Mondják néha mások, hogy milyen jó neked, hogy ilyen szép képeket tudsz festeni. Többek szerint ebből akár meg is lehetne élni. Van akit az foglalkoztat mennyi idő alatt készül el egy kép, és mit lehet kérni érte. Már számolgatják a hatékonysági, eladhatósági tényezőket, és nem értik, hogy miért szabadkozok. Egyesek szerint túl szerény vagyok, menedzselni, kiállítani, árúsítani kellene a képeimet. Hallottam már azt is, hogy nem vagyok tisztában a munkám értékével, vétek szétszórni ilyen kincseket. Hazudnék, ha azt mondanám, nem tudom miről beszélnek.

Öntsünk hát tiszta vizet a pohárba, miért is festek én, avagy mit is értek én az átalakulás folyamatával fémjelzett szellemiség alatt.

Úgy vagyok én az alkotásra való késztetéssel, mint a narkósok lehetnek talán, (bár sosem próbáltam még) vagy az állandó delíriumhoz szokott embernek lehet ilyen a függőségiviszonya az alkohollal. Ez a módszer sem szokásom, bár van, hogy szívesen megiszom egy üveg sört, vagy egy pohár jó bort. Mindenesetre az alkotásra való késztetés valami ismeretlen mélységből egyszercsak előtör, megkísért, és a magáévá tesz. Én meg engedékenyen hagyom magam, mert jólesik az érzés, melyben teremtőkik valami. Valami, ami még az én számomra is ismeretlen, és majd csak a megvalósulás után csodálkozom rá hosszabban, valami hálaérzésszerűséggel a lelkemben, hogy nekem adatott meg a kegy, hogy közvetíthettem egy energiával rendelkező érzést, egy hangulatot, egy szellemiséget.

Ahogyan a zongoraművész leül a hangszere elé, felnyitja a klaviatúrát takaró fedelet, végignéz a fekete-fehér billentyűkön, és kotta nélkül csak úgy a hangban való gyönyörködés öröme miatt leüt egyet-kettőt, majd miután ez a néhány hang megteremtett egy hangulatot, mások társulnak hozzá, új hangok, új hangulat, és végre a hangokból dallamív születik, úgy indul nálam is egy festmény születése.

Hófehér vásznamat egy kiegyensúlyozott, biztos alapokon nyugvó családi és magánéleti háttérrel alapozom, melyre elég egy végigfuttatott tekintet, a bizalommal teli élettapasztalat higgadt (majdnem azt írtam, hogy bölcs) nyugalma.

Aztán felnyitom a festődobozom tetejét, és végigtekintek a nagyjából színcsoportok szerint elhelyezett festékekre. Megakad a szemem valamelyiken, és egy másik színt választva laza egyenletlen keverés után festőkésemmel rámaszatolom a jobb felső sarokra, csak úgy a szín látványában gyönyörködve. Balra haladva végigkenegetem a felső harmadát, majd lefelé új színekkel szaporodva elindul a dallamív, és a közepetáján már kezd testetöltenii maga a téma, mely a spontán hangulatnak engedve akár az éj leple alatt néhány órás lebegés után

szabadon tör a felszínre, valamiféle megfogalmazhatatlan érzés kíséretében. Nagyon régóta nem tervezem meg a kép témáját, színeit, nem készítek vázlatot, és nem másolok semmit. A képnek a mélyből jövő látványélményekből és valamiféle intuíciós sugallatból kell megteremtődnie egy hangulatra való ráhangolódás következményeként, hasonlóképpen egy hangszeren improvizáló zenész egyszeri és megismételhetetlen művével. Az alkotás közben érzett érzés leírhatatlan, talán mindenkinél más, és más lehet, de erős motívációt ébreszt további képek alkotására. Hát erre mondtam azt, hogy valamiféle szenvedélybetegséghez lehet hasonló az érzés. Az ember megszokja ezt az érzést, és a különleges állapotot felváltó,  szinte kielégülés utáni nyugalmat. Ez az egyik ok, amiért festek.

A festésre való ösztön másik oka az elkészült mű utóélete. Mindíg van jónéhány képem itthon, és örömmel tölt el, ha a családom tagjai, a barátaim és jó ismerőseim végignézegetik őket, és amelyikbe beleszeretnek, azt elajándékozhatom nekik. Jó érzés úgy ajándékozni, hogy biztosan telitalálat az ajándék, mert vagy a kép választja ki a gazdáját, vagy fordítva. Az igazságot nem tudom, mindenesetre a kedvenc kép ezzel megkezdi önálló életét, és a barátaim otthonában, lelkében egy energiát kezd el sugározni, talán éppen azt melyben teremtődött. Ezt az érzést nem lehet megvenni, sem eladni néhány tízezer forintért, és azt sem bánom, ha nekem kerül az anyag és az eszköz pénzembe, hiszen rosszabbra is elmehetne, és abban a szerencsés esetben vagyok, hogy megengedhetek magamnak ennyi luxust.

Hát így lépeget a képbe fogalmazott szeretet a világ javuásának rögös útján a művészet, az életművészet és az ihletettség segítségével.

Ezzel persze nem szeretném kissebbíteni azt a művészetet, melyből a művész életforma szerűen táplálkozik, abból él, megrendelésre fest ellenszolgáltatásért, hiszen valamiből létezni kell a világban.

Csak az én sajátos hitvallásomról vallottam, miért is festek én, avagy hogyan is alakul az átalakulás folyamata bennem, és remélhetőleg azokban is, akik lelkében az önzetlen szeretet magjai megfogantak.

Köszönöm, hogy ebben a rohanónak és zaklatottnak kikiáltott világban ennyi időt fordítottál ezekre a gondolatokra.

Szeretettel üdvözöllek: Sárkány maszatoló Sándor