tűz volt falunkban egyik este.

S amikor másnap reggel jártam ott,

láthattam az üszkös romot,

s azt olvashattam a kormos falon:

"Látod, a tűz micsoda hatalom!"

Ötéves koromban történhetett.

Este édesanyám lefektetett.

Az imádságot elmondtam hibátlan,

s szemem álomra zártam.

De szívem elfogta a félelem.

Ha újból tűz támadna hirtelen!

Rekedten kongna a harang megint,

és ami szép, kedves, elégne mind!

Édesanyám odajött: miért nem alszom?

Aggódva simogatta meg az arcom.

Elpanaszoltam, miért remegek:

A sötétben talán rossz emberek

lopódzkodnak és meggyullad a ház,

amikor senki nem vigyáz!

S édesanyám - most is emlékezem -

akkor összekulcsolta a kezem,

és az első aranymondásra engem

akkor tanított életemben.

,,Hogyha Isten velünk, ki ellenünk?"

Mi az Ő oltalmában pihenünk,

Ő vigyáz reánk minden pillanatban.

,,Ha Isten velünk"... Mondtam, mondogattam...

S nem ijesztett a romok képe sem...

Nemsokára aludtam édesen.

Azóta már a fél világ is égett,

Édesanyám, most is áldalak téged,

hogy kezem akkor este összetetted,

hogy ezt a hitet szívembe vetetted.

Azóta annyi minden porba hullt.

Sok emléket eltemetett a múlt.

De átkísér ezernyi változáson

ez az én legelső aranymondásom.

Kinyílnak, elhervadnak a virágok,

de ez a virág nem hervad el, látod.

Édes vigaszával járunk-kelünk:

,,Ki ellenünk, ha az Isten velünk?"

S mit akkor meg se köszöntem talán,

most köszönöm neked, édesanyám.