Ha jössz szívem,a Tisza-parton gyere,
azután fordulj a nyárfa sor fele
s utána a felém lejtésű hajlamon
ereszkedj le a szelíd hajlaton.

Nézd nem az út, a kétely meredek.
Ám azon túl már a föld közel lebeg
az ég -egünk- s a küzdelmes világ:
vásznába törli fáradt homlokát.

Hát arról jöjj, hol az ábránd és való
játékaként egybeszántható
s telekkönyvezettek a mániák,
ha jössz szívem, a téren át

gyere. Tudod, ahol a gyalogút
talpad alatt az árokba gurult
s egyirányú ösztönöd alatt
megnyílt a szerte ágazó tudat

S alázuhantál. Ámde én
fennakadtam egy szilvaág hegyén,
s napok óta nyársán - még mindig
nélküled- forgat az özvegyült önkívület

magányos nő, Mert lásd az vagyok,
Gyűjtsd kosaradba a kendermagot,
( s a vágyakozásban elpergett időt )
és szórd elém egy éhes délelőtt

hadd szemelgessem jó ízed híven
Ha jössz, hát így gyere szívem.
Meg úgy, hogy mard belém magad
erős foggal -rögeszmélve az eszelős-

meg úgy, hogy fojtogass olyan puhán,
mint egy nyárvégi lusta délután,
s egy véraláfutásos alkonyon
úgy jöjj, mint az utolsó alkalom,

meg úgy, mint a suhogó sejtelem,
de ön és közveszélyes éjjelen.
-Ha jössz szívem, a téren át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele.

ám onnét oldódj az időbe át:
terjedj mint a százados babonák,
s én elhiszlek. Zúdulj mint a vadvizek
e mosdatlan világra. Szelídebb

sodrással pedig áradj énfelém.
Áradj mint jó illatú remény,
mint nyárfaerdő lehelete,
ha jössz szívem. Hát a téren át gyere.
/Júlia/