Nagy László: Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerült,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra?

Ma én......

Nézz fel az Égre....
Látod-e ott fent azt a kárpitot,
mely életeink nevesített színpadára
szellemiségeink hírnökéül 
dísz függönyt alkotott? 
No ha látod ,akkor máris tudhatod,
Mi mindannyian éljük azt a darabot, 
melynek felvonásai írva,
Isten szerelmei kezébe csitítva......
S a szerető tolla,s tintája is legott,
Isten tenyerében volt nyugodott,
Mikor szíveink szeretetéből alkotott!
Így Ma Én viszem át a szerelmet.
S szívetekbe vésem Istent nevében,
Örök tanúságul!
Hogy ne keressétek azt ki Tiétek,
De szeressétek !
Mert az Isteni érnek csírája
Magyarnak adatott.
Hát költsed Ó Hazám azt Rímbe vagy prózába,
S táncod koppants'd csizmáiddal 
szívek színpadára
hogy megéledjen belőle Áldásotok!!!!!

Sok sok Szeretettel!
Évi!