David Beckham, Sandra Bullock, Winston Churchill, Robert de Niro, Mike Tyson, Károly walesi herceg és a sarki zöldséges – vajon mi a közös bennük? Ha túl nehéz lenne a válasz, elárulom: mindannyian dicsekedhetnek egy-két maradandó m?vészi ábrával különböző testtájaikon. Hogy hol, az néha publikus, néha jobb meg sem említeni. A kíváncsiságot kielégítendő, azért elárulhatjuk, hogy Beckham például fia nevét viseli dereka körül, Churchill egy horgonyt viselt a testén (no, csak rajzoltat), Tyson pedig több m?alkotással is dicsekedhet: jobb karjáról Mao néz vissza, bal karjáról a teniszkirály, Arthur Ashe, hasán pedig Che Guevara díszeleg. Dennis Rodman egy Harley Davidsont választott örök díszül, míg Robert de Nirónak, aki a Cape Fear cím? filmben számos rajzot hordozott testén, valójában mindössze egy párduca van.

Egy 50 éves német férfi a Bruges-i M?vészi Tetoválás-fesztiválon. Még készül a m? Fotó: Reuters

Manapság – különösen a sztárok példája nyomán – vagány és divatos szokás lett a tetoválás, bár korábban az európai kultúrkör nagy részében kifejezetten szubkultúrának számított, és az alvilághoz, de legalábbis a munkásosztályhoz kötődött. Maga az eljárás – a test különféle ábrákkal való tartós díszítése – valószín?leg egyidős az emberi kultúrával. Nem lenne könny? igazolni azt az állítást, hogy az ősember a sebeibe ragadt piszok révén jött rá, hogyan kell maradandó ábrákat készítenie bőrén, az azonban bizonyos, hogy már az ősi kultúrák is ismertek a mai tetoválás elődjének tekinthető eljárásokat, és különféle jelentéssel bíró figurákkal díszítették vagy jelölték meg magukat és egymást. Erre általában kihegyezett fa vagy csonteszközöket és természetes alapanyagú festékeket használtak. 

Tetovált jégember

Az egyik legérdekesebb lelet ebből a szempontból az az ötezer éves férfi volt, akinek testét az olasz–osztrák határ közelében fedezték fel 1991-ben. A gleccser jegébe fagyott test példátlan épségben maradt fenn, így tetoválásai is jól kivehetőek voltak: bal térde belső oldalán egy kereszt, míg veséje tájékán, illetve bokáján hosszú, párhuzamos vonalak helyezkednek el, melyeknek valódi célját nem tudhatjuk, bár egyes kutatók arra következtettek, hogy azok mágikus gyógyítási célokat szolgálhattak. 
A tudatos bőrfestéssel kapcsolatos legrégibb források többek között Egyiptomból származnak, ahol XIII. Ramszesz idejében (i. e. körülbelül 1500 évvel) a tetoválás a fiatal és gazdag emberek szokása volt, de fennmaradtak ennél évezredekkel korábbi egyiptomi agyagfigurák is, melyek díszítése valószín?leg a tetoválás szokására utalhatott. Az egyiptomi birodalom kiterjedésével a tetoválás gyakorlata is tovább terjedt, és később megjelent a krétai, a görög, perzsa és arab civilizációban is.
A testre festett különféle jelek a díszítő funkció mellett általában sokrét? jelentéssel is bírtak. A természeti népek között nem volt ritka, hogy a tetoválás egyszer?en a test szépítését szolgálta, máskor pontosan jelezte a társadalmi helyzetet, vagy a férfiasság jelképeiként használták a testre festett ábrákat. A kidagadó izmokra helyezett rajzolatok, melyek a mai városi kultúrában sem ismeretlenek, a férfiasságot, bátorságot emelték ki, és az ellenség, illetve egyes népeknél a gonosz szellemek elijesztésére szolgáltak. 
Szintén nagy jelentőséggel bírt a tetoválás az ókori népek vallásgyakorlatában. Baál napisten például megkívánta, hogy hívei megjelöljék kezeiket, hogy ezeknek az "isteni" jeleknek a segítségével jussanak misztikus erőhöz. Az ókori Izrael népe az ehhez hasonló gyakorlatokra való tekintettel is kapott szigorú tiltást Istentől a környező pogány népek szokásainak követésére: "…égetéssel magatokat meg ne bélyegezzétek" (Léviták könyve, 19,28.). Ennek ellenére a vallási indíttatású tetoválás nem volt ritka a bálványimádásba esett zsidók között. A kereszténység első századaiban szintén elterjedt lehetett a homlokra tetovált keresztmotívum, amit Konsztantinosz császár tiltott be azzal az indokkal, hogy arcunk Isten képmása. 
Az ókori görögök a tetoválást a kémek közötti kommunikációra használták: a jelek révén azonosították a kémeket, és rangjukat is megjelölték. A rómaiak általában a rabszolgákat és a b?nözőket tetoválták. 

Varázsbélyeg

Az ókorban a görög–római kultúrkörön kívül élő barbár népek között is ismert volt a tetoválás. A szászok és a skandinávok például családi címerüket tetováltatták bőrükbe, ami állítólag a mai napig élő szokás. 787-ben Hadrianus pápa megtiltotta a tetoválást, amelynek gyakorlata a britek között tovább virágzott egészen az 1066-os normann hódításig. A tetoválás a nyugati kultúrában a 12-16. század között nem volt elterjedt, bár a 15-17. században a Szentföldről hazatérők gyakran tetováltattak magukra vallási szimbólumokat. 
Kissé távolabb, Borneo szigetén a nők végezték a tetoválást, amely elsősorban a valamely törzshöz való tartozást jelezte. A dajak harcosok hősiességük jeleként viselték tetoválásaikat: aki levágta egy ellensége fejét, cserébe m?vészi tetoválást viselhetett a kezén. 
A kínában élő Drung és Dai törzsek őseiktől örökölt tetoválási szokásai a mai napig élnek. A drung kisebbség asszonyai között korábban elterjedt volt az arc tetoválása, hogy minél kevésbé legyenek vonzóak, elkerülve ezzel a nemi erőszak veszélyét. A dai férfiak izmaikat emelik ki a tetoválással, míg asszonyaik kézhátukat, karjukat, illetve arcuk szemöldök közötti részét díszítik. A törzs tagjai korábban úgy vélték, a tetoválásra a legjobb kor az 5-6. életév körül van, később azonban inkább a 14-15 éves lányok arcát jelölték meg nemi érettségük elérésekor. Kialakult mintákat nem használnak, ám igen kedvelik a tigris és sárkány alakokat, minden bizonnyal azok bátorságot és erőt sugárzó volta miatt. A jelentős tetoválási hagyományokkal rendelkező dai emberek ősi lakhelyükön állítólag sokszor találkoztak félelmetes szörnyekkel, akik ellen hatásos szernek bizonyult a feketére festett bőr. Mára ezek a festések elvesztették eredeti jelentésüket, és elsősorban a férfiúi bátorság és erő, valamint a női szépség hangsúlyozását szolgálják. A nők kézfejére például finom virágmintákat festenek, a lányok szemöldöke közé pedig színes pontot rajzolnak, szépségük szimbólumaként. Ennek alapján e kisebbségek tagjai a mai napig könnyen felismerik egymást anélkül, hogy hagyományos öltözeteiket viselnék. 
Japánban a 17-18. században elsősorban a prostituáltak között terjedtek a tetoválás egyes formái, így például szerelmi fogadalomra emlékeztető szerepet töltött be a hüvelykujjra tetovált pontocska vagy a szerelmes nevének viselése a testen. Ugyancsak az elkötelezettség jele volt a tetoválás pap és fiatal fiú homoszexuális kapcsolata esetében. A legálisan m?ködő prostituáltak leginkább karjuk belső oldalán, vagy a hónalj közelében viselték testdíszeiket, melyek sok esetben egyszer?en a kuncsaftok szórakoztatását és igényeik magasabb színvonalú kielégítését szolgálták. A 18. században terjedt el az a japán szokás, hogy a b?nözőket tetoválással jelölték meg – ezzel helyettesítve a korábbi gyakorlatot, a fül vagy orr levágását. A zsaroló vagy csaló karjára minden egyes b?ntett után újabb kört tetováltak, más esetben a homlokát jelölték meg vonalakkal, melyek több büntetés után együttesen a kutya jelentés? japán karaktert mintázták. Az ilyen módon láthatóvá tett büntetés egész életre megbélyegezte a megtévedteket. 

Bennszülöttek selyemnadrágban

A tetoválás ókori és távol-keleti példái mutatják, mennyire régi, és milyen széles körben elterjedt gyakorlat a test bőr alá juttatott festékkel való tartós díszítése. Európa a 18. században fedezte fel újra a tetoválást, amikor Cook kapitány bejárta a csendes-óceáni szigetvilágot. Itt élénken éltek tradíciói, melyeket a kereskedő- és hadihajók tengerészei hamarosan elterjesztettek mind Európában, mind Amerikában. 
A tahiti társadalomban ősi m?vészetnek számít a tetoválás. A fiatal lányok szexuális érettségét éppúgy jelezte, mint a társadalmi rangot. Egy korabeli francia utazó feljegyzései szerint a tahiti nők ágyékukat és hátsó felüket sötétkékre festették, Cook kapitány pedig a tahiti "tatau"-ról szóló további történetekkel tért haza – innen a gyakorlat angol nyelv? elnevezése: "tattoo". Nem sokkal később azonban a misszionáriusok megérkezése vetett véget a tatau virágzásának. A tahiti tatau azonban ma újra reneszánszát éli. 
A tahiti testfestéshez hasonló gyakorlat élt egyébként a csendes-óceáni szigetvilág számos más pontján is, többek között Polinéziában és Szamoán is. A polinéziai tetoválás motívumai elsősorban részletesen kidolgozott geometriai formák felfestését jelentette, amelyeket egy életen át javítgattak, kiegészítettek, gazdagítottak, míg végül az egész testet befedte a tetoválás. Szamoáról egy 1772-es expedíció utasai azt jegyezték fel, hogy a bennszülöttek gyönyör?en megmunkált selyemnadrágot viselnek, amely egészen a térdükig ér, vagy néha még tovább is. Az csak közelebbről nézve derült ki, hogy ezek a nadrágok tulajdonképpen levehetetlenek, hiszen tetoválással kerültek viselőikre. Így aztán a külső szemlélők a teljesen meztelen embert is tökéletesen felöltözöttnek láthatták – a megfelelő távolságból. 
Új-Zélandon szintén dívott a tetoválás szokása: a moko, vagyis a maori törzsek tetoválása – mely alól csak a rabszolgák és a közemberek voltak kivételek – vad és félelmetes arcot kölcsönzött a harcosoknak, és egy elegánsan tetovált test jogos büszkeséggel töltötte el tulajdonosát, aki így természetesen a nők nagyrabecsülését is elnyerte. Az asszonyok maguk is buzgón vetették alá magukat a nem kevéssé fájdalmas eljárásnak, melynek során ajkaikat sötétkékre festették, megvalósítva ezzel a tökéletes maori szépségideált. Gyakran a nők állát is tetoválással díszítették, sőt néha az arcra is került néhány spirálvonal a nagyobb hatás, no meg a jobb arcszín kedvéért. 

Királyi passzió

Valamikor a 18. század végén London társasági életét egy különleges vendég érkezése bolygatta fel: Cook kapitány lepte meg a londoni társaságot egy kis látványossággal. A csendes-óceáni utakról visszatérő hajókat ekkoriban nagy érdeklődés fogadta, hiszen mindenki szerette volna látni, milyen különlegességeket hoztak magukkal egzotikus útjaikról. Az egyik ilyen különlegesség egy Omai nev? polinéz férfi volt, akinek egész testét tetoválások borították. Londonban hatalmas szenzációt keltett, és hamarosan megjelentek az első diszkrét tetoválások – az angol arisztokrácia diszkrét testtájain. A terjedést némileg gátolta, hogy a tetoválás elkészítése igen fájdalmas volt, a divat követése azonban, mint tudjuk, sok szenvedést megér. A 19. századra Angliában – Európában egyedülálló módon – hatalmas népszer?ségnek örvendett a test különféle ábrákkal való díszítése. A divat elterjedésében jelentős szerepet játszottak a brit tengerészek, akik a bennszülöttektől eltanulták az eljárást. Így a 18. század közepére már minden valamire való kikötőben volt egy hivatásos tetoválómester. 1862-ben aztán elkezdődött az igazi virágkor: a walesi herceg egy karjára tetovált jeruzsálemi kereszttel tért vissza szentföldi útjáról. Élete későbbi szakaszában – már VII. Edwardként – számos további tetoválást szerzett be. Fiai 1882-es, Japánban tett látogatásakor megbízta kísérőjüket, hogy vigye el őket egy ismert mesterhez, aki sárkányokat tetovált a karjukra, majd hazafelé útba ejtették Jeruzsálemet, ahol a korábban apjukat is tetováló mestertől is beszereztek egy emléket. A hercegek egyike később V. György néven lépett trónra. Az angol arisztokrácia h?ségesen követte a királyi család hóbortját, és 1890-re már akkora divattá vált a brit arisztokrácia körében a tetoválás, hogy egy amerikai író meg is jegyezte: a társasági férfiak kiváltságos helyzetük áldozatai, és birkanyájként követik uralkodójukat. 
Nagy-Britanniával ellentétben Franciaországban soha nem vált ekkora divattá a tetoválás: bár a tengerészek, munkások és b?nözők már a 19. század első felében nagy számban tetováltatták testüket, az előkelő társaság számára mindig is rangon alulinak számított. 
A 19. század második felében elsősorban az utazó cirkuszok népszer?sítették a tetoválás gyakorlatát. Évtizedeken keresztül szinte minden valamirevaló cirkuszban akadt egy gazdagon tetovált test? férfi, aki akár erőm?vészként, akár közönségvonzó látványosságként jó bevételt jelentett a tulajdonosnak. A rivális cirkuszok versengtek egymással egy-egy m?vészien tetovált egyén alkalmazásáért, és sokszor meglehetősen szép pénzt fizettek nekik. 
Nagy-Britannia kivételével a tetoválás természetesen nem nyert teljes polgárjogot, a látványosságtól eltekintve mindig is megmaradt a városi szegény rétegek m?vészetének, és hamarosan az "underground kultúra" része lett. 
Modern kori reneszánszát elsősorban amerikai hatásnak köszönheti: a New York-i Chatham Square, amely a századfordulón kikötő és a munkások szórakozóhelye volt, a modern "tattoo" szülőhelye. Ekkoriban lett népszer? a kozmetikai tetoválás, az arcpír, a szájszínezés és a szemkontúr: a mesterek asszonyai élő reklámként járták az utcákat. A világháborúk a harcot és bátorságot idéző motívumokat tették népszer?vé, a hazaszeretet, halálmegvetés és az otthon hagyott család iránti vágy jelent meg a katonák testére festett ábrákon. A következő évtizedekben a tetoválás egyre inkább az alsó néprétegekhez kötődött. Amerikai újjáéledése a társadalmi konvenciók elleni lázadást megtestesítő hippi-kultúrához kapcsolható, ma pedig újabb fellendülése tapasztalható, nem kis mértékben a média és a tetoválásokat viselő médiasztárok hatásának köszönhetően. 
A modern tetoválásra nagy hatással volt a távol-keleti motívumvilág (különösen a küzdősportok népszer?sé-gének növekedésével), és a férfiasságot, bátorságot sugalló motívumok is igen kedveltek. Ugyancsak megtalálhatók a tetovált karokon és egyéb testtájakon az okkult praktikák reneszánszának nyilvánvaló jelei. Mindaz, ami régebben az európai kultúra nagyobb része számára ijesztő vagy ízléstelen volt, mára inkább divatosnak, a városi kultúra részének tekinthető. Míg a régi korok embere vallási okokból tetováltatta magát, rontás el?zésére, varázserő elnyerésére, vagy társadalmi helyzetének megjelölésére, netán harcosi erényeit hangsúlyozta teste dekorálásával, ma úgy t?nik, leginkább a szexuális vonzerő növelése a cél. Ezt mutatja az a tény is, hogy – főleg a nők körében – egyre többen kérnek tetoválást olyan helyekre, melyek vagy csak igen rafinált szabású ruhából kivillanva mutatják meg magukat, vagy az utcai kíváncsiskodók előtt teljesen rejtve maradnak, és csak intim pillanatokban kerülnek szem elé. Vannak aztán tréfás kedv?ek is, akiknek csípőnadrágja korcából kukucskál ki maga a nagy Garfield. Lehet, hogy egyszer majd arra is képes lesz, hogy a szembejövőre kacsintson egyet? 
A szépségipar folyamatos fejlődése ma már lehetővé teszi, hogy a tetoválás fajtái között is válogassunk. Az egyre divatosabb, úgynevezett kozmetikai tetoválással nem kell életre szólóan vállalni a félbetört szívet az aktuális kedves nevével – így aztán Jucikám sem kényszerül arra, hogy egy életen át nézegesse Erzsikém nevét a férje mellkasán. A módszer lényege, hogy a festéket kevésbé mélyen juttatják a bőrbe, mint a hagyományos tetoválás során, így aztán a hámosodás természetes folyamatával – bőrtípustól és kortól függően – néhány év alatt elt?nik a tetoválás. A szakember szerint e módszernek az is előnye, hogy ilyen módon a t? nem ér ideget vagy véreret, így a fájdalom, illetve a fertőzés veszélye is kisebb – de semmi esetre sem kizárt –, ami nem elhanyagolható szempont, hiszen a nem megfelelő higiéniai körülmények között végzett tetoválás is lehet közvetítője a HIV- vagy hepatitisz vírusnak és más komoly fertőzéseknek. 
A nők körében kedvelt kozmetikai tetoválás legtöbbször a lapockára, fenékre vagy újabban a bikinivonalba kerül. Mostanában egyre divatosabbak a nonfiguratív ábrák, és a finoman kidolgozott, kis méret? motívumok. Aki valami különlegeset akar, az akár az ujját is tetováltathatja, garantáltan divatos lesz vele. 
A kozmetikai tetoválás kedvelt ága a tartós smink, a tetovált száj- illetve szemkontúr, vagy szemöldök, de igény esetén lehet szó szájsatírozásról is. A kozmetikus szerint ez a fajta smink különösen középkorú hölgyek esetében nagyon előnyös – már ha rá bírják venni magukat, bár állítólag fiatalít. A szépségért természetesen mélyen a pénztárcánkba kell nyúlni, hiszen egy belvárosi üzletben tízezer forint fölött kapható tökéletes kontúr a száj köré. Igaz, ez nem múlik el egyhamar.

Írta: Szabó Ibolya Anna

Forrás: http://hetilap.hetek.hu