Szinyei Merse Pál azért nem vett 10 évig ecsetet a kezébe, mert kortársai leszólták a Majális című képét. Később aztán mások annál intenzívebben kezdték méltatni. Vagy itt van, például Van Gogh esete, akit nem értettek meg a saját kortársai, a mostaniak viszont az egekig magasztalják. A művész tényleg érzékeny lelkű ember, és ha nem lenne az, akkor valószínűleg nem is alkotna. A művészi fejlődést sem maga a kritika váltja ki, hanem az abból következő kölcsönhatás, amiben a művész érzékenységet szerez a változtatás lehetőségének felismerésére. Megosztanám ezzel kapcsolatban a saját megtapasztalásomat. Néhány éve Ghiczy György festőművész barátom miután megnézte az általam készített, erősen realisztikus stílusban készült (szöszölős) pasztellképeimet, nagyon megdicsért, hogy precíz, pontos munka. Aztán azt mondta, hogy "akkor leszel Sanyikám jó festő, ha nem másolsz, hanem eredeti gondolataid lesznek, és elmered hagyni azt az aprólékosságot, ami a képeidre most a legjellemzőbb". Én persze védekeztem, hogy tőlem ezt szokták meg, és nem tudok "modern" képet festeni. Mosolyogva azt volt képes mondani, hogy "ne törődj te mások véleményével, csak engedd el magad, és majd megérted mire gondoltam, fogsz te még modern képeket festeni". Ebben az időben még nem is láttam festőkést, ami viszont mára a kedvencemmé vált, és aki ismeri az az óta festett képeimet, az talán el sem hiszi, hogy a kétféle technika egy ember keze nyomát őrzi. Nem állítom, hogy modernek lennének az általam festett képek, viszont igaz, hogy a szöszölést elég szépen sikerült leépítenem. Legalábbis a régi pasztellekhez képest. Más kérdés az, hogy a szemlélődők véleménye erősen megoszlik, van, akinek az, másoknak inkább ez tetszik sokkal jobban. Az viszont tény lett, hogy nem másolok semmit, még a természetet sem. A pillanat hatása alatt a belső látványélményekből merítkezek, az éppen aktuális hangulatomnak megfelelően. Tehát elengedtem magam. A feleségemnek sok képem egyáltalán nem tetszik, még véletlen sem tenné fel a szobánk falára. Tökéletesen megértem, és még jó, hogy régen a finom kis pasztellképek időszakából ajándékoztam neki néhányat, amik helyet kaptak a lakásunkban. Mindig nosztalgiával gondol rájuk, én meg az ölembe csöppent szabadságomnak örvendezek. Mindenki örülhet másnak, attól még jól elvagyunk egymás mellett. Így már felvetődhet ismét a kérdés, hasznos-e a kritika, szükség van-e rá, sértődés lesz a véleménynyilvánításból, vagy sem? Ha nem kapok finoman fogalmazott kritikát, vajon maszatolnék-e ma olajfestéket festőkéssel? Közreadva a dologgal kapcsolatos saját tapasztalatomat, talán már érthető, hogy én bizony mégiscsak hasznosnak tartom a kellő érzékenységgel és diplomatikusan megfogalmazott észrevételt, javaslatot, kritikát. A lélek egy érzékeny hangszer, és egy jó zenész tudja, hogy a vonót gyantázni kell ahhoz, hogy szebben szóljon a hegedű, de azt is tudja, mennyi gyantára van szükség. A véleménynyilvánítást illetően én továbbra is a saját megérzéseimre hagyatkozom.