fiatal történész, aki évekig Fényes Elek álnéven publikálta és kutatta 1956 áldozatainak sorsát. A minap a 301. parcellánál tartott sajtóértekezleten feltárta titkát, vagyis közölte valódi nevét, Rainer M. János. Ő különböző irattári kutatások alapján a 301. parcellában nyugvók közül 243 kivégzett személy nevét, adatait tudta azonosítani. Ezek azonban korántsem végleges adatok. Tudjuk, sok kivégzés volt vidéken is, s a fővárosban legyilkoltak mindegyikét sem a 301-es parcellába temették. Jelenleg 1956 vértanúit minimálisan 500 körüli számban becsüljük. Hogy ez milyen szörnyűséges megtorlást jelentett, azt érzékelteti egy összehasonlítás: Az 1848–49-es szabadságharc után a habsburgi bosszúnak 105 áldozata volt. Az 1918–19-es forradalom után a fehérterror mintegy 40 áldozatot szedett. A második világháború után, háborús és népellenes bűntettekért 170 személyt végeztek ki. Vagyis 1848-tól kezdve Magyarországon összesen nem végeztek ki politikai okból annyi embert, mint amennyit az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni terrorkorszak idején.

- Térjünk vissza most 1958-hoz. Halda Aliz mikor próbáit először lépéseket tenni a kivégzett Gimes Miklós – a forradalom mindenesének – ügyében?

Halda A.: - Annyi történt, hogy az ítéletet követő héten Miklós édesanyja megkérte Vargha Balázst, akinek felesége Miklósnak unokatestvére volt, hogy próbálja megtudni, hová temették Gimest. Vargha Balázs a József Attila utcában, (a Belügyminisztériumban – a szerk.) érdeklődött. Ott arrogánsán azt kérdezték tőle: Ki az a Gimes Miklós? Vargha erre rámutatott az asztalon lévő egyik újságra, amelyben benne volt a halálos ítélet és azt mondta, itt elolvashatják, ki volt Gimes Miklós. Erre ridegen közölték, hogy az eltemetésre vonatkozóan nem adnak semmiféle információt, de arról majd megkapjuk az értesítést, hogy hol vehetjük át a holmikat. Később valóban kiadták Miklós melegítőjét, egy csorba fésűt, meg egy hegyekopott kis ceruzát. Ezután még Miklós anyja életében – az édesanyja másfél év után öngyilkos lett – mindenféle kapcsolatainkon, ismerősökön keresztül is próbáltunk tájékozódni, de bármit kíséreltünk meg, mindig és mindenhol a legmerevebb elutasítással találkoztunk.

- És mikor kapták az első kedvező választ?

Halda A.: - Semmikor sem kaptunk a hatóságoktól kedvező választ. Csak merev elutasítást. Egész addig, amíg a TIB-bel újra nem kezdtük az egészet, úgy, ahogy Mécs Imre elmondta. Végül múlt év december 21-én minket, hozzátartozókat behívattak az Igazságügyi Minisztériumba, ott dr. Tari Ferenc ezredes közölte velünk – mintha semmi sem volna ennél természetesebb – hogy a kormányzat nem látja akadályát a temetésre vonatkozó kívánságaink teljesítésének.

- Gyenes Judit hogyan élt, miután megtudták, hogy Maléter Pált kivégezték?

Gyenes J.: - Nehezen. Kezdődött azzal, hogy 57 februárjában munkahelyemről, a Fajtakísérleti Intézetből fentről kapott utasításra elbocsátottak. Én nagyon szerettem ott dolgozni, felajánlottam, hogy ingyen is maradok, de a főnököm könnyes szemmel mondta: „Juditkám, úgy jött a parancs, hogy délután már nem lehet itt.” Ezután 24 óra alatt kitettek a lakásomból. Anyámat Pécsett kirúgták állásából, mondván, egy Maléter anyósa nem dolgozhat a „kirakatban”. Ez az úgynevezett kirakat az Állami Biztosító egy fiókirodája volt.
Aztán például: Még 56 decemberében felhívtak Pali volt parancsnokságáról, hogy menjek és vegyem fel a fizetését. Mivel katonái az építőiparban és bányában dolgoztak, neki prémium is járt, ha jól emlékszem, 3800 forint. Pár hónap múltán a Nehézipari Minisztérium – Cottner Sándor volt a miniszter – értesített, hogy a pénzt azonnal fizessem vissza. Utólag belegondolva, szörnyen vakmerő voltam, egyszerűen bepereltem a minisztériumot. Természetesen a pert elvesztettem, s még az is nagy kegy volt, hogy a részlet-visszafizetést engedélyezték. Viszont azt a derék ügyvédet, aki merte ebben az ügyben Maléter özvegyét képviselni, kizárták az Ügyvédi Kamarából. Mindent próbáltam. Elmentem a lánykori nevemen parképítő segédmunkásnak, beléptem mindenféle szövetkezethez, de legfeljebb két napig maradhattam, aztán felmondtak. Csináltam lámpaernyőket, gyerekre vigyáztam havi 300 forintért, kerestem munkát az Állatkertben is, aztán a Farkasréti temetőben voltam segédmunkás. Ez így ment egészen 1965-ig. Akkor valamelyest enyhült a helyzetem, de például útlevelet először csak 1982 végén kaptam.

- Megfogalmazódik most itt egy kérdés, aminek a lényege: mindezek után kell-e ez a temetés? Arra gondolunk, hogy most, amikor reális lehetősége van, hogy létrejöjjön Magyarországon egy többpártrendszer – olyan mint amilyennek 1956-oa kihirdetése Nagy Imre és társai ellen egykor vádpont volt… amikor egy valóban demokratikus társadalom talán egy-két éven belül megvalósulhat, akkor megérdemelte-e Önöktől ez a hatalom, vagy Grósz Károly személyesen ezt a gesztust? Nevezetesen Nagy Imre utolsó szavaira gondolunk, amikor állítólag azt mondta bíráinak: „csak ne azok rehabilitáljanak, akik meggyilkoltak”. Ennek a mostani félrehabilitációnak elfogadásával – bocsánat az erős fogalmazásért – Önök nem éppen a gyilkosok felé tesznek egy gesztust? Megérdemli-e önöktől ez a rendszer e gesztus jótettét?

Gyenes J.: - Politikailag nehéz érzelmeket meghatározni. Én nem bántam meg, hogy kéréssel fordultam a Kádár-kormány hatalmasaihoz. Mert csak azt kértem, mondják meg, hogy az uramat hol földelték el. Egy ember nem tudhatja soha, meddig él. Bennem mindig ott bujkált a gondolat, hogy a férjem méltó sírja az én elrendezetten dolgom ebben a világban. És ezt nekem, amíg itt élek, rendeznem kell. Ha pedig nekem valaki azt mondja, hogy boruljak térdre Kádár János előtt, és akkor megmondják, hová temették Maléter Pált, akkor én térdre borultam volna Kádár előtt. Azért kértem, mert nem tudom, meddig élek, és azt sem tudhattam, hogy 1989-ben Magyarországon Nagy Imrééket temetni lehet.

Halda A.: - Én viszont egy kérdéssel válaszolok a kérdésükre. És maguk! Nem érzik úgy, hogy most, amikor csinálhatnak egy ilyen folyóiratot, mint mondjuk ez az Unió, és abban majd rendesen kibeszélhetik magukat, akkor voltaképpen maguk is gesztust tesznek a hatalomnak? Hiszen azzal a lehetőséggel élnek, amit ez a rendszer a sajtónak odavet. Maguk is csak azt a látszatot segítik elő, hogy ez most már egy liberális hatalom, mert – íme – megenged egy ilyen újságot. Ez pontosan ugyanaz a kérdés, mint amit nekünk feltettek. Mindettől függetlenül: nekünk érzelmileg is nagyon fontos ez a temetés. Ezen túlmenőleg pedig úgy gondolom – és valószínűleg nemcsak én – hogy a magyar népnek végre joga van ahhoz, hogy birtokába vegye Nagy Imrét és társait. Ha erre most lehetőség nyílik, akkor nekünk dacoskodásból nincs jogunk a lehetőséget elszalasztani. Én most a legjobbakat remélem, vagyis hogy ez a liberális politikai folyamat tovább tart. De ha mégsem, – mert ez is megtörténhet –, akkor mi az idők végezetéig nem jutunk hozzá halottainkhoz, az ország pedig nem tiszteleghet méltóan forradalmi vezetőinek sírjánál.

Gyenes J.: - Ettől függetlenül én egyáltalában nem úgy fogom fel, hogy mi valami különös kegyet kaptunk Grósz Károlytól vagy a hatalomtól. Nemigen hiszem azt sem, hogy ebben a mostani vezetésben őszinte a megbánás vagy hogy egyáltalán felfogták, micsoda szörnyűségeket tettek elődeik, különösen az 56 utáni megtorlások – a vérbosszú – idején. Ezt a temetést, s minden politikai liberalizmust, mi a hatalomtól nem ajándékként kaptuk, hanem a társadalom legjobb erőivel együtt ezt mi kiharcoltuk. Egyre több ember politizálódik, a társadalom dermedtsége kezd oldódni…

Halda A.: - Ebben én pesszimista vagyok. Túl sok a független szervezet és ugyanakkor túl kevés… Judittal együtt háromnegyed éve azon mérgelődöm, hogy ez a bizottság – a TIB – tényleg csak bizottságként működik. Mi – legalábbis én – azt reméltem, hogy a Bizottság tényleg megmozgatja a társadalmat. Hogy az emberek végre nekilátnak mindenhol, vidéken is, hogy feltárják azokat az igazságtalanságokat, amelyekről csak ők tudnak, mert azok ott és velük történtek. Rengeteg segítőtársra számítottam, de ez az össztársadalmi segítség, úgy érzem, elmaradt.

- Halda Aliz tehát mintha ellentétbe kerülne Mécs Imrével. Úgy érzi, hogy a történelmi igazságtétel kivívása ügyében az igazi áttörés még várat magára?

Halda A.: - Imrének teljesen igaza van, amikor felsorolja a pozitív példákat. Mert ilyenek valóban vannak. Én viszont Judittal sok személyes, csöppet sem szívderítő élmény alapján azt tapasztalom, hogy az emberek még rettenetesen félnek. És épp ezért azt is gondolom, hogy az embereknek igenis állandóan bátorításra van szükségük, hogy igenis megtanuljanak nem félni. Ezt a halálra gyötört társadalmat rá kell ébreszteni arra, hogy a mai kor csak úgy lesz valóban liberális, csak akkor maradhat meg a biztató politikai fejlődés, ha minél többen élnek a helyzet-kínálta lehetőséggel. Ha belenyugszunk, hogy ez most egy, a hatalom által engedélyezett „na most szabad beszélni” dolog, akkor ez bármikor visszavehető. De ha az emberek valóban kitörnek a szorongásból, meg abból a közönyből, amely évtizedek óta bénította őket, úgy nyomban szilárdabb lesz a liberalizálódás bázisa. De ehhez a teljes társadalom megmozdulására van szükség.

- És lehet ennek a „megmozdulásnak” ez a június 16. a kiindulópontja?

Halda A.: - Én azt remélem, hogy igen. És azt is remélem ettől a temetéstől, hogy ez az aktus végképp visszafordíthatatlanná teszi a politikai folyamatot. Végre tudatja az emberekkel, hogy soha többet nem kell hátranézegetniük, ha kimondják: Nagy Imre a forradalom vezére.

- Megkerülhetetlen a kérdés: ennyi rémtett, ennyi törvénytelenség, ennyi gonoszság után, amit elsősorban a nemzet mártírjai szenvedtek el, de elszenvedték a hozzátartozók és megszenvedte az egész társadalom, most mit lehet tenni? Van-e jogunk, van-e módunk a számonkérésre?

Halda A.: - Osztom ügyvéd-barátunk, dr. Dornbach Alajos álláspontját, mely szerint: nagyon következetesnek és kíméletlennek kell lenni a törvénytelenségek felelőseinek felkutatásában, megnevezésében. Az is elvárható, hogy ezek az emberek – a bűnrészesek – közhivatalt többé ne viselhessenek. Másfajta számonkérésről, vagyis újabb perekről, börtönről én hallani sem akarok. Egyrészt úgy gondolom, elég volt. Másrészt; úgy gondolom; az országnak most már fontosabb dolgai vannak, a jövőre kell koncentrálnunk. De ahhoz, hogy ezt a jövőt biztonságban tudjuk, hozzátartozik, hogy a nemzet jövőjét ne azok csinálják, akik törvényszegések, bűntettek résztvevői vagy végrehajtói voltak.

Gyenes J.: - Lényegében én is így gondolom. Lelkem mélyén néha arra gondolok: aki bűnt követett el, éljen sokáig. Élje meg, hogy bűnét a fejére olvassák. Az én vallásos felfogásom szerint talán minden embernek – a legbecstelenebbnek is – a saját sorsa, saját lelkiismerete lesz a legszigorúbb bírája. Nem szeretném ezt a hosszú beszélgetést saját szavaimmal befejezni. Eszembe jutott egy mondat, amit Maléter Pál mondott ki valamikor a forradalom napjaiban. Lehet, hogy nem politikus dolog ezt most itt előhoznom, én mégis az ő szavaival szeretnék elbúcsúzni. Egy bajtársa kérdezte tőle, valamikor 1956 októberében: Pali, te hogy látod most az oroszokat? Maléter Pál azt felelte: Nézd, én a szovjet katonákat valóban felszabadítóknak tekintettem. De tizenkét év után nincsen az a hadsereg, amelyiket ne megszállónak neveznénk.

Forrás: Unio, 2005.