Tegnap még fogtam a kezét,
Éreztem a jelenlétét,
Mára eltűnt, s maradt a magány,
Végig gondolva ez az én hibám.

Nem múlik el pillanat hogy ne rád gondoljak,
Fejemben az emlékek egyre csak suhannak,
Üres az ágy, már nem vagy itt velem
Zokogva kelek reggel mert kellesz nekem.

De erősnek kell lennem,
Jobb lesz neki nélkülem,
El kell engednem,
Még ha ez fáj nekem.

Éget a bűntudat,
Belülről őröl,
Kettétört a szívem,
S egy világ összedőlt.

Fekszem az ágyon, a plafont bámulom,
Lelkem félholtan s gondolkodom,
Elhagy az erő, elalszok végre,
Egy újabb napnak is vége.

Álmomban gyötörnek a rémek,
Felkelni nem tudok, mert félek,
Még ez az érzés is jobb, mint a valóság,
De vége lesz egyszer ez az igazság.

Kinyitom a szemem, s a fejem oldalra borul,
S mellkason csap a valóság, szívem vadul zakatol,
Kereslek, de nem vagy sehol,
Az igazság megint a fejembe hatol.

Nyúlok az üvegért, hogy szebbé tegye a napom,
Egy pohár, két pohár, megárt de hagyom,
És az érzés homályba vész megint,
Már késő megállni s az ördög rám tekint.