2011.10.27-i  napom

Drága feleségem éppen csak megzizzentett, amikor 3/4 7-kor elment otthonról, azzal a két finom puszival, amit kaptam tőle. Negyed nyolckor felébredtem, és először gyorsan kiválasztottam a napi Igéket arra a 3 helyre, ahová rendszeresen megírom, majd közzé tettem. Reggeli áhítat következett - rövid imádság, a Biblia olvasása, hosszú imádság - öröm az Úrban :-)

Következett a testről való gondoskodás - nem jobban, mint kell, - majd reggeli, és elindultam egy kedves testvérhez, akinek számítógépes segítséget ígértem, ő pedig adomány ruhacsomagot készített. Azt mondta, összeköti a kellemest a hasznossal. Miközben megoldódik gondja, megszabadul a sok, egyébként jó minőségű ruhától, miegyébtől.

Miután ezt sikerült elintézni elindultam a következő elképzelt programpont felé, a Kálvin kiadó könyvesboltja felé. Útközben elment mellettem sok autó az autópálya bevezető szakaszán. Észrevettem egy ezüst színű kombi BMW-t, amelyiknek a bal hátsó ajtókilincsénél és a mögötte lévő sárvédő idomon volt egy kb. tenyérnyi sérülés. Kicsit elgondolkoztam hogyan is keletkezhetett, és sajnáltam a tulajt, hogy egy ilyen szép autó így megsérült. Néhány percre rá megszólalt az egyik telefonom, éppen akkor érkeztem meg a kiadóhoz és leálltam. Amikor felvettem a telefont, egy férfihang szólt bele és azt mondta:

- Néhány perce mentem el egy autó mellett, arról írtam le ezt a telefonszámot, mert megfogott a kocsin látható felirat. Zavarhatom? - kérdezte

- Igen, mondtam, -  hiszen éppen ezért van felmatricázva az autó.

Majd kb. 20 percet beszélgettünk lelki dolgokról, és mindketten az Úr dolgairól való beszélgetéstől felbuzdulva tudtuk folytatni napunkat. Körülbelül 3. hete van felmatricázva az autónk, és ez volt a második jó beszélgetés. Már megérte, gondoltam magamban. Szóval ettől feldobódva léptem a kiadó eladóterébe, ahol egy korombeli férfi üdvözölt széles mosollyal:

- Szerbusz Takács Feri, te biztosan nem emlékszel rám, de 1994-ben Neszmélyen találkoztunk oda vittél le kocsival, és útközben jót beszélgettünk. (Itt van a Pasaréti református gyülekezet konferencia telepe, ahol nyaranta sok lelki hét zajlik folyamatosan)

Tényleg nem emlékeztem, de jó volt találkozni egy kedves élő hitű testvérrel és jót beszélgettünk, elmondhatta örömét - bánatát, és szóba kerültek közös ismerősök is, kivel mi történt. Emlékeztünk Stefi nénire, aki a Moszkva téri lakásában biztosított lakhatást sokféle kétes egzisztenciának, akik közül sokan elindultak az Úr felé. Örömmel újságolta, hogy újra presbiteri tisztségre javasolták. Beszámolhattam neki friss élményemről, hogy milyen jót beszélgettem valakivel, aki útközben olvasta le a telefonszámot a kocsimról. Közben kiderült az is, hogy már csak néhány példány ez évi Bibliaolvasó kalauz van - amiért jöttem, -  de azok sincsenek most éppen itt. A másik raktárból néhány nap múlva hozzák vissza.

Közben befutott egy pakolni való autó, nekem pedig az jutott eszembe, ha már itt vagyok, fellépek a Reformátusok lapja szerkesztőségébe - egy épületben vannak, - és megkérdezem a főszerkesztő urat, hátha szükség van egy olyan emberre, mint éppen én. Nagyon kedves volt, hogy minden előzetes bejelentés nélkül fogadott, és nem bíztatott semmi jóval, nekik is szűkek a lehetőségeik, mint sokfelé az egyházban és az országban, de azért várja az önéletrajzom e-mailen.  Lefelé menet láttam, hogy véget ért Feri testvérem autópakoló munkája és éppen az udvaron tesz-vesz, hogy minden szép lehessen. Megkértem, hogy a néhány 10 méterre álló autómhoz kísérjen el, mert szeretnék adni egy kis missziói anyagot neki, és kérdeném véleményét az autó feliratozásáról.

Ugyanazzal a széles, örömmel teli mosollyal mondta, - amikor meglátta a kocsit, - hát igen ez az, erre volna szükség, hogy az emberek azt tegyék ki az autójukra (is) ami a szívükben van. Így is lehet, és kellene is hirdetni az evangéliumot, hiszen erre szól a mi megbízatásunk Urunktól. Megkértem Ferit hogy lefényképezhessem, álljon oda a kocsi mellé, majd szeretettel megöleltük egymást, és indultam a rám váró következő feladat felé. Vezetés közben egy szépen mosolygó piros almát tettem kívülről belülre. Egy utánfutó kölcsönzősnél kötöttem ki, sikerült gyorsan el is jönni tőle, és mögöttem már vígan ugrándozott az utánfutó, mint valami kiscsikó.  Egy idős házaspárnak igyekeztem segíteni, hogy elvigyem nagy ágyukat a pici lakrészükből, illetve a szembeni felújításra váró lakrészből, mert már vettek egy kisebb méretűt, hogy több helyük legyen. Őket egy trükkel megfosztottak lakásuktól, eljárás folyik az ügyben. Az V. kerületi Polgármesteri hivatalvezetés sietett a segítségükre még tavasszal és kedvezményesen biztosítottak elhelyezést számukra az egyik nyugdíjasházban. Jó,  hogy van még segítőkészség, a Hivatalokban is találkozhatunk érző szívű emberekkel, bár ez sajnos egyre szokatlanabb ebben az Istentől, egymástól elhidegítő világban. Csoda számba veszem, hogy éppen most túrták fel az utcában a járdát a szemközti oldalon, ezért egy autó sem állhatott le parkolni. Elkerítették az egész utca hosszában a járda melletti parkolósávot, így nem volt probléma a duplahosszú szerelvényemmel beállni. A nyugdíjas otthonnal szembeni részen még nem dolgoztak éppen, csak az elkerítést függesztettem fel egy rövid időre. Közben felhívtam Jenci barátom, aki 10 percre átugrott a szomszéd utcából, hogy segítsen nekem lehozni a heverőt. Gyorsan túljutottunk a feladaton, mert szerencsésen befért a liftbe több darabban. Mire beraktuk az utánfutóba, éppen ott kezdtek dolgozni, sajnos egy kicsit útban is voltunk nekik.

Elhúztam, mint a villám, majd  - megint egy csoda - ahová vittem a heverőt,  a bútorbolt elől éppen akkor indult el egy ott parkoló autó a saroktól, az utolsó helyről, így máris beállhattam oda. Hála az Istennek, hogy ennyire apró hétköznapi dolgokban is odafigyel szükségünkre, és megoldja. A behordásban is kaptam segítséget, kettőt is :-) Csípőprotézisem sem rakoncátlankodott, remélem estére sem fog jobban fájni a szokottnál. Némi hivatalos procedúra az átvétel körül, és a segítő fiatalember is kapott egy kis missziói anyagot. Hátha....

Ahogy elindultam, és talán kétszáz métert mehettem amikor drága feleségem hívott, hogy néhány perce végzett munkahelyén. Nagyon megörültünk egymásnak, mert pont ott voltam két sarokra megvártam, és egy puszira beült egy kicsit mellém. Átbeszéltük a nap folytatását, és mentünk utunkra, hálát adva, hogy találkozhattunk, ha csak egy rövid időre is. A kölcsönzősnek kifizettem a kétórás használatot, és őt is megajándékozta Urunk néhány róla szóló traktátussal és az Evangéliummal. Felhívtam azt a testvért akinek a még hátsó ülésen utazó két hatalmas zsáknyi ruhacsomagot szántam, -ezt kaptam reggel - és megbeszéltük, hogy ő ugyan nincs most otthon, de mire odaérek hozzájuk, felesége Ági, valószínűleg éppen haza ér.

Szóval, ha megbeszéltük volna órára, percre, akkor sem tudtunk volna ennél pontosabban találkozni vele. Begurultam a ház elé ahol laknak, kiszálltam a kocsiból, és kb. 40 méterre voltam az éppen hazaérkező feleségétől. Kiszedtem óvatosan az egyik nagy zsák ruhát, és mondtam neki, hogy a kezében levő cuccokkal menjen fel a lakásba, és üres kézzel jöjjön vissza, mert nehéz, és majd ketten felvisszük. Ebben a pillanatban érkezett velük lakó fia, és így fel is vitték a zsákokat. Ági nagyon örült a ruháknak, mert nemcsak saját szükségletük - három gyerek, kettő már házas, egyiküknél már 2 unoka is szaporítja az örömöket, - hanem ózdi rokonaik, akik nagy szegénységben élnek kapnak ezekből. Éppen most a hétvégén tervezik, hogy oda utazzanak rendbe rakni kicsit az elődök sírját, és akkor elviszik a sok ruhát, cipőt stb.

Miután megkönnyebbült az autóm és elbúcsúztam tőlük, megültem egy kicsit a kocsiban és hálát adtam az örömökért, szolgálatokért. Megkérdeztem Uramat, hogy most - du 5 körül - hova is induljak, mi is a feladat.

Persze tudtam, hogy vissza kell mennem a nyugdíjas otthonba, mert megígértem János bácsinak, hogy megtanítom a digitális fényképezőgép használatára, amit előző nap adtam oda neki, és akkor erre nem volt idő. A kérdés inkább az volt, hogy merre induljak, mi lesz út közben, lesz-e valami felülről rendelt dolog. Éreztem, tudtam, hogy valami nem tervezett ügy vár még rám, csak nem tudtam mikor és hol. Mindenesetre el kell indulni és, és ahogy eddig is mindent Rá bízni.  Ahogy odaértem a Városliget határához, már biztos voltam benne, hogy jobbra, az Állatkert felé vezető részre kell kanyarodnom, és miután arra indultam egyszer csak eszembe jutott kedves gyülekezeti testvérnőm Marcsi, akinek ott van egy kis pavilonja. Éppen vele szemben volt az egyetlen parkolóhely 200 méteres távon belül, vajon miért is ? :-))  Láttam, hogy a pavilonja mellett, egy széken ülve olvas. Mellé álltam, és elkezdtem - kicsit illetlenül, -  beleolvasni a könyvébe, mire felnézett és örömmel mondta, mikor megismert:

- Te Feri, éppen most imádkoztam, hogy milyen jó lenne, ha küldene az Úr egy testvért, mert annyira magam alatt vagyok, és erre itt vagy.

Mosolyogva mondtam, hogy ma már voltam egy párszor, pár helyen angyal (angelos=küldött). Vagy egy órát beszélgettünk, nemcsak vele, hanem a szomszéd pavilon tulajdonosa is meglátogatott bennünket. Hirdettük az evangéliumot, kenegette az Úr a lelki sebét, és már egy boldogabb, örömmel jobban teli embertől búcsúzhattam el úgy, hogy tudhattam, ez volt a nem számított mai program, de az Úr szervezésében benne volt.

János bácsiékhoz megérkezve útközben még láttam néhány embert, aki olvasta az autómat, és találkoztam Száva Robival, aki már vagy 7- 8 éve ismeri az Urat és igyekszik az Ő útján járni, ha nem is mindig sikerül neki.

Mindenesetre nagy öröméről tett tanúságot, amikor meglátott és felkiáltott:

- Ferikém, hát te vagy az!!! De jó testvérem hogy látlak, mi van veled, mesélj!

Éveken keresztül jártam hozzá Igével, hol a börtönben , hol odahaza, mikor hol volt éppen. Azután messzebbre költözött, és így kiesett látókörömből, bár szoktam érte (is) imádkozni.

Hát nem volt lehetőségem ott többet beszélni vele néhány szónál, mert egy szűk utcában, - jobb és bal oldalon tele parkoló autókkal, - álltam meg a közlekedő sávban a piros lámpa erejéig. Azért örültem, hogy láttam.

János bácsi szomorúan mondta, amikor megérkeztem, hogy a tegnap készített 8-9 felvételt véletlenül kitörölte a gépből, mert nem tudta, hogy mit nyomogat meg.

- Majd a netről keresek használati utasítást, - mondtam neki, és akkor könnyen megtanulja, hogy  mi mit jelent a gépen, hogyan kell kezelni. Megtanulta már a LED-es tv-t is kezelni, ne féljen ez sem lesz bonyolultabb. Tudja használni a pendrive-ot is. 81. évében van. Túl élt sok  mindent, ezen is túl leszünk.

Most mindjárt elviszem a pendrive-ot a közeli másolós szalonba, mert erre másoltam rá a közelmúltbeli fényképeket, amiket az otthonban készítettem róluk egy ünnepség kapcsán. Megbeszéltük, a tv képernyőjén látva a képeket, hogy melyikből hány darab papírkép kellene, mert ennek-annak szeretne adni belőle.

Ahogy odaértem, láttam, hogy éppen az üzlettel szemben van egy jó hírű pizzéria, ahonnan ínycsiklandó illatok érkeztek, és elindították a reakcióimat. Jó ötletnek tűnt, hogy amíg a képek elkészíttetésével bajlódom, elkészítsenek számomra, valami finom pizzát. Az elméletet gyakorlat követte, és már azzal a biztos tudattal szerkesztgettük a képeket, hogy odaát majd vár rám a kész pizza. Nemcsak képek készültek, hanem, ha már itt vagyok felkiáltással, névjegyet és missziói kis cetliket is készíttettem. Egész jó kapcsolatba kerültem többekkel, még névrokoni hasonlóság is felszínre került. Nagyon sajnáltam, hogy az idősotthon előtt hagytam a kocsimat benne sok, jó missziói anyaggal, így most csak az internetes honlapot tudtam ajánlani missziói céllal, de talán majd máskor tudok adni kézzelfogható olvasnivalót.

Mire minden elkészült - 24 fotó, 100 névjegy 500 missziói cetli - kissé kihűlt a pizza a szemben, de többet ért, hogy odaadhattam az első missziói cetlit a pizza bárban.

János bácsiéknak tetszettek a képek, hát igen, más az amikor az ember  a kezében tarthatja. Biztosan tudnának a pszichológusok erre egy jó magyarázatot. Szerintem a valóságos világ és a virtuális világ közötti különbség talán így mérhető le azonnal érzésben. Este 8 elmúlt, mikor megörvendeztettem feleségem, hogy nemsokára, kb 15-20 perc múlva színről-színre láthat, és egy finomnak tűnő pizza is jön velem. Örömmel ugrott a nyakamba, a pizza nem volt olyan vonzó a számára, és még néhány órát fent voltunk, miután hálaadással Urunk kezébe tettük éjszakánkat.  Volt még némi éjjeli, vagy inkább hajnali esemény, amely a mértékletességről kellett, hogy elgondolkodtasson, mindenesetre eldöntöttem, hogy még egyszer egy 32 centi átmérőjű pizzát nem fogok megenni egyedül este 9-kor.

Remélem, hogy sikerült egy kis örömet szereznem napommal másoknak is, szeretettel, Feri

Isten áldjon Benneteket!