A rejtett ikon. 

Mikor karnyújtásnyira 
ott hevertem, magam, roskatagon
félájultan, mert avatatlan írók 
kínt loptak életembe, s a rettenetes nagy 
féltés halálos sebbé tornyosult bennem a Világ fölé....
Akkor tanított meg az Isten olvasni.
A hűségesek lázas remegő ujjain születtem újjá,
a mennyből szólani.
Magyar írók mentik -e kezet.
Ujjaik nyomán hímesre szeretgetett a megváltás
csodája.
S már szinte ettől réveteg,
Mázsás idő végén felhasadt szívvel lépdelek.
Kínban, dideregve fáztam....... 
de a magyar szívvel írt versek otthonában 
magamra találtam....
Zokogásuktól térdre hulltam, 
Színekben, ízekben csókok közt 
Világoltam. 
Szerelem koptatta szíveken zenéltem. 
Hűséges tollak húrján dalukban igéztem
kócos felleget..
Türelmetlen vágyaik viharában dúltam.
Szerelmes csókjaiktól szétraboltan hevertem. 
Ablak szemeiktől részegen ittam
gyönyörű Hazám féltett kincsei titkát.
Agyon óvva, és agyon örülve
ezerszer toldva , foldva és fiává dicsérve,
ezerszer megtagadva , s vissza lopva
ezerszer sebezve, majd karjaikba vonva,
megérkeztem olyannak amilyennek vágytak.
Nemzetet szültek, Istent a Hazának. 
Szarvast az erdőnek, Sast a Határnak.
A jövő testnek lelket, Teremtőnek Házat.
Nem kapzsi, nem konok,
szívében mind gazdag, sosem törék össze 
vad századoknak viharától nem inog.
Mindig újul, éled.
S ha minden népnek hite veszne is,
örökké Fennmarad!
Zászlaja már egy egész Nemzeté!
Tiétek az áldás, Isten szíve magja
A Földetek!

Szeretlek benneteket.
Évi!