Én is láttam azt a búsat. Feketét végtelent beborulósat.
Amíg nem kezdett el dőlni a hó, addig leszakadni látszott az Égi tó!
De akkor kimentem elébe! S köszöntöttem Őt!
Hatalmak emléke szívemre dőlt, 
S halkuló dallamokat szőtt az ámulónak, mert felhője menekülőben már a múlónak, 
s helyébe bárányfelhő gyűlt rengeteg, végül a rózsaszín fellegek!
S szívet formált, majd szép kezet. S kísért hónapokon keresztül e gyönyörű élvezet,
S aztán a selymes halványkék tó, majd sárkányfellegek, mint Maga, az Ég lakó,
S Mindenek Úra, a szerelmest dúdoló!
Hát higgyük el, hogy értünk kék a Tó, és higgyük el hogy életre való,
e csodás szerelmet ígérő Földi Létfolyó!