Régóta akartam már írni egy hosszabb bejegyzést azokról
a dolgokról, amik körülöttem zajlanak és amik bennem játszódnak le
mostanság, de valahogy sosem jutottam ide. Mindig volt valami, ami
miatt azt mondtam, hogy most se jó, meg most se és most se. Való igaz,
rengeteget dolgozom, szinte reggeltől estig itt ülök a gép előtt és
próbálok mindent kihozni magamból, a lehetőségekből és a sok
feladatból, amit rám bíztak. Nagyon szeretnék mindent tökéletesen
megoldani, bár magam is tudom, hogy ez lehetetlen. Sosem volt még
ennyire komoly és felelősségteljes munkám és ennek nagyon is érzem a
súlyát. Rengeteg dologról kell döntenem, rengeteg dolgot kell
végigcsinálnom, legtöbbje olyan, amit még csak elméletben végeztem
azelőtt. És bár izgalmas és sok lehetőséget rejtő dolog ez mégis van
bennem egy belső kis titkolt félelem, hogy mi van, ha elrontom? Ez már
nem olyan, hogy elnézést kérek és csinálom tovább. Egy rossz lépés vagy
döntés és borulhat az egész. Nagyon élvezem és szeretem csinálni, csak
most érzem életemben először, hogy minden döntésemnek súlya van. Nem is
akármekkora. Néha úgy érzem talán nem is tudok megbirkózni ellene,
pedig tudom jól, hogy ezt csak a megcsappant önbizalmam mondatja velem.
Meg aztán ott van az a lehetőség is, hogy talán túl sokat is
foglalkozom a munkával és túl keveset magammal, a barátokkal és minden
mással, amivel foglalkoznom kéne. Kettős a dolog, mert a munka eltereli
a gondolataimat, a figyelmemet és így könnyű napról napra élni. Nem
akarok egyfolytában a jövőbe nézni és tervezgetni, mert már nagyon jól
tudom, hogy felesleges. Néha ugrálok a jelen és a múlt közt, néha nem
is tudom igazán ki vagyok vagy ki lettem. Az biztos, hogy már más
vagyok, mint aki voltam. Sokszor érzem azt mostanában, hogy a régi
önmagam kezd homályba veszni. Örüljek neki, vagy legyek szomorú? Nem
tudom. Más lettem, megfontoltabb, komolyabb, a realitások talaján élő.
Ezért a kevesebb bejegyzés is. Nincsenek már mindennapi lelki gondjaim
és örlődéseim a világ problémáin. Persze a problémák megmaradtak, a
világ se lett jobb hely, csak én ébredtem rá, hogy egy fecske nem
csinál nyarat. Hiába próbálok én kitűnni, sajnálkozni vagy rábeszélni
másokat, hogy mi a helyes, csak én megyek tönkre ebben a
szélmalomharcban. Az is lehet, hogy csak egyszerűen idomultam az engem
ért történésekhez és emiatt lettem az, aki vagyok. Talán a régi énem is
itt van még, csak valahol mélyen lapul csendben és titokban. Már nem
tudom, de talán nem is számít. Azt hiszem felnőttem, bármennyire is
próbáltam ellene tenni. Mindig azt mondtam, hogy én a lelkemben örökké
fiatal maradok. A valóság mégis az, hogy sokkal hamarabb lettem
felnőtt, mint kellett volna. De hát ez az élet rendje. Nem vagyok
szomorú, hisz minden szakasznak megvan a szépsége. Ennek is. Csak
kicsit még tétova vagyok, sok dologhoz hozzá kell szoknom és sokszor
nem tudom mit kéne tennem. Dolgozom, a mának élek és csak a jelen
számít. Az emlékek megmaradtak, a sok szépet nem veheti el tőlem senki.
A jövőt úgysem láthatom, úgysem számíthatom ki, így hát nem marad más
csak a jelen. Ez a pillanat, a most. Egyre inkább megtanulom mennyire
fontos is. Hisz a jelenből lesz a múltad, ami meghatározza a jövődet.
Ezért is fontos, hogy mit is teszek most, ezért is fontos ez a
pillanat. Legyek bárhol, bárkivel, mindig megpróbálom megtalálni azt,
aminek örülhetek. Mint, ahogy most is. Örülök, mert imádom ezt a számot
és örülök, mert őszintén leírom mindazt, amit érzek és gondolok. Néha
pedig nem is kell több ennél...

Sok időbe telt, de
megtanultam azt is, hogy mennyire fontos lezárni a dolgokat magamban.
Teljesen mindegy mi az a dolog és miért lett vége. Sosem elég
legyinteni egyet és azt mondani: Ennyi. Magadban kell elrendezned és
helyére tenned a szerteszét heverő emlékdarabkákat és válaszok nélküli
kérdéseket. Ha nem teszed úgy jársz, mint aki mindig csak szőnyeg alá
söpri a port és egyszer csak a szobába lépve felbukik benne. Nem tudod
elég mélyre söpörni, egyszer úgyis a felszínre tör. Ezért zártam le én
is magamban az életem nagy, befejezés nélküli fejezeteit. Sokat
könnyített rajtam. Jó érzést adott. Mintha nem kellene annyi terhet
cipelnem. Nincsenek már kérdések és az emlékdarabkák is csak szép
képeket raknak már ki. Furcsán jó érzés. Életemben először nem érzem
azt, hogy valamit elrontottam. Hisz tudom: Mindig azt tettem, amit
akkor és ott a leghelyesebbnek ítéltem. És csak ez számít, na meg az,
hogy mit tudtam tanulni belőlük. Az pedig biztos, hogy nagyon-nagyon
sok mindent. Életemben először nem akarom fejtegetni a jövőt és nem
akarom látni mi fog történni. Most csak élni akarok és hagyni, hogy
történjen, aminek történnie kell. Mint a papírsárkány, aki hosszú ideig
próbált küzdeni a szél ellen és ebben a küzdelemben sok-sok szakadt és
tépett sebet szerzett. Aztán egyszer azt mondta: Elég, nem küzdök
tovább. Elengedte magát és ahogy hirtelen alákapott a szél olyan
mértékű szabadságot érzett, amit előtte még soha. Nem számított merre
viszi a szél és az sem hol köt majd ki. Egyszerűen csak élvezte a
repülést és azt a könnyed szabadságot, amit előtte sosem érzett. Ezt
érzem most én is. Sok minden hiányzik, sok mindenem nincs meg. Sok
mindennel nem vagyok elégedett és sok minden bánt még mindig. Mégis
elengedem magam és hagyom, hogy vigyen a szél, mert tudom: Csupán az
fog történni aminek történnie kell, sem több, sem kevesebb. És tudod mire jöttem még rá? Hogy egyáltalán nem
fontos, hogy létezik-e örök szerelem. Az se számít meddig tart egy
kapcsolat. Tudod mi számít? Az, hogy a végén, amikor a közös utunk
kettéválik, akkor mi az, amit tovább tudunk vinni a másikból. Mi az,
ami által többek leszünk. Mik azok az emlékek, amik mindig erőt adnak
és mosolyt csalnak az arcunkra. Régen túlságosan is azt akartam, hogy
minden örökké tartson és az enyém legyen. Ma már nem akarom. Nem kell.
Hisz mit érek vele? Az emberi (földi) életben bármennyire nehéz is
bevallani olykor magunknak, de semmi nem tart örökké. Sem a szerelem,
sem a fájdalom, sem a boldogság, sem maga az élet. Egyszer minden
elmúlik. És hogy utána van-e valami? Van. Ez a meglepetés része a
dolognak  Úgyhogy ma már úgy próbálok élni, hogy mindig azt becsüljem
meg és annak örüljek, ami és aki van. A jövőt úgysem számíthatom ki.
Sosem tudhatom meddig tart egy kapcsolat. De amíg tart, addig a lehető
legszebbé akarom majd tenni. Hisz ennek van értelme egyedül ebben a
kiszámíthatatlan és sokszínű életben. Tedd ezt te is. Ne félj, ne
agyalj, ne töprengj, ne nézz túl sokat a jövőbe. Élvezd a jelent,
szeresd, akit szeretsz és ha egyszer véget ér ne bánkódj túl sokat.
Hisz, ami számít az pár dolog csupán:

1, hogy mit adtál magadból,
2, hogy mit kaptál a másiktól,
3, és hogy mikre emlékszel majd a közös útról.

Ez pedig azt hiszem pont jó lesz végszónak."