Minden vagyunk és semmik leszünk

Irént, akire bőkezűen rápazaroltam második tanévem, egy Gordon-tréningen ismertem meg. Akkortájt divatoztak a különféle pszichológiai izék, s mivel én amúgy is szerettem szenvedni, kapóra jött a lelkizésbe öntött hódítás. Elmesélem, hisz ez is korjellemző magyar próza, majd meglátjátok.
     Irén egyike volt azoknak a műanyagbaba-szerű nőknek, akik átmenetet képeznek a festékcicák és a feketébe öltözött, fehér kezükben Heideggert szorongató bölcsészlányok között. Cinóberszőke haja göndör fürtökben omlott a vállára, s a még nagyobb giccs kedvéért kék szemmel nézett a világba. Gondosan púderezett arca olyan haloványan világított, mint a három napos vizihulláé, s mondanom se kell, ez nekem nagyon bejött. Greenaway barokk világába illett volna, fidres-fodros kézelőkkel és gallérokkal ellátva. A dekadens arisztokrácia diszkrét bája lengett körül, amikor a közelében tartózkodtam. Néha úgy éreztem, hogy a fejem beleütközik a gloire-ba. Mindamellett az is eszembe jutott, hogy az ilyen nőkkel olyan fergeteset lehet kokózni, hogy bevérzik az ember orra, meg esetleg a szeme...
     Tovább fokozta egzotikumát, hogy egyetemre járt, magyar-művészettörténet szakra. Külön típust képviselt: az alterokokó stílusú végzet-kisasszonyét. Hozzá képest a pszichológiai búvárkodásnak alávetett többi lányt legfeljebb helyesnek láthattam. Ott volt még barátnője, a nagyszájú Márta, aki kövérkés alkatával ellentétét képezte, Zsuzsa, a magát tinédzserkorba visszaálmodó családanya, Tünde, a magányos nyelvszakos, Szilvia, a csinoska "énekes," és Xena, a polgárjogi harcos. (Természetesen nem Xenának hívták, hanem Beátának, de valahogy mindig vasvértben merül fel emlékezetemből.) Hat nőre három férfi jutott, plusz Sándor, a pszichoszimpatikus: nem rossz arány.
     Irénnel kapcsolatos illúzióim a tanfolyam fánk játékánál csaptak magasra. Nem valami perverz orgiáról van szó, a fánk játék lényege abban állt, hogy az emberben lakozó, s folytonosan vitatkozó éneket megjelenítse. Személyiségünk ugyanis vágyaink szerint több részre tagolódik. Megesik bizony, hogy a totális emberi jogi szabadságot hirdető közéleti pankrátor otthon a feleségét veri, miként az is, hogy a családi értékeket hirdető politikust úgy kell kicsempészni a bordélyházból. Holott mindkettő igazán hisz a saját szerepében. Ám ezek a rakoncátlan ének egymásnak is ellentmondhatnak, és mégis megférnek egymás mellett. Az a kérdés, melyik hang a legsürgetőbb. Példának okáért mindnyájunknak kellemetlen, hogy egyesekben szinte mindig a lopást sürgető személyiség kerekedik felül.
     Irén a fánkban öt énjét testesítette meg. A trónt, amely a biztonságot jelképezte, a fénypontot, amely élete értelmét jelentette, a langyos lábvizet, amelyben néha elmerül, a tündért, amely párt keres magának, és az anyahajót, amely a barátai szerepét mutatja meg. Minden ént egy ember személyesített meg. Egy pillanatig attól tartottam, hogy engem választ ki a langyos lábvíz metaforájának, de szerencsére nem ez történt. A rögtönzött jelenetből kiderült, hogy a tündérkeresés az egyik legfontosabb érték az életében. Ahogyan ismertem büszke és rátarti jellemét, magára gondolt, vagyis hogy ő maga lenne a legmegfelelőbb tündér, de mivel az autoerotika unalmas tevékenység, az esélyesek körébe én is beleszámítottam magam. 
     A következő terápiás blokkban már beszéltem saját tündéreimről, akiket keresek. A pszichológiai izék haszna, hogy rádöbbent saját kommunikációs kudarcainkra. Például arra, hogy a lányokkal kitartóan kell szemezni. Sándor, a vezető pszichoszimpatikus szerint az embereket a teljesítményeik szerint mérik, a legtöbben mégsem hajlandóak fejleszteni érzelmi eszköztárukat, ami hozzásegítené őket a sikerhez. Például mennyi minden múlik egy érintésen! A masszázsgyakorlaton kipróbálhattam, bár nem mondhatom, hogy sikerrel, mert Irén szerint határozottabban és erősebben kellett volna "adnom magam".
     Néhány közös spirituális hétvége után vettem magamnak a bátorságot, hogy randevút kérjek Iréntől. Álmaim szőkéje megnézte a táncrendjét, és úgy döntött, egy hét múlva beszorít egy esztéta és egy fizikus közé. 
     Akkoriban már elkezdtem levelekkel ostromolni, névtelenül. Randevúnk alkalmával fel is említettem verseimet, de mély csalódásomra nem jött rá, ki írta. "Annyi művész és polihisztor forog körülöttem, hogy nem tudhatom, melyik követi el, de gyanakodtam" - mondja. Érdeklődöm, tetszett-e? "Igen, kinek nem tetszene, ha ilyeneket írnának róla. Sírtam is rajta egy sort" - válaszolja, de ne haragudjak, most feltétlenül el kell mennie, egy filozófus barátjával megbeszélte, hogy segít neki. Elhatalmasodott a fiatal Heideggeren a depresszió, ne legyek rá dühös. Így int a toleranciára a Kis Bajor kapujában Irén, és én vagyok olyan hülye, hogy hallgatok rá.
     Egy órát várom a kocsmában, közben elkortyolok két korsó sört. Mire megérkezik, már benne is dolgozik két pohár bor. Rendelek két vodkát, iszunk, beszélgetünk. Rendelek két pohár bort. Már csak ő beszél. Mennyi minden érdekli, mennyi mindenben hisz. Színésznő lesz, vagy újságíró, vagy pszichológus, vagy külföldi. Egy évig mindenképpen külföldön akar élni. Veszi a batyuját, el otthonról, mindenhol jó, csak otthon ne kelljen élnie. Ekkor tudom meg, hogy holtágszigeti. "Hát hiszen én ott tanítóskodtam!" Akkor tisztában vagyok vele, mennyire lehúz az ottani sár. Töredelmesen bevallja, proletár családból származik, szülei az eltompulás útját választották, erről nincs mit mondania.
     Állítja nekem, hiába szép, sohasem lesz képes legyőzni a lelke mélyén rejtőző kisebbrendűségi érzést, milyen örökséget hordoz. Ezt ismerem - vetem közbe - s máris szavalom egyetlen panelkész gondolatomat, mely régóta érlelődött bennem. A proletár értelmiségi senkinek sem felel meg. A liberálisoknak túl nemzeti, a konzervatívoknak túl liberális, kommunistáknak túl maradi, a szocialistáknak túl vesztes. Az (új)gazdagoknak túl szegény, a szegényeknek túl művelt, az értelmiségieknek túl szögletes, a népieknek túl sznob. A férfaknak túl nyálas, a nőknek túl hangos, a Nők Lapjának túl boldogtalan, a Kiskegyednek túl arisztokratikus.
     Mit hordok itt össze? - csattan fel kissé indulatborosan Irén. Gyorsan kihátrálok a nehéz szituációból és hallgatok tovább. A húgáról kezd el beszélni. Nem jár gimnáziumba, inkább lovagol. Úgy érzi, hozzá képest túl felszínes. Ennek ellenére elhatározta, hogy beadja a felvételi papírját. Nem fogja elvégezni az egyetemet, de legalább megtanul szépen lovagolni. Nem érti, miért mondja most ezt el nekem? Talán be van rúgva? Leitattam. Kész, vége, nagyokat vihog, az asztalra borul. Kihasználva az alkalmat, szelíden megsimogatom. Fizetünk, összeszedem Irént és viszem. 
     Átmegyünk a Tisza-hídon, a Móra kollégium felé. Finoman átkarolom a vállát, úgy támogatom. Átlábolunk az újszegedi parkon, megjegyzem, nem fél-e attól, hogy egyszer megerőszakolják, hiszen ez a park olyan sötét, mint Ploesti külvárosa. Ő nem retteg, naponta keresztülgázol ezen az erdőn. Én viszont félek szerinte. Ha veszély lenne, biztos elszaladnék. 
     Ez nem hangzott valami hízelgően - jegyzem meg a Móra ajtajánál, de csak nevet rajtam és már húz is befelé. A szobájában leülünk társalogni. Rámnéz, de én nem nagyon tudok mit mondani. Erre inkább ő faggat. Arról, hogy mik voltak az előzetes elvárásaim, amelyeknek ő valószínűleg nem felelt meg. Mert akkor hagyjuk a fenébe az egészet, ha nem alkalmazhatjuk ránk Sándor, a pszichoszimpatikus elméletét. Eszerint a párkapcsolatban az a jó megoldás, ha két ember pontosan összepasszol, mindenféle alakítás nélkül. Csalódtam-e?- noszogat. Látom az arcán, hogy szeretne valamilyen választ kapni, de nem felelek. Javaslom, találkozzunk másnap, ám közli, nem ér rá, és már tessékel is ki az ajtón. Eszembe jut, hogy az embereket teljesítményeik alapján ítélik meg, és én most minden eredmény nélkül fogok elbaktatni a szegedi hideg éjszakában. Megfordulok, hirtelen átölelem és megcsókolom az arcát. "Szeretlek" - suttogom a fülébe. Amikor kimondom a szót, átölelem. Nem bontakozik ki a karomból, sőt mintha rámborulna, szinte segélykérően. Érzem, picit megrázkódik a feje, talán sír? Végül is kiszabadítja magát. Menj el! - szólít fel határozottan.
     Nyirkos, télies időben sietek haza, egy másik kollégium felé. No hát, mi lesz ebből, tekintetes úr? Azt hiszem, ide nem elég a sokat emlegetett proletár szolidaritás. Irén könnyedén túllép az ideán, "az értelmiségig és tovább". Két évvel ezelőtt még ugyanazokban az illúziókban hittem, amiben ő. De most már megtapasztaltam a hülyeség és a dilettantizmus hazai őshonosságát, nem bízom semmiben, pesszimista lettem és álmodozó. Nem ülök fel a bölcsészdumáknak, s ezért nemkívánatos személy lennék Irén társaságában. 
     Másnap mégis visszahajtott a hiábavalóság a Móra kollégiumba. Nem is tudom, mit vártam. Félénken nyitottam be a szobájába, éppen tanult. Előre kikötötte, rengeteg dolga van. Nem baj, csak húsz percig maradok - szabadkoztam. (Amíg megkapom a beosztásom -gondoltam.) Rögtön leszögezte: az ő ars poeticája az, hogy nem viseli el hosszabb távon a kötöttségeket. Nem stabil, örök életű kapcsolatokra törekszik, kötetlen változatossághoz szokott, a tartós állapotokat nem bírja. Ideig-óráig tartó viszonyra viszont nem hajlandó elfecsérelni az energiáját. Ebből nem tud épülni, építkezni, fejlődni. Akit ő szerethetne, azt csupán az imádat szintjén lenne képes szeretni, s azok, akiket ő szeretne szeretni, most még számára elérhetetlenek, de reménykedik benne, hogy valamikor szerethető szeretők lesznek. Ez a valami a részéről nem is szerelem, hanem valamilyen áhítat-féle. Nagyon régen nem volt már szerelmes, legalább négy éve, és úgy érzi, rövid időn belül nem is lesz. Azt tanácsolja nekem, legyek tudatos. Megemlítette egyik barátját, aki már fél éve szerelmes belé, de ő nem viszonozza érzelmeit. Ennek a szerencsétlennek rengeteg csalódásban van része a nőkkel kapcsolatban, mégis megpróbál felülemelkedni rajtuk. Ne engedjek hát túláradó érzelmeimnek, hiszen nincs csúnyább látvány egy érzelgős férfinál. Különben is, lehet, hogy az egész élet puszta illúzió. Könnyen elképzelhető, hogy ő nincs is ott, ahol, az ő lénye nem is valóságos, csupán az érzékszerveim csalnak meg.
     Megszólalt bennem a Gettólakó. Erről már hallottam - akadékoskodtam közbe - ha jól emlékszem, szenzualizmusnak hívták azt a filozófiai irányzatot, ami szerint minden csak érzékszerveink játéka, és ha meghalunk, vagy érzékeink felmondják a szolgálatot, a világ megszűnik létezni. Mivelhogy nincs is világ, csak mi vagyunk, azazhogy én, a többit pedig én alkottam meg a testrészeimmel. Virikó ugyan sohasem tanított ilyet, de a gimnáziumi tanárnő a szubjektív idealizmushoz sorolta ezt, és mint a marxizmus szempontjából nagyon elvetendő...
     Irén, meg sem hallva, amit mondtam, szuggerálni kezdett, hogy inkább tárjak fel neki valamit, amit eddig még nem. Mélyen a szemembe nézett, nekem pedig fogalmam se volt, valójában mit is kellene kibányásznom. Azt már ugye mondtam, hogy szeretem, más meg nem jutott eszembe. Két percig csöndben ültünk egymás mellett, aztán felszólított, hogy érzékeljem a gondolatok áramlását, és aszerint válaszoljak. Még hülyébben néztem magam elé.
     Már akkor fejemben kergetőztek a Gettólakó furcsa mondatai. Miért ellenzi annyira a szerelmet, amely vele "mostanában nem történhet meg". Őt csak szeretik, de ő nem szeret senkit. Talán fél, hogy az ágyban valaki óvatlanul megsérti a műanyag borítását? Gondolom, minden szeretkezés után gondosan lezuhanyzik, nehogy élet és izzadságszaga legyen. Egyáltalán, szereti-e a testi örömöket?
     Gonosznak tartottam Gettólakó megjegyzéseit, és méltatlannak a helyzethez. Hogy lehet ilyen durván közbekajabálni, amikor éppen most ragadtak el a romantikus érzelmek? Igaz, hazudtam, amikor azt mondtam, szeretem, hisz fogalmam se volt, ki ő igazán. Csupán a sejtéseimre hagyatkozhattam, azok pedig felettébb ellentmondtak egymásnak. Píár nagyon szeretett volna barokkos túlzások erdejében kergetőzni, s azt sem bánta volna, ha a pofájába csapnak a vad indák, ám Gettólakó jó érzékkel vette észre a bozótosban rejtező görénycsapdát, és igyekezett menekülni a helyszínről.
     Elválásunkkor visszaadta az arcára adott csókot, és kérte, hívjam fel telefonon, hogyan döntöttem. Én pedig úgy határoztam, nincs igazán miről dönteni, így nem hívtam fel. Néhány jelből úgy következtettem, megérintette valami velem kapcsolatban, de nem enged ennek az érzésnek, ellenáll, mert úgy látja, belső szabadsága és függetlensége sérülne.
     Elgondolkodtam azon, amit hallottam tőle. Később, már benn a mentálhigiénés intézetben vagy "ideggyogyiban" is sokat foglalkoztatott az a kérdés, hogy az emberek egyre nehezebben adják át magukat egymásnak. Nem áldozom fel az önállóságom soha! - hangzik az általános válasz. A házasság mellett mintha a szerelem is válságba került volna. Kapcsolatok jönnek-mennek, ám egyre többen félnek a kötelékektől, és ez a félelem akár beteges rettegéssé is fokozódhat. Miért van ez így?
     A munkahelyek időgettóba törik a társadalmat, lassanként már minden csak ezen a színtereken zajlik, s mire kiszabadulunk ebből a dobozból, már ballagunk is a másikba, haza, pihenni. De nem magyarázhatjuk pusztán ezzel saját kudarcainkat. A multik kihasználták azt az újkeletű törekvést, hogy az emberek egyes ösztöneiket háttérbe szorítják. Az élet teljes racionalizására a teljes irracionalizmus piedesztálra emelésével válaszolt a világ fehérebbik fele, amely oly büszke az általa felállított civilizációra. Az emóciók háttérbe szorultak, a pszichológiai iskolák és a vallások világába. Az egykor ünnepélyes szavak elvesztették eredeti értelmüket, szégyellnivalóvá váltak. Az olyan kifejezések, mint áldozat, küldetés, lelkesedés, elragadtatás, megmosolyogtatnivaló polgári csökevények.
     Mindenki őrült akar lenni, miközben a valódi őrültek arra vágynak, hogy mindenáron kigyógyuljanak betekségükből. Nem így az átlag-Pepszis! A normalitás ásatag erény ma, őrültséggel kell felhívni magunkra a figyelmet, hisz így látszódhatunk. A tévéműsorok versenyeznek egymással, ki tud minél különösebbet felmutatni. Ha ma egy tigrisember a sztár - tizenöt percig -, holnapra egy vakondembert kell tálalni. És mindig akad olyan, aki erre a szerepre vágyik!
     Arra senki sem gondol, hogy a sok-sok különc és őrült miként érti meg egymást. Hisz ebben a különcvilágban mindenki önnön kultuszát szolgálja, saját szenvedélyeit dicsőíti, s aki nem úgy tesz, ahogyan ő, az táguljon! Ha körbeveszi magát rajongó barátokkal - és miért ne tehetné, hiszen színes egyéniség ő! - még el is hiszi, többet ér a többieknél. Csak hát, nincs aki elfogadja, ugye, a maga természetességében. Ha nők, emiatt dühösek a férfiakra, és ha férfiak, emiatt haragszanak a nőkre. "Az a jó megoldás, ha két ember pontosan összepasszol, mindenféle alakítás nélkül."
     Tipikus példa, hogyan bánnak ezzel a kérdéssel az úgynevezett vitaműsorokban. Meghívnak valakit, aki elbüszkélkedik azzal, hogy - mondjuk - ő csak hármasban szereti. Tréfásan mosolyogva elmeséli, milyen vicces helyzetek adódhatnak ebből. A műsorvezető magas labdákat dob fel neki, és szuperszimpatikussá profilírozza arcképét, a rekeszizmok addigra már alaposan meg vannak dolgozva, és ugye, amin nevetünk, azzal rokonszenvezünk. Ekkor lép színre "a normális", aki hátrányos helyzetből indul, és rendszerint nem is tudja megvédeni álláspontját. Már csak azért sem, mert a csodabogár leugatja, lévén kissé excentrikus természetű, ugye elnézzük neki. A kispolgár megpróbálja bebizonyítani, hogy nem akar mások életébe beavatkozni, ellenben nem helyeselné, ha a divat háttérbe szorítaná az érzelmeket. Ám akkor már a másik olyan pózba vágja magát, mint egy félreértett zseni - csípőre tett kéz, felszegett áll. Papolni kezd az álszentségről. Kiderül, hogy aki vele szemben áll, bűnösebb és mocskosabb, mint ő, hemzseg a feje a hátsó gondolatoktól, de eltitkolja. Elfojtja a benne lakó Kovit. Ő meg nyíltan vállalja, hogy olyan, amilyen. Egyébként meg mindegy, milyen eszköz kell, csak jólessen.
     Nem vesszük komolyan őket, mégis, e hősök a mi hőseink. Mi teremtettük őket, nélkülünk nem lennének. Senki sem beszélne róluk, a valóság megértéséhez nincs szükség rájuk. Betolakodnak az életünkbe, kéretlen tanácsokat osztogatnak, megszabják a divatmintát és színvallásra kényszerítenek. A cinikus kívülállóban megjelölik a veszélyforrást. S mintha kezdenénk hasonlítani az önkéntes bohócokra. Ami fontos, elveszíti jelentőségét, mindenki jelmezben viháncol, és az örökké tartó farsangnak nem akar vége szakadni.
     A csalódás mély volt és fájdalmas, annyira azonban mégsem, hogy feladjam a a hit, remény és szeretet hármas jelszavát. Dum spiro, spero - tartja a latin, láttam én már karón varjút - mondja a magyar. Ennek szellemében kísérgettem tovább Irént. Hóbortom komoly szellemi erőfeszítést követelt tőlem, mivel a filozófiatörténetben kevésbé mélyültem el, mint az irodalomban, a lány pedig csak úgy dobálódzott a különféle fogalmakkal. Úgy látszik, az egyetemen rendes tanárok tanítottak. Persze nem ártott nekem, hogy megtanultam minden eseményre előhúzni valamilyen bölcsészdumát, csak egy kicsit erőltetettnek találtam.
     Kéthetente futottunk össze, soron kívül, s mivel a tréning kellemesen hosszúra nyúlt, így ott is együtt lehettünk. Beszélgetéseink alkalmával, miután kitárgyaltuk terápiás társainkat, rátértünk egy fajsúlyosabb témára, mondjuk arra, mi volt a késő sztoa világnézeti alapjainkra tett hatása. Erre a vitánkra tisztán emlékszem, ma is meghatározónak tartom gondolkodásomra azt a sok tetszetős abszurditást, amit összehordtam. Azt állítottam, az alföldi embert nem a nyugtalan fausti, hanem a sztoikus magatartás befolyásolta történelme során és ma is. Ehhez kapcsolódik a kálvinizmus hihetetlen magyarországi sikere. A kálvinista ugyanis hisz az eleve elrendelésben. A sorsába való beletörődést hatékonyan össze tudta egyeztetni az eleve elrendeléssel. A török veszedelmet mint Isten büntetését fogta fel, elkerülhetetlennek vélte, és ennek nevében tűrte, amíg tűrhette. A sztoikus mind a múltban, mind a jelenben szükségszerűnek ítéli az eseményeket. Holott, ha hisz abban, mindig van kiút a sötétségből, talán változtathat. Ezzel azonban vállalnia kellene a cselekvés terhét. Mivel az aktivitás természetével ellentétes dolog, csak olyan ideológia mellett dönthet, amely a vágyakról való lemondást, a belenyugvást, a mozdulatlanságot hirdeti.
     Én személy szerint nem hiszek az eleve meghatározottságban. Még a történelemről sem így gondolkodom. Inkább úgy fogalmaznék, az volt valószerű, ami történt. De nem kell misztifikálni mindezt, másképp is alakulhatott volna. Mi lett volna ha - vetettem fel félig tréfásan, félig komolyan -, ha a török-magyar rokonságot előbb forszírozzák. Ankarában és Budapesten egyaránt népszerűek a közös eredetre utaló tanok, de most már mi a jelentősége? Semmi. Amikor idejöttek, akkor kellett volna olyan barátságosaknak lenniük, mint manapság az isztambuli bazárban. ("Madzsari tezsvir!")
     Irén felvilágosított, hogy nyugati történészek szerint a magyarok nagyon hálátlanok, hisz be kellene látniuk, mennyi értéket teremtett itt a porta. Nem beszélve a kulturális együtthatásról, amivel gazdagodtunk. Erre nagyot sóhajtottam. Mindig is sejtettem, hogy nem ismernek minket és nem vagyunk fontosak. "Magyarnak lenni kollektív neurózis."
     Akkoriban nem hittük volna, hogy a helyzet rosszabbodhat, és ennyit fog követelni tőlünk Európa. Mi persze ma is mindent odaadunk, örömmel, bízva abban, majd csak észreveszik ezt az önzetlenséget. Annyit beszélnek a multikulturalitásról, de kíváncsi lennék, milyen képet vágnának, ha arra köteleznék őket, vágyott bevásárlóközpontjuk megépítésének fejében fenn kell tartaniuk egy művelődési házat!
     Úgy érzem -, folytattam tovább a merengést - Szeged lassú tempójával, nyugalmas viszonyaival, csiga módjára vánszorgó villamosaival számomra túlságosan sztoikus város. Nem szabad elfelejteni, hogy a limesen túl vagyunk. A Birodalomban a limes vonala választotta el a civilizációt a barbárságtól. Ma nincsenek barbárok, a limesen túli területek mégis más éthosszal rendelkeznek. Durvábbak a csókok, lomhábbak a bakók, bambák és álmosak a fokosok - idéztem Adyt nagyon szabadon. Budapest túl messze van - mondtam bölcsen, s erre mindketten egy távoli pontra függesztettük párás tekintetünket.
     Mire alapozom az elméletemet? - kérdezte végül Irén. Elmeséltem neki egy konkrét esetet. 1991 szilveszterén történt. Ezen a napon délután hatkor indultam el bulizni, és este kilencig egy nemzetközi társaságban töltöttem az időt, baloldali német fiatalok, dunántúli magyar lányok és alföldi gulyáslevesek társaságában. Amikor a hangulat emelkedőre került, azt játszottuk, hogy felírtunk a papírra különböző feladatokat, és a fecniket eldugtuk a lakásban. Mindenkinek meg kellett keresnie a maga cetlijét, és teljesítenie kellett az azon szereplő elvárásokat. Mulatságos dolgok kerekednek ki az ilyesmikből, pszichedelikus bulikon persze kiröhögnének, ha próbálkoznál vele, ’91-ben viszont még nem fejlődtünk annyit ellenkulturálisan. Este kilenckor elindultam Újszeged felé, egy volt katonatársamhoz, Tiborhoz. Tibi egy alföldi kisvárosból származott, társasága is jobbára innen került.
     Amikor megjöttem, barátom egy gyertya lángját bámulta, és ezt csinálta félórán keresztül. Neuroticot és Balatont hallgattunk, meg egy olyan együttest, amelyik azt énekelte: "A Blahán, A Blahán / Ott szült meg az anyám." A nevükre már nem emlékszem. Bukolikus légkörben szubkulturálódtunk. Valaki néha közbekaffantott egy félmondatot. Döntöttem magamba az alkoholt. Mellettem kiégett emberek feküdtek magukat megadó pózban. Na ebből elég! Majd én jókedvet derítek! Lelkesen fogtam a játék szervezésébe, egyenként buzdítottam a részvételre. Senki sem mozdult, és az lett a vége, hogy rajtam röhögtek, mennyit buzgólkodom. "Keine Energie! Es ist verloren!" - ahogy Gozsdu hőse mondja. Ez az alföldi hitvallás. (Gozsdu? Sváb halandzsa?! Tudja valaki, kikről beszélek?) 
     Éjfél után el akartam cipelni őket a Kárász utcába vagy a Móra kollégiumba, de lecövekeltek. Tibi haverja lehajigálta az üres üvegeket az emeletről, egy Cure-frizurás lány pedig felgyújtotta a díszítést. Mielőtt leléptem volna, Tibor csatlakozott hozzám, hogy elkísérjen a Kárász utcába, ahol Szeged népe javában ünnepelt. Lenn az utcán azonban pánikba esett. Neki ezekkel az emberekkel kell maradnia, ha már velük hozta össze a sors - mondta. Nem akar kimenni a tömegbe, egyedül szeretne maradni, hiszen köztük - intett - szintén egyedül van, és ez jó. Egy kukkot sem értettem az egészből, de mivel akkor még sokat törődtem mások lelkiállapotával, rábeszéltem, hogy jöjjön velem.
     Az alföldi néplélek más. Nem hiszem, hogy olyan könnyen globalizálódna. Egyébként miért is kellene neki? Már akadt a történelemben példa egy birodalomra, amely itt húzta meg határait. Limes-elméletemnek persze se füle, se farka, hisz Dánia is a limesen túl van. Az ám, csakhogy Dániának nincs ilyen nagyszabású munkásmozgalmi múltja!
     A tanfolyam ’91 márciusában véget ért, találkozásaink ritkábbá váltak. Irén új szenvedélyt talált magának, az alternatív színházat. Kollát, az ismert avantgárd rendező "Pestről jött le" - micsoda varázsa volt ennek a két szónak! - hogy fiatal egyetemistákkal kísérletezzen. Szerelmem nagy lehetőségnek tekintette a szereplést arra, hogy még jobban önkiteljesedjen. "Most szép lenni alternaivának, mert Kollátnak verbuválnak" - bolydult meg az egyetem apraja-nagyja. Szép számmal jelentkeztek "az egyemisták" a csapatba, hisz bízhattak abban, Kollát pesti pezsgést, pesti gondolatokat, pesti passzátszeleket "hordoz magában." Ebből mindenki ki akarta venni a részét.
     Kollát válogatottja elkezdte a munkát, és kínkeservvel megalakult a mi főiskolai önképzőkörünk is. Azért mondom, hogy keservvel és kínnal, mert ennyi különféle észjárású önjelöltet nagyon nehéz egybeterelni. Csoportunk kizárólag fiúkból állt, s csaknem mindegyikünk az írással, a hiábavalóság és hiúság mesterségével kívánt foglalkozni. Persze arra egyikünk sem gondolt, hogy ehhez elengedhetetlen: először is, a Budapesten való forgolódás, másodszor, a médiában való jó szereplés, harmadszor pedig Sztálin személyi politikájának aktív tanulmányozása. Gyakorlati korlátokkal nem törődve róttuk egymás alá a sorokat, határozott célok nélkül, hisz még nem ismertük az irodalmi piac logikáját. Ha már akkor megvilágosodtunk volna arról, milyen távlatokat hoz a jövő, azonnal letettük volna a tollat. Egy írói pályafutást ugyanúgy kell felépíteni, mint egy üzleti vállalkozást. A módszerek hasonlóak, mindegy, szellemi terméket kell eladni, vagy egyedi gyártású vécépapírt.
     Valahogy nem találtam az ihletet, hiába kerestem. Közvetlen közelemben lüktetett az élet, és én lubickoltam ebben az áramban, minek ötöltem volna ki senkinek sem kellő történeket egy sötét szoba mélyén? Egy évfolyamelső csoporttársam így tett, talán mert nem járt női társaságba. Hosszú elbeszélő poémája a nyelv végső határait feszegette, ritka és különleges szavakkal tűzdelte tele, és felöntve bőséges szósszal, krúdysan tálalta. Igaz, nem szólt semmiről. Ha megfeszítenek, sem tudok egy árva mukkot sem felidézni belőle. Arra emlékszem, hogy "filozófikussága" meghaladta a Mátrix-folytatások összefüggéstelen halandzsáját, és tökéletesen visszaadta az újkori "impók" (ércsd: impresszionisták) apró szöszökön való molyolásának művészetét.
     Irodalmi szakkörünkben, amit ma már feledésbe merült indíttatásból Sark-körnek neveztünk el, egyöntetűen elutasítottuk Fickós novelláját. (Így hívták szegényt, ő persze nevének egyáltalán nem tudott megfelelni.) Egy hatodik érzéktől, a Gettólakótól vezérelve, én mégis elkértem tőle egy példányt. Volt belőle elég, mint afféle akkurátus ember, Fickós mindannyiunknak adott egyet a felolvasáskor, hogy könnyebben követhessük a szöveget.
     Számításom nem csalt. Este rohantam a Mórába. Lelkesen adtam elő az alkotást, cseppet sem zavart, hogy idegen tollakkal ékeskedem. Az élelmes Gettólakónak ez nem gond. A szép vörösesszőkét lenyűgöztem "művemmel." "Meglepően jó! Mi több, kiváló. Igazán nagy tehetség vagy" - csicseregte. Ismét közelebb kúsztam néhány méterrel -gondoltam. Most már csak türelemjáték az egész. De nem akartam elhamarkodni cselekedeteimet. Bejelentkeztem a múzsacsókért, amit természetesen az arcomra kaptam, és babérkoszorúval a fejemen vonultam vissza a Károlyi kollégiumba, ahol költői lakom leledzett.