MILYEN SZÍNŰ A BOLDOGSÁG?

Ugye ismerik azt az érzést, amikor az égvilágon semmi sincs a kedvünkre, az étel ízetlen, munkatársaink undokok, úgy érezzük, hogy az élet kilátástalan és az árak megfizethetetlenül magasak, s ilyenkor még kedvenc barátnőnk pletykáira sem vagyunk kíváncsiak. Órákig nézzük a kirakatban a régóta kiszemelt nercbundát, sóváran álldogálunk az utazási iroda plakátjai előtt, s közben odaképzeljük magunkat egy Fülöp-szigeteki strand homokjára. Magányosak vagyunk? Lehet. De ugyanazzal a képzelőerővel, mellyel odavarázsoltuk napbarnított testünket a bennszülött férfiak közé, ugyanazzal a pesti csúcsforgalomban, az összetorlódott embertömeg középpontjában is nyugtatgathatjuk idegeinket. Csak körül kell néznünk.

Hisz közeleg a tavasz, a meggyfák virágoznak, a természet feléled, a madarak csivitelnek. A tavasz sajátos illatai és színei lassan minket is hatalmukba kerítenek. Én ilyenkor legszívesebben egy parkban üldögélnék, és verseket írnék egy fehér papírlapra. De hát mikor van erre egy nőnek ideje? Pedig a tavasz maga a költészet. Talán az örökkévalóság kacsint ránk egy lomb mögül, de legalábbis az örök körforgás. Gondoljunk mindig erre a szürke és kemény hétköznapokon.

Az én történetem is ilyen. Ha a fantázia segítségével nem győztem volna le önmagam, ma talán egy idegszanatórium gondozottja lennék. Mert hiába erős a szív és hideg a fej, ha a kellő pillanatban elveszítjük a lélekjelenlétünket, és a tehetetlenség mocsarába merülünk, a mélység lehúz bennünket, s menthetetlenül elveszünk. Ismerek olyan nőket, akik egy ilyen erős megrázkódtatás hatására a züllés bugyraiban merültek el, s még azt a képességüket is elvesztették, hogy jó partit szerezzenek maguknak. Inkább nem is mondom el, hol kötnek ki az ilyenek.

Minden úgy indult, akár a mesében. Meghívtak egy partira, ahol csupa befolyásos ember adta egymásnak a kilincset. Álomszerű volt az egész. Elegáns párok, nyakkendős urak szálltak ki Porschékból, Audikból, Alfa Rómeókból. Barátnőmmel együtt megbújtunk egy félreeső sarokban és szerényen szorongattuk gines poharunkat. Nevetgéltünk, viccelődtünk egymással. Egyszer csak odalépett hozzánk egy jóképű, magas fiatalember. Zoltánnak hívták, neve számomra határozott, erős csengésű volt. Megdicsérte a ruhámat és a frizurámat, pedig semmi különleges nem volt rajtam, hosszú szőke hajam a vállamra omlott, a végét bedaueroltattam, a göndör fürtök ugyanis meglévő művészi hajlamaimra utaltak, fekete szoknyám combközépig ért, formás lábaimat szabadon hagyva. Csinos lehettem, de nem engem választottak volna a bál királynőjének a sok felékszerezett dáma közt. Mégis én tűntem fel neki, később azt mondta, azért, mert a sok hamis csillogás közül az én fényem volt az igazi. Mint minden régi vágású úriember, ő is remekül értett a bókoláshoz. Hogyne hittem volna neki?

Kiderült róla, hogy menő ügyvéd. A belvárosban dolgozik, és sok ismert személyiség fordult már hozzá ügyfélként. Hihetetlennek látszott, de nőtlen. Miközben Audijával suhantunk haza, elmesélte, miért nem házasodott még meg: nem mert megbízni egy nőben sem, félt csalfaságuktól, szeszélyességüktől, változó szenvedélyeiktől. Valójában olyan nőt keresett egész életében, akire stabil pontként számíthat, s aki nemcsak csinos, de minden tekintetben megbízható is. Remegve mondtam el saját tapasztalataimat; egy nagy csalódás, egy hároméves kapcsolat tönkremenetele után álltam akkoriban talpra, s már jó ideje kapaszkodót, támaszt kerestem a férfiakban, de hiába. Fél éve nem volt senkim: vallottam be. Miközben feltártuk egymásnak titkainkat, pillantásunk gyakran összetalálkozott; s bár neki a vezetésre is figyelnie kellett, láthatólag többet foglalkozott velem, lopva keresztbetett lábaimra is le-lepillantott, de mikor szemébe néztem, elkapta a tekintetét. A lakásomhoz értünk, s megpróbált megcsókolni, de én nem hagytam. Emlékeztettem fennkölt szavaira, s ő szemét lesütve bocsánatot kért. Mámoros fejjel, nagyokat sóhajtva lifteztem fel a hetedik emeletre. A nénike, aki velem együtt szállt be a liftbe, nagyon megnézett magának, de én ügyet se vetettem rá. Határtalan boldogságérzet fogott el.

Nem festem le költői színekkel, milyen három hónap következett, mert „szó nincs rá, csak képzelet”, ahogy a dal mondja, s talán untatnám is vele Önöket. Mindig meglepett valami aprósággal, hol egy nagy csokor rózsával állított be, hol egy kedvenc énekesnőm lemezét ajándékozta nekem, miután ravaszul kipuhatolta, mire van épp legnagyobb szükségem. Maga volt a megtestesült kedvesség. A legjobban az esett, amikor megvette azt az arany nyakláncot, melynek medalionjában egy kis zöld smaragd ékeskedett (a zöld a kedvenc színem). Ez a nem mindennapi figyelmesség szinte lekenyerezett. Gyanútlanul átadtam magam az érzésnek, mely egyre jobban bekerített. Nem számított, hogy nincs humora, mikor a vacsorák így is jó hangulatban teltek el, s az sem, hogy nagyon gyors az ágyban, mikor bókjai felébresztették nőiességemet és simogatása kellemesen borzongatott. Arra gondoltam, idővel csiszolódik és alkalmazkodik az én stílusomhoz, tempómhoz, életfelfogásomhoz. Áprilisban együtt tervezgettük, hogy befizetjük magunkat egy spanyolországi körutazásra, és én tudtam, komolyan gondolja kapcsolatunkat. Szemeim előtt megjelent a jövő, s őszintén  szólva rendkívül reménytelinek látszott.

De ekkor váratlanul egy megrázó élmény kizökkentett nyugodt lelkiállapotomból, s mint egy vihar, kidöntötte bennem a szerelem szilárd talpazatát. Még ilyenkor is költői vagyok, pedig az esemény felettébb prózai, de hát nem tagadhatom meg önmagam. Valószínűleg Önök átkozódva fakadnának ki, s nem átallanának keményebbnél keményebb szavakat használni, de én képtelen vagyok erre. Nem tehetek róla, ilyennek születtem. Talán épp a szelíd természetemre fizetek rá unos-untalan.

Egy nap mosáshoz készülődtem, s válogattam szét a ruhákat, közben pedig fél szemmel a tévére sandítottam. Igazán véletlen, hogy egy kereskedelmi adó riportfilmjeit néztem, hiszen házimunkához inkább rádiót szoktam hallgatni. De ez részletkérdés, csak azért jegyzem meg, hogy lássák, milyen véletleneken múlik egy ember élete. Az egyik riport a testüket áruba bocsájtó nőkről szólt. A téma miatt figyelmesebben néztem a képernyőre, hiszen sajnáltam azokat a szegény nőket, akikre ilyen szerepet szabott a sors. Lám, lám, nem számolnak a következményekkel, csak a pénz, a talmi csillogás vonzza felelőtlenül őket, ahelyett, hogy az értékek felé fordulnának, s az lesz a vége, hogy egy szemétdombra hajítják a tetemüket. Okosabbak is lehetnének. Ennek persze azok a férfiak az okai, akik pénzért vásárolják a szerelmet, akiknek szükségük van ilyen üres és léha szórakozásra. Milyen beteg, perverz, patológiás személyiségük lehet ezeknek! S lefogadom bármibe, hogy legtöbbjüket feleség és szerető várja otthon, aki mit sem sejt gyáva üzelmeikről.

S akkor észrevettem őt, Zoltánt, amint Audijából kikönyökölve tárgyal a kocsisoron egy szőkített nővel, akinek a fél melle kilátszott a szűk dresszből. A kamera csak egy pillanatra mutatta őket, de minden kétséget kizáróan őt kapták lencsevégre! Akkor hirtelen meggyűlöltem őt is, meg az ukrán és magyar cicusokat is, de még a feszes dresszeket és a kocsisort is. Az emberiség szemétje gyűlt ott össze, és szerelmem tárgya köztük volt! Alkudozott valami cédával, miközben én mostam a koszos cuccait és salátát készítettem neki estére! Ha azt mondom, hogy csalódottabb voltam, mint az a kurva, akinek stricije elszedte az összes pénzét, még finoman fogalmaztam. Életemben nem estem még ennyire pofára.

De azért úgy fogadtam a fiatalurat, mintha mi sem történt volna. Mosolyogtam, mikor megérkezett, szó nélkül tettem elé a salátástálat, megkérdeztem, ízlik-e a vacsora, s a kétszínű még meg is dicsérte kezem munkáját. Olyan gyengéden szorította meg karomat, és olyan érzéssel ölelt át, mintha egész nap csak rajtam járt volna az esze, mintha mostanáig csak erre a percre várt volna. Kedvem lett volna felordítani vagy felkapni védekezésül az asztalon lévő kést, és váratlanul szembefordulva vele az arcába vágni az igazságot. Ehelyett hűvösen kibontakoztam öleléséből, és fáradtságra hivatkozva a karosszékbe vetettem magam. Ekkor ő már látta, hogy komoly baj van, s tovább nem mert közeledésével zavarni. Jól tette, mert én készültem támadásra, s ilyenkor jobb, ha nem ingerel. Kérdésemre, hogy hol volt délután, csak sablonos válaszokat adott, s rögtön megpróbálta másra terelni a szót. Ha hagytam volna! Szembesítettem a tényekkel: elmondtam, mit láttam a tévében, s azt is, mi a véleményem az ilyen pasikról, akik kihasználják a nők kiszolgáltatott helyzetét. Másképp reagált erre, mint számítottam! Azt hittem, vérbeli macsóként "rendreutasít, és úgy minősít, mintha csak egyik tagja lennék széles háremének", aki egyátalán nem fontos neki. Ehelyett összeomlott, s arra hivatkozott, hogy egy férfinak szüksége van változatosságra, akkor szokott rá a kocsisor látogatására, amikor egyedül volt, s most nem tud megszabadulni a vágytól, hogy mindig új és új női testeket lásson maga előtt, de ha segítek rajta, minden megváltozik. Persze nem sejthette, hogy számomra nincs taszítóbb látvány, mint mikor egy férfi így esedezik, s elvesztve minden önfegyelmét és férfiasságát, görcsösen kapaszkodik egy nálánál gyengébb nőbe! Hol van ilyenkor az önbecsülés, a szilárdság? Még jobban megundorodtam tőle, hogy megismertem gyenge jellemét: Felszólítottam, hogy távozzon, egy ilyen alaknak mellettem helye nincs!

Hanem egy-két nap múlva egy kicsit megbántam, hogy hirtelen felindulásomban kidobtam Zoltánt. Egyedül maradtam! Tudják, hogy mit jelent ez egy nő számára, ha egy pillanatig is, de belém fészkelte magát a gondolat, egy fél évig vagy talán egy évig nem jön senki, aki megfelel az én igényeimnek, s milyen kínos lesz ez a barátnőim körében! Nem vár senki a fitness-club előtt, hogy hazafuvarozhasson, nem áraszt el senki a bókjaival, ha az új estélyimben jelenek meg a partin, és nincs, aki kihámoz belőle éjszaka. Nem igazság, hogy ez pont velem történik meg! A pszichológusom hiába értette meg velem, hogy ettől én még nem leszek semmivel sem értéktelenebb, valahogy mégsem tudtam megnyugodni. Csak egy megcsalt nő voltam a sok közül, s előttem hányan, de hányan eljátszották már e dicstelen szerepet. Nem tudtam megbocsájtani annak a szemétnek és tudat alatt magamnak sem.

Tudtam, hogy nem mehet így tovább. Ha így folytatom, előbb-utóbb felőrlöm magam. Kemény leckét kaptam, s levontam a tanulságot, hogy nem mind arany, ami fénylik, s a férfiak között egyik kutya, másik eb. Kígyót melengettem a keblemen, de megfogadtam, hogy nem léphetek kétszer ugyanabba a folyóba. Zoltán még felhívott, de miután mindannyiszor elküldtem őt melegebb éghajlatra, lassan leszokott erről a rossz szokásáról. Nyugodt, ám egyhangú hónapok következtek. Esténként kivettem egy-egy szerelmes filmet a közeli videotékából, s néha alaposan kisírtam magam rajta, de mind kevesebb dolog emlékeztetett Zoltánra. Csak akkor zökkentem ki ebből az állapotból, amikor barátnőim figyelmeztettek: a régi, életvidám Detty már a múlté, ki kell mozdulnom csigaházamból, különben elpazarlom legszebb fiatal éveimet. Ez pedig természet elleni vétek lenne.

Meghívtak egy partira, ahol csupa befolyásos ember adta egymásnak a kilincset. Hamarosan megismerkedtem egy magas, szőke fiatalemberrel, aki felajánlotta, hogy hazavisz a Roverján. Kiderült róla, hogy menő ügyvéd, és a belvárosban irodát tart fenn. Ezúttal elővigyázatos voltam, utánanéztem viselt dolgainak, a barátait tapintatosan kifaggattam a nőügyeiről, még az Internetes honlapját is megvizsgáltam. Úgy látszik, nem kedveli a kurvákat, ám egy nőnek természetesen minden lehetőségre fel kell készülnie. Hátha a titkárnőjével hetyeg az irodában! Erre gondolva – nem kis költségek árán – egy magánnyomozóval poloskát helyeztettem el a szobájában és a titkárnője irodájában. Így minden percét figyelemmel kísérhetem. Ha pedig még egyszer előfordul velem az, hogy a szemem láttára bukik le, hát az Isten irgalmazzon neki! Erre az esetre a „végső megoldást” tartogatom: beszereztem egy borotvaéles svájci vadászkést, mely pillanatok alatt, szinte észrevétlenül megfosztja férfiasságától hűtlen páromat. Nincs többé sírás-rívás, csak gyors megoldás: mihelyt megtudom a titkot, elvágom a probléma fonalát, csak odalopódzom az ágyához, és: nyissz! No de egyelőre nem filozofálok ezen, hiszen minden a legteljesebb rendben, s csupán a biztonság érzetemet növeli, hogy felkészültem a legrosszabbra is. Akárhogy is, ez egy stabil kapcsolat lesz.

Most úgy érzem, újra szerelmes vagyok, s nem halványíthatja el semmi az érzéseimet. Újra tavasz virul, virágoznak a cseresznyefák, a levegő megfrissül, s mindez eltölt reménnyel és bizakodással. Én színekben, vágyakban, ösztönökben és hangulatokban gondolkodom. Sokszor filozofáltam már azon, milyen színű a boldogság? Megpróbáltam elképzelni barnának, ahogy a melankolikusok, rőtvörösnek, ahogy a szeximádók próbálják lefesteni, de a határozott véleményem az, hogy a boldogságot élénk színekben lehet megjeleníteni. Olyan, mint egy jól gondozott kert, ahol a szabadon nőtt fű és az apró cserjék zöldje mellett megtalálható a fák virágának fehérje és a lila ákác, az ágyasokban pedig a piros tulipán és a sárga szegfű. S ha jól gondozzuk kertjeinket, miénk lehet a legnagyobb jutalom: egy vidéki házacska kutyával és három gyerekkel. No meg egy szerető férj. Mi lehetünk a királynők e színekben pompázó világban. Elvégre minden nőnek ez az álma, vagy nem?