(1788—1824)

Akinek ilyen hosszú neve van, az minden bizonnyal igen előkelő családból született. De az ennyire előkelő emberek nem szokták nyomorúságos gyermekkorral kezdeni az életüket. A túl mély nyomorból fel- és kinövő férfiak nem szoktak egész ifjan a felsőház tagjai lenni. Aki egyszeriben a felsőház tagja, vagyis valódi lord, az nem szokta azzal kezdeni, hogy első alkalommal közli az egyáltalán nem tisztelt házzal, hogy semmi köze hozzájuk. Ha ehhez hozzátesszük, hogy iskoláskorban egyszerre kitűnő tanuló és az iskola réme, rossz lába miatt anyja is sántának mondja, és maga is nyomoréknak érzi magát, miközben a kor legjobb úszói és lovasai közé tartozik, a nők a legszebb férfinak tartják. 24 éves korában megjelenik egy igen lírai hangú elbeszélő költeménye. a „Childe Harold zarándokútja", ami egyszeriben országos, majd hamarosan világhírűvé teszi, hogy ettől kezdve korai haláláig az ünneplés és a szidalmazás kereszttüzében éljen, hogy végül egy idegen nép szabadságáért csatába menjen és hősi halállal haljon.

Hát ilyen valószínűtlen alakokról csak Byron írta nagy sikerű és nagy hatású műveit. Azt is joggal mondhatták, hogy benne tetőződik a klasszicizmus, és azt is mondhatták igen indokoltan, hogy vele kezdődik a legviharzóbb romantika. Döntő hatása egyaránt kimutatható Puskin, Heine, Mickiewicz, Petőfi, Baudelaire költészetére, és e nagy hatású költők révén a modern költészet nagy részére.

Apja a nagy múltú, nagy tekintélyű főúri család botrányos életű leszármazottja volt: kártyás, részeges, szenvedélyes párbajozó, csapodárságával minden rokona ellenszenvét kiváltotta. Talán a család botránkoztatásáért vette feleségül a buzgó kálvinista skót Gordon család leányát, tudván, hogy a tüntetően királytisztelő anglikánok ugyanúgy gyűlölik a reformátusokat, mint a katolikusokat. Amikor megnősült, a rokonok tudni se akartak se róla, se feleségéről, legkevésbé hamarosan megszülető fiúkról. De ez a családi együttes nem tartott sokáig: a féktelen, összeférhetetlen férj és a hitbuzgó, idegbeteg feleség hamarosan elidegenedett. A szertelen Byron lord elhagyta családját, Franciaországban kártyabotrányai voltak, egy szabálytalannak minősülő, halálos kimenetelű párbaj miatt gyilkosnak minősítették, mire agyonlőtte magát. Az özvegyről és gyermekéről a család tudni sem akart, a protestáns anya pedig már házasságukkor elidegenedett saját rokonaitól, mert neki azt nem bocsátották meg, hogy anglikánhoz ment férjhez. — Olyan nyomorba kerültek, hogy az özvegy kénytelen volt megalázó házimunkákat vállalni. A kisfiú úgy nőtt fel, hogy nyomorgó szegény emberek, ráadásul anyja szüntelenül nyomoréknak tartotta és mondta, mert születésekor az egyik lábfeje torzra sikerült, és kezdettől fogva kicsit sántított. Ezt a jelentéktelen testi hibát előbb a rossz idegzetű anya, majd ő maga is eltúlozta. Az iskolában pedig kezdettől fogva szégyellte szegénységüket. Télen kabátja nem lévén, anyja nagykendőben engedte iskolába, ahol a hátsó padban volt a helye. A tanító és a gyerekek ellenszenvét ingerültségig fokozta, hogy kezdettől fogva meglepően kitűnő tanuló volt, lázadó indulatát rendkívüli tehetségével igyekezett kielégíteni. De feszült volt a viszonya otthon anyjával is.

Egyszerre azután jött a váratlan fordulat. A családfő, a rang, a cím, a birtok ura meghalt. Gyermeke nem volt, a leszármazása úgy formálódott, hogy a szegény fiú lett a törvényes örökös: Newstead ura, aki nagykorúságakor azonnal a lordok házának a tagja. Az ősi várkastély és a hozzá tartozó nagybirtok őreá szállt. A határtalan földek jövedelme őt illette, és az anya mint törvényes gyám rendelkezhetett a mérhetetlen vagyon fölött. A fiúnak nem csak szép és mindig tiszta ruhában kellett járnia, de rangban fölötte állt tanítójának is, valamennyi iskolatársának. Helye az első padban volt, és a tanító, aki eddig csak gúnyolta és szidalmazta, aki mérges volt, amiért a szegény fiú olyan jó tanuló, ettől kezdve csak levett kalappal szólhatott hozzá. Akármennyire haladt a polgári fejlődés, a jogban és a szokásokban még a feudális szabályok érvényesültek Angliában is. A fiúk is meghunyászkodó tisztelettel szólhattak csak a túl előkelővé emelkedett osztálytárshoz. Ez a változás legelőször azzal az eredménnyel járt, hogy a fiatal lord egyszerre nézte le a meghunyászkodó közembereket és az indokolatlan tiszteletet elváró uraságokat. Itt kezdődik Byron egyszerre úr- és polgármegvetése. És ahogy növekedett, mintha nem ismert apjától örökölte volna a féktelenséget, mindenütt és mindenben a legelső akart és tudott lenni. Gyönyörűségét lelte, ha botrányt okozott.

Hogy elvonja a figyelmet torzra sikerült lábáról, minden sporttal megpróbálkozott, ahol nem venni észre a sántaságot. Igazán vízben és lóháton érezte jól magát. Egy ízben Dover és Calais között kísérő csónak nélkül úszta át a La Manche csatornát. Ha nagyobb társaságokba hívták, szívesen ment el lóháton. Ki se szállt a nyeregből, felléptetett a lépcsőkön, elment az asztalig, kérve, hogy a telt poharat nyújtsák fel neki. Amikor az oxfordi híres egyetem hallgatója volt, olykor ott is belovagolt a tanterembe és nyeregből hallgatta a professzor magyarázatát. De akármit tanult, ott is kitűnő volt, 17—18 éves korában már biztonságos verselő. Első verseskönyve címlapjára azt írta, hogy egy henyélő arisztokrata fölösleges szórakozása ez az egész költészet. Az egyetem örült, hogy igen jó minősítéssel igen hamar megszabadulhatott tőle. A komoly folyóiratok minden politikai oldalról szidalmazták, olyan indulatosan, hogy híres költőnek kellett számítani. A kritikákra pedig egy szatirikus versben írt terjedelmes irodalmi szemle volt a válasz. A címe: „Angol dalnokok és skót kritikusok". Sorra vette név szerint az ismertebb írókat, költőket, esszéistákat. Gyilkos gúnnyal tette nevetségessé az egész akkor élő irodalmat. Ettől úgyszólván az egész irodalmi élet megsértődött. De nem mindenki. Walter Scott addig főleg történelmi elbeszélő költeményeket írt. Byron azt állította, hogy korábrázolása és emberjellemzése felületes, verselése hanyag. A nagy műveltségű, történelemben, régészetben otthonos költő-író levélben köszönte meg a bírálatot, amely megerősítette abban az elképzelésben, hogy másképpen és főleg prózában kell felidéznie az angol és skót múltat. Eleve elismerte, hogy Byron őnála sokkal jobb költő, ő pedig nem akart második lenni. Legközelebb már történelmi regénnyel jelentkezett, azt küldte el Byronnak. Ettől kezdve mindvégig jó barátok voltak, nagyra becsülték egymást, bármikor hajlandók voltak vitatkozni egymás értékeiről. Ugyanígy lett jó barátja Thomas Moore, akinek érzelmes lírai verseit és borzalmakkal játszó balladáit tette nevetségessé Byron kritikája. Moore igazi jó költő volt. Ő felkereste a bírálót, elismerte, miben van igaza, és vitába szállt, ahol nem értett egyet. Vele is mindhalálig tartott a megbecsülő jó barátság.

1809-ben Byron 21 éves. Ifjúkora óta készült a nagy látnivalóra: végignézni a Földközi-tenger minden partvidékét. Eleve tudta, hogy jelentékeny alkotásához szüksége van egy ilyen élményre. Ez az út vezeti be világhírét. A hős már megvolt, Harold fiatalúr, aki úgy érzi, hogy mindenből kiábrándult, és a nagy tengeri úton kísérletezik, hogy van-e olyan táj, amely marasztalná. Az utazás teméntelen ismeretet hoz, és Byronban kiformálódik a változatos világkép élménye, az érdeklődő, de minden iránt bizalmatlan fiatalember egyénisége. Kéténeknyi útikaland lesz a Childe Haroldból mire megjelenik majd 1812-ben. Világsiker, a rossz modorú ifjú lordnak elfelejtik minden botrányosságát. A kezdődő romantika pesszimizmusának szinte cégtáblája lesz ez a két ének. Csak arra nem gondol se ő, se olvasói, hogy nincs itt befejezve. Amikor majd Byron végképp elhagyja angol hazáját, akkor folytatja a művet. Harold ugyanúgy Svájcba megy, mint költője. A hegyek közt érzi meg a természet végtelenségét és a szabadság illatát. Majd még néhány év és a befejező negyedik énekben Harold felismeri, akkor értelmes a lét, ha van cél, amelyért mások érdekében tettekkel is harcoljon az ember. — A befejezés majd az életben következik be, amikor Byron Harold elképzelt útját követve elindul a szabadságért harcolni.

Harold után sorra jelennek meg a tenger keleti tájain játszódó elbeszélő költeményei. Népszerűsége az olvasók körében nőttön-nő, de botrányai egyre többeket idegenítenek el. A felsőházban szembefordul az egész úri világgal. Magánéletében botrány botrányt követ. Megnősül, a lehető legtévesebb választással. Felesége — ami annak idején feltűnő ritkaság — kitűnő matematikus, férje „a parallelogrammák hercegnőjének" nevezi. Hűnek lenni persze eszében sincs. De amikor felesége megtudja, hogy egyik szerelme tulajdonképpen féltestvére (apjának törvénytelen leánya), és ezt nem is titkolják, akkor a felháborodott asszony nemcsak elválik, hanem fel is jelenti a költőt vérfertőzésért. Talán még börtön is fenyegetné. Ez a szakítás pillanata. Anyja már meghalt, már vele sem veszekedhet, ismerőseinek jó része elfordul tőle. Mire ő pénzzé teszi hatalmas vagyonát, eladja a newsteadi várkastélyt is, és végképp elköltözik Angliából. Előbb Svájcba megy, majd Itáliába. Velencében, Riminiben, Ravennában talál otthonra. Ahány város, annyi új szerető, hiszen hiába vallja maga is magát sántának, egybehangzó vélemény szerint a legszebb férfi. És körülveszik az olasz szabadságért ábrándozó, olykor cselekvő hazafiak, akik magukat a legszegényebb „szénégetők"-nek nevezik. Mozgalmi nevük is „carbonaro". Bízhatnak benne, otthonaiban rejtegeti őket a hatóságok elől, bőven segélyezi mozgalmukat.

Közben pedig a hazulról Itáliába siető angol fiatal költők támasza és barátja. Ezek a máig nagy hírűek — Shelley, Keats — eleve az ő tanítványainak mondják magukat. Az ő szárnyai alatt nőnek a hamar elérkező világhírig, majd a gyorsan bekövetkező halálig. Byron, az idősebb túléli őket. Keats meghalt tüdővészben, Shelley egy hajóúton viharba kerül és belefullad a tengerbe. Byron pedig költői útján is tovább fejlődik. Most már a fő mű következik, amely akkor is fő mű, ha töredék marad. Így is példaképe a század valamennyi nagy verses regényének. Ez a „Don Juan". — Nem azonos a közismert spanyol drámahőssel, akit végül is elvisz az ördög. Az ő Don Juanja egy kalandos életű ifjú, aki ugyanúgy él a nők bűvkörében, mint a valódi Don Juan. De kalandról kalandra közelebb áll a feladathoz: harcolni fog az emberiség szabadságáért. — Töredék, de tudjuk, hogyan folytatódott volna. A hős eljutna a francia forradalom barikádjaira, ott lelné hősi halálát az emberiségért. Majd lelke a túlvilágra jut, ahol találkozik a nagy hírű halottakkal, ezeknek szatirikus ábrázolásával ért volna véget a nagy mű. — Don Juan nem jutott el a barikádokig. Byron igen. A görögök szabadságharca javában tartott a törökök ellen. A költő úgy vélte, ott van a helye. Szétszórt vagyona maradékát a szabadsághősöknek adta és mint a küzdelem egyik vezére halt hősi halált. — 36 éves volt. Példamutató és példakép volt.

Mindezek mellett arról se lehet megfeledkezni, hogy a lírai hangú elbeszélő költészet, a szatirikus hangú líra, a pátosz és a gúny vegyítése mellett Byron — mintegy mellékesen — a drámairodalom egyik leghatásosabb példamutatója. A romantika felé tartó Schiller ugyanúgy tanult tőle, mint a romantika főalakja, Victor Hugo, de Goethe se maradt érintetlenül hatásától, akárcsak Madách Imre. A metafizikai méretű indulatok drámai költeményei Byron „Manfréd"-jával és „Kain"-jával kezdődnek. A romantikus verses drámák mintái a „Sardanapal" vagy a „Két Foscari", és végső drámája, a „Werner" ugyanúgy a zsoldosvilág regényes idézése, mint Goethe „Goetz"-e vagy Shiller „Wallenstein"-je. — Ha csak drámaíró lett volna, halhatatlan úttörőnek mondanók, noha csak kirándulás volt számára a drámaírás.

Forrás: http://www.literatura.hu