Nagyon régen történt, tálán az Óperenciás tengeren túl...jaj, de mégsem! Mégis a tengeren innen volt az eset. 

Sok- sok év után, amikor feltűnt, hogy soha nem jutunk el az iskolán a vizsgákig, lesz, ami lesz jelszóval keményen rágyúrtunk, hogy márpedig mi vizsgázni fogunk. Akkor éppen haladó csoportot vezettem, így célként tűztük ki az 1-es vizsgát. Ügyes segédünk is volt éppen, haladtunk a munkával. Volt jó kutya több, voltak szorgalmas, akaró gazdik, volt közösség, kutyások, akik szívesen töltötték együtt a szabadidejüket. Nagy nehezen friss vizsgaszabályzatot is szereztünk, hogy ne csak hallomásból készüljünk a feladatokra. (több szabálymódosítás is volt azokban az időkben, ezért a bírók eltérőien bíráltak, ezt onnan tudtuk, hogy többször téma volt a „versenyzőink” körében) Nem szerettük volna ezt a hibát elkövetni, ezért nagyon felkészültünk. 
Jártunk nyomkövetni, tehetséges kutyáink voltak, többen rácsodálkoztak, hogy milyen érdekes ez a fázis. A fegyelmező is jól ment, a jutalmazásos rávezetés a gazdiknak is nagyon tetszett. Őrző-védővel se volt gond, a segéd segített és nem varázsolt. Közösen beszéltük meg és közösen oldottuk meg a feladatokat. Egyre jobban és egyre jobban dolgoztak a kutyák, de gyakoroltunk szorgalmasan, hiszen az iskolavezetőnk mindig arról beszélt, hogy jó, jó, de azért ez még nem tökéletes, mert a versenyeken is milyen gyenge munkákat lát, bíráskodás közben. Hittünk neki, hiszen elismert szakember volt, régi kutyás, teljesítménybíró. 
Aztán komoly minta volt még előttünk az a néhány videó felvétel, amit Wolfgang hozott nekünk. A tanfolyam amit tartott és amilyen útmutatást adott, minden ADRK rendezvény ,tenyészkönyv, az ott látható kutyák, olvasott eredmények, mind munkára sarkaltak.. 
Aztán egyszer úgy alakult, hogy hosszú évek kihagyása után, elmentem egy hazai versenyre. Országos bajnokság volt talán Szolnokon. A döbbenetem leírhatatlan volt. Néhány lézengő kutyás. Semmi szervezés, néző talán egy sem. Azt hiszem, harminc embernél több nemigen volt ott, versenyzőstől, bíróstól, nézőstől együtt. Színvonaltalan munkák, gyenge teljesítményű kutyák, hebegő, makogó értékelés. 
Ha ez a versenyzői szint, gondoltam én, a mi kutyáink bátran vizsgázhatnak. Ennél különb munkát tudnak bemutatni és még csak nem is „bajnokok”. Nem is akarnak bajnokságot nyerni, még helyezést sem! Csak egy egyszerű vizsgát tennének, hogy a munkájuknak legyen eredménye, azaz zárjuk le az elvégzett munkát egy vizsgával. 
Nagyon nehezen, de megszerveztük a vizsgát. Volt bírói felkérés, volt vizsgapapír, volt minden, ami formailag kellett az ilyen vizsgához. Az sem volt egyszerű, amíg végére jártam a szabályos útnak, hiszen úgy szerettem volna megcsinálni, ahogyan az a vizsgaszabályzat ajánlásában le volt írva. 
Eljött a vizsga napja, mindenki izgalommal, de örömmel készült a vizsgára. Nyommal kezdtünk. Három 1-es szinten vizsgázóval mentünk a nyomterületre, na meg a bíró, aki az iskolánk vezetője volt. Az úgy zajlott, hogy csinálták a kutyák, a bíró sporttárs jegyzetelt, majd aggodalmas arccal mondta nekem, („négyszemközt”, kicsit félrevonva a kutyásoktól), hogy bizony két kutya teljesítménye nem elegendő a sikeres 70 ponthoz. Mi legyen? Hát mi lenne, kérdeztem én? Ha nem jó, nem jó, majd egy más alkalommal, újból megpróbáljuk. Őszintén mondja el a vizsgázóknak a véleményét, nem kell szívességet tennie, sem, nekem sem másnak. Mi tisztességes vizsgát szeretnénk, majd dolgozunk tovább. Visszamentünk a pályára, bár csalódottak voltunk, végig csináltuk a napot. Az engedelmes vizsgát is végig szurkoltuk, az egyetlen sikeres nyomkövető, további vizsgáját is. Neki sikerült mindhárom fázis. 
A többes szám arról szól, hogy mivel én voltam a csoportvezetőjük, én tartottam a lelket bennük és én igyekeztem derűt csalni az arcura, hogy ne éljék meg ezt az egészet „hatalmas” kudarcként. 
Miként alakult ez után? 
Az egyetlen sikeres vizsgázó, továbbra is megbízott bennem, ő a végén hármas vizsgáig jutott. Csak és kizárólag, hobbiból, a saját örömére és a kutya kedvéért járt iskolába. Továbbra is jól érezte magát velünk. 
A másik kutyás, bizony iskolát váltott. A kutya tőlünk volt, nem a kutya gazdája, hanem egy kezdőnek számító fiú (ma bérkiképzőnek hívom) készült a kutyával. A sikertelen vizsga után, "jobb" szakembereket keresett. Talált is, de a kutya már nem vele vizsgázott. Nem kérdeztem, hogyan sikerült, mert azután nem kereste a kapcsolatot velünk. A kutya is néhány év után, új gazdihoz került. Kertes házból, panelba költöztek és a kutyát, nem vitték magukkal. Ajándék volt, eladták? Nem tudom. A fiú sem maradt kutyás, vagy ha igen, rejtve maradt. Nem hallottam róla ezután. 
A harmadik kutya gazdája nem váltott iskolát, mert nem hozzánk járt, de ő később nagy nevű rottweiler tenyésztő lett, a kutya meg befutott fedező kan. A későbbi sikeres vizsgáját két hét múlva, már nem láttam. 
Iskolában dolgozni sem kutyával soha. Sőt a további kutyáival sem. Na ,ez még nem bűn, hiszen nem egy iskolába jártunk. 
Viszont szereztem hosszú évekre ellenségeket, amikor néha firtattuk a champion címhez szükséges vizsgák valódiságát, hiszen ezt a kényelmetlen kérdést senki nem szerette akkor sem. Abban az időben kapott lábra az a híresztelés, hogy bizony a vizsgák megvehetők, ajándékba, szívességből, kicsi teljesítményért is kaphatók." Nem kell azt olyan komolyan venni, csak a champion címhez kell!" Volt a szakember gárda vélekedése. 
Majd később azt is elárulom, milyen szakmai MNJK, MEOE központok voltak, ahol tanulni lehetett a "szakmát", a munkakutyázás és a tenyésztés csínját-bínját. Ahol ilyen vizsgákat szerezni lehetett. 
A történet nem nyúlik olyan messzi homályba és ez csak a kezdet volt. Akkor még naivul azt gondoltam, fog ez menni tisztességesen is, csak nagyon akarni kell! (1989-1997) Még 1997-ig tartottuk a szintet, több sikeres vizsgát rendeztem. Ám egy utolsó „érdekesen” alakuló felkészítés bérkiképző által, betette a kaput. Már nem voltam naiv, és szakadt a cérna. 
Utólag visszagondolva jó nagy hintába csücsültettek minket, kedves bíró sporttársak, bérkiképzők, versenyzők,” profi” kutyások. 
Ma sem ring ez a hinta másként, csak mára már van egy minta is, hogyan lehetne jól csinálni! A nyilvánosság ereje, sokkal hamarabb borítja a "bilit". 
Párhuzamosan láthatjuk, mind kettőt. Na meg, ezen évtizedek szakmai munkájának eredményét is.

Megjegyzés: 2011.

A történet több, mint húsz éves. Az írás is van vagy öt éves.

Az idő áll és a kutyások ugyan azokat az utakat járják végig. Én meg se lepődök, fel sem háborodok már. Már nem is vagyok szomorú.  Egy kérésem van, hogy ne kelljen már minden kezdő kutyással eljátszani ugyan azt a "játékot."

Kérdés: Szeretnétek tudni a kutyák nevét? Ime: A sikeres vizsgázó Kisteleki Basa, A két aznap sikertelen: Siroccó Simon, Brando von der Wasserwald.

szólj hozzá: Kisteleki Basa