Fába vésett mondandó

Pólin Elek salánki fafaragó kezéhez szinte hozzánőtt a véső és a kalapács. S ha néha le is teszi, az csupán azért van, hogy a természetben barangoljon. Az ilyen ihletett pillanatokban látja meg egy-egy fában azt a csodát, ami miatt ismét érdemes szerszámai után nyúlnia.

Kedvtelésből mégis ritkán van ideje alkotni. Ötletei persze nem hagyják nyugodni, megvalósításukra főként télen van ideje – vagy ha éppen esik az eső. A művész időbeosztása más ok miatt is zsúfolt: jó falusi ember módjára méhészkedik, borászkodik, kertészkedik. Hiába, no, ez is az élet rendjének része.

– Főként a nyaraim telnek feszült tempóban, mivelhogy sokat járok magyarországi alkotótáborokba. Koltay László püspök­hat­vani szobrász összegyűjtötte a határon túli magyar vidékekről a fafaragókat, szobrászokat, festőművészeket, akik számára évente több alkalommal is szervez ilyen találkozókat. Kárpátaljáról hatan dolgozunk ott rendszeresen. Nagyon jól érezzük magunkat, s mindenkitől tanulhatunk valami újat. Estefelé leülünk, beszélgetünk. Ilyenkor még a csapból is művészet folyik. Amit odaát készítek, az ott is marad. Főként ezért van az, hogy szobraim döntő többségét csupán fényképeken tudom bemutatni – mondja Pólin Elek, miközben egy albumot vesz elő.

S abból egymás után „előlépnek” a művész „gyermekei”. Elsőként maga Árpád nagyfejedelem – az eddigi legnagyobb alkotása. Őt követik a vezérek … és a sor tovább folytatódik.

Persze, munkáival Salán­kon is találkozhatunk. Udvarán Ádám és Éva történetét meséli el az egyik büszkesége, ami – kérdésemre válaszolva elárulta – nem eladó. Az ugocsai település köztéri szobrai közül a nem mindennapi látványt nyújtó, érzést keltő Kereszt, az Öreg horgász, valamint Romzsa Tódor is az ő nevéhez kötődik. S már most készül arra, hogy újabb alkotással gazdagítsa, szépítse, lelkileg is építse szülőfaluját. Például a betlehemi történettel, ebből Nagyszőlősön már egy megtekinthető.

Ám ahogy a fa a földben, úgy a jelen is a múltban gyökerezik. Pólin Elek édesapja kádármester volt, s így megadatott, hogy a fa közelségében nőjön fel. Illetve: ez nem pontos megfogalmazás. Merthogy ahogy maga mondja, kiskorától „babrált vele”. Sok mindent az öreg kerékgyártó, Pénzes Sanyi bácsi műhelyében lesett el. Tizenhárom éves korában már készített egy szekeret.

– A srácok futballozni mentek, én pedig: le a táskát, be a műhelybe – emlékezik vissza.

Amikor eljött Ungvárra, már mindenki természetesnek vette, hogy a fafaragó szakmát választotta. Sokáig persze csak szuvenírekre volt igény – mármint a szovjet rendszer részéről. Az 1990-es éveket pedig minden – így művészeti – szempontból is a pangás jellemezte. Ám egyszer csak jelentkezett Koltay László, azóta pedig minden megváltozott.

A szakma egyébként a testvére számára sem ismeretlen, és rajta kívül Sárga Zoltán személyében egy fiatal alkotó is van a településen.

– Mi dönti el, milyen lesz az alkotás, a fa vagy a művész?

– Szerintem a művész, aki az anyagból megpróbálja kihozni azt, amit szeretne. De egyébként a fában minden benne van, hiszen – Michelangelo után szabadon – már csak a fölösleget kell leszedni róla. Persze, az anyag egyben egy behatárolt keret is, amibe bele kell komponálni a gondolatot. Megjegyzem: minden alkotás előtt papírra vetem, mit szeretnék kihozni belőle. Enélkül ugyanis ezt a szakmát nem lehet művelni, ráadásul a munka része nehezebb, mint maga a faragás. Aztán a véső már tudja a dolgát.

Akár saját ötletről legyen szó, akár megrendelésről, szeretettel lát a munkához. Az számára kihívást jelent. Ilyen volt, amikor nemrég felkérték: címerekkel ékesítse falubelije, Sipos Sándor kádármester hordóit. Ezek Magyarország európai uniós elnöksége lezárása apropóján készültek, s végül –Tokaji Szamorodnival megtöltve – az ukrán elnökhöz, a lengyel miniszterelnökhöz, illetve Budapestre kerültek.

A faragáshoz Pólin Elek szerint minden fa jó, bár nem titkolja, azért van kedvence. A tölgy. Nagyon nehéz vele dolgozni, könnyen törik, ugyanakkor tartós, s emiatt köztéri szobor céljára ideális választás. Megfelelően kezelve sokáig gyönyörködhet benne a halandó. A művész igen jó véleménnyel van a kőrisről is.

A jó fától a jó szoborig vezető utat jó vésőkkel lehet „kikövezni”. Ezek pedig csak akkor akaszthatók le a polcról, ha előtte a mester ezek elkészítését is megtanulta. Más lehetőség nincs, ugyanis mifelénk nem kaphatók megfelelő szerszámok. Az idő folyamán a kovácsolás rejtelmeire is rájött. Azóta szinte csak saját készítésű vésőket használ.

– És működnek – jegyzi meg mosolyogva.

Válasz