„Ott, a csermely melletti sziklán, a leggyönyörűbb nő ült, akit csak rövid életemben láttam. A meleg napfény megcsillant aranyló haján, mely vállára omolva keretezte arcát. Testének valamennyi porcikája finoman megformázva – melyeket kiemelt a leginkább síruhára emlékeztető öltözet áttetsző anyaga… Szinte sugárzott és izzott, ahogyan ott ült a sziklán, én pedig eltűnődtem azon, hogy ez ruházatának szokatlan anyagának köszönthető-e, a fénylő szövetnek, mely nem hasonlított, csak távolról emlékeztetett a nylonra. Az öltözéken nem volt gomb, kapocs vagy illesztés, amennyire meg tudtam ítélni. Nyomát sem láttam sminknek, mely egyébként is szükségtelen lett volna finom, kaméliaszerű bőrének törékeny áttetszőségére…”

A fenti szavakat Howard Menger ( 1922 – 2009 ) írta, egy vénuszi hölggyel való első találkozásával kapcsolatban, melyre a New Jersey-i High Bridge-ben került sor 1932-ben, amikor még ő egy 10 éves fiú volt.

A bájos vénuszi hölgy elmondta Mengernek, hogy „hosszú utat” tett meg azért, hogy őt lássa, miután ő és a többi vénuszi megfigyelés alatt tartották és már régóta ismerik Howardot. „A sajátunkkal teremtünk kapcsolatot”, tette hozzá, arra utalva, hogy Mengert kapcsolat fűzi saját vénuszi társaihoz. A hölgy azt is kifejtette a serdülőkorban lévő fiatalnak, hogy habár most sok mindent nem érthet mindabból, amit elmond neki, de az életének későbbi szakaszában tisztán fog látni.

Mengernek fogalma sem volt róla, hogy ki a látogató és hogy honnan érkezett : nem is hallott még földönkívüliekről, bár már számos esetben látott repülő korongokat – ezek egyike még rövid időre le is szállt előtte – többnyire a testvérbátyja társaságában. Aztán a hölgy megadta a szükséges információkat Menger jövőbeli ténykedésével kapcsolatban, melyben jócskán jut szerep a vénusziakkal való találkozásnak is, majd a hölgy megkérte a fiút, hogy ő távozzon elsőként. Menger elsétált a helyszínről, de még egyszer visszafordulva búcsút intett a szépséges jelenésnek.

További korai találkozások.

Howard Menger második találkozása a vénusziakkal 1942-ben történt, amikor az USA hadseregében szolgált, egy páncélos-hadosztálynál, a texasi El Paso közelében. A közeli mexikói város Cuidad Juárez utcáit rótta éppen, amikor hirtelen egy taxi húzódott le mellé az útról, melynek vezetője a hátsó ülés felé mutatott.

A sofőrnek hosszú, szőke haja volt, mely rálógott a vállára, és napbarnított bőre. Az átlagos mexikóinál magasabb és testesebb férfi enyhe mexicói akcentussal beszélte az angolt, és meghívta Mengert a taxijába, miután sürgős mondanivalója volt számára. Menger ezt visszautasította, de később eltűnődött rajta, hogy vajon nem követett-e hibát ezzel. Lehet, hogy ez a férfi is a „többiekhez” tartozott, akikre a sziklán ülő nő is utalt?

Nem sokkal ezután, amikor a kaliforniai Camp Cookban szolgált, Mengert egy egyenruhába öltözött ember üdvözölte, először telepatikusan, majd verbálisan is, utalva rá, hogy tudomással bír a korábbi találkozókról a többiekkel. Megjelenését tekintve a férfi meglehetősen szokatlannak tűnt :

„ Kellemes külsejű férfi volt. Jóllehet volt valami végtelenül szokatlan benne, elment volna – ahogy el is ment – szokványos közkatonának. Sajátossága nem is annyira a nemesen metszett vonásokban és szemének szinte cseppfolyós tisztaságában nyilvánult meg, hanem a kommunikáció során. Érzékelni lehetett, hogy kedves, bölcs, értelmes és szellemileg fejlettebb, mint akivel korábban találkoztam. Bár bizonyos tartózkodással viseltetett, mintha lényének egy része idegenkedett volna az átlagember szerepétől, valahogy mégsem lepődtem meg a felszín alatt bujkáló, mégis természetes humorérzék bizonyos megnyilvánulásain…”

A Juarez városi kontaktusra utalva a vénuszlakó elmondta neki, hogy teljességgel megérti Mengert vonakodását, hogy beszálljon abba a taxiba, egy ilyen ember mellé, és humorosan megjegyezte: „ Mondtuk neki, hogy vágassa le haját.”

A vénuszlakó a továbbiakban azt is elmondta, hogy népe több évszázaddal ezelőtt már létesített kapcsolatot a Mexikóban lakó emberekkel.

„Jóval a konkvisztádorok megjelenése előtt kapcsolatot létesítettünk az aztékokkal. Sok mindenben segítettünk ezeknek az embereknek, és nagy kár, hogy a hódítók jó szándék és barátság helyett háborút hoztak, mert számos olyan dolog volt, amit megtanulhattak volna az aztékoktól, akik így magukkal vitték a titkaikat, melyek sírba szálltak, civilizációjukkal együtt.

Ezen titkok egy része feltehetőleg a hang és a fény energiaként és meghajtóerőként történő felhasználásával volt kapcsolatban. Számos űrlakó jött el saját bolygójáról ( melyet nem nevezett meg ), hogy kapcsolatba lépjen „saját népének túlélőivel, akik még mindig a Földön laktak, az ősi faj leszármazottaival, mely eredetileg a saját bolygójukról származott”.

A vénuszlakók továbbá elmondták Mengernek, hogy alakulata hamarosan Hawaiira költözik, ahol őt különleges feladatok elvégzésére osztják be, mely elegendő szabadidőt biztosít majd számára „bizonyos feladatok” végrehajtására, és ahol további kontaktusra számíthat velük.

Hawaiion Menger a század térképész írnokaként tevékenykedett. Később áthelyezték az ezred főhadiszállására, és különleges szolgálatra osztották be, melynek során a haditengerészet hírszerzésével együtt számos titkos találmánnyal kapcsolatba került. Aztán egy este, egy sugallat hatására kölcsönvett egy terepjárót, és elhajtott a főhadiszállásról néhány mérföldnyire fekvő barlangos területre, ahol egy újabb gyönyörű lánnyal találkozott, aki viszont a Marsról jött: