Turi Márton:  Egy vers ajánlása

Sok-sok évvel ezelőtt,-hetvennél is több talán- kisdiákja voltam egy temesvári jogfosztott Magyar Gimnáziumnak, nehéz és kemény évek voltak azok. Állni kellett a versenyt. Nagy szigorral sok mindenre megtanítottak, az irodalmat sem hanyagolták. Hosszú idő alatt sokat tanul, és felejt is az ember.Éveken át vissza-csengtek  bennem egy ott tanult versnek kezdő sorai  igy: „Aranykötésű imakönyvet hagyott rám örökül anyám, a Kisjézus ingben glóriában van a könyv első oldalán….” A többi,az írójával együtt kikopott az emlékezetemből. Kínozott ez az érzelmeket erősen megra-gadó vers.Kutattam  utána  hasztalan, míg nem az interneten akadtam a nyomára: Reviczky Gyula közepes képességü író volt, 1855-ben született 44 évet élt,  nemesi származása zavarosnak tűnik, életvitele, zűrös: az akkori dzsentri világnak megfelelően élt       De mégis ez az egy , általam ismert, és itt önöknek is a figyelmébe ajánlott verse is halhatatlanná tette.                     

Reviczky Gyula:

                            Imakönyvem

Aranykötésű imakönyvet
Hagyott rám örökül anyám,
Kis Jézus ingben, glóriában
Van a könyv első oldalán.
Sok év előtt egyik sarokba
Beírta jó anyám nevét,
Lehajtom a betűkre főmet,
Hogy fölidézzem szellemét.

  Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer
Fehér ruhában láttam őt.
Tavasz volt épp, a kedves ákác
Virágozott a ház előtt.
A lemenő nap fénysugára
Reszketett ajkán, zárt szemén.
Apám ott állt a ravatalnál,

És vélem együtt sírt szegény.

  Hogy elmosódtak a betűk! Mily
Sárgák s kopottak e lapok.
Rég' volt, midőn ez imakönyvből
Még az anyám imádkozott.
Kék selyemszállal összekötve
Van itt hajambul egy kevés.
Aranyos fürtjeimhez akkor

Nem illett még a szenvedés.

  Irott imádság töredéke
Mellett van az anyám haja,
Emitt egy szentnek vézna képe
S egy régi, halvány Mária.
Elnézem… Éppen így viselt meg
A sors azóta engemet.
Sokszor szeretnék sírni, hogyha

Nem szégyellném a könnyeket.

  Az Úr imádságát ütöm fel
(Kísérőm a nehéz úton),
S vigasztalást vegyít a kínhoz
A te imád, ó, Jézusom!
Imádság kell a szenvedőnek,
Akit a sors árván hagyott.
Úristen, én nem zúgolódom:

Legyen a te akaratod.

  Föl nem panaszlom a világnak,
Csak szellemednek, jó anyám,
Milyen kopár volt ifjúságom,
S hogy mennyi bánat szállt reám.
Tűrtem, reméltem, megalázva
Idegenek közt éltem én;
De azt a régi imakönyvet
S emléked szentül őrizém.