Kis türelmet...
I. fejezet
Szinte észrevétlen, puhán borult az este Betlehemre. A végtelen
csöndet a tücskök ciripelésén kívül, semmi sem törte meg. Az apró
házakat elhagyva, a mező szélén feküdt az az istálló, ahol fedelet
talált József és Mária, az a két utazó, akik ma érkeztek a római császár
által elrendelt összeírásra.
Sokan, sokfelől jöttek össze a népszámlálásra. Így ennek a kis
falunak az egyetlen fogadójában egy talpalatnyi hely sem maradt
kihasználatlanul. Mivel teljesen megtelt, így akkor sem tudott befogadni
már senkit, ha ez a szülés előtt álló asszony és férje próbált szállást
találni benne éjszakára.
Ez a fogadós különben is goromba, érzéketlen ember volt, akit egy
vajúdás előtt álló asszony állapota nem vett le a lábáról. Így aztán ez a
láthatóan fáradt, és az út porától vastagon belepett köntösű pár sem
kapott szállást. Hiába a kérés, hiába a könyörgés, vagy a hang
felemelése.
Szóváltásukat meghallva, a fogadóban dolgozó szolgálólány szánta meg
őket. Valószínűleg környékbeli lehetett, mert az otthonlevők
tájékozottságával magyarázta el nekik, hogy merre találják meg azt az
istállót, amit a szíve szánalmából felkínált nekik. De ezt is csak úgy
hirtelenjében, miután a fogadó gazdája hangos csattanással csapta be
utánuk a kaput.
A falu házait elhagyva, a Hold sötétséget megtörő fényében csak többszöri kérdezősködéssel találtak rá az egyszerű istállóra.
Amikor megérkeztek, viselős asszonyát a férfi, az eddig hátasul
szolgáló szamárról lesegítette. Épp az útipoggyász lebontásával
foglalatoskodott, amikor egy elfojtott feljajdulás jelezte, hogy
megindult a szülés.
II. fejezet
József egy pokrócot terített az állatoknak odakészített
szalmára, és a feleségét óvatosan lefektette. Mária nem jajgatott. Csak a
rendszeresen visszatérő görcsöket jelző hangos zihálása, és az időnként
összeszorított fogak csikorgása hallatszott. A végtelen lassúsággal
kúszó időt, a kényszerszállásként megtalált istálló sötétségét csak
erőtlenül törte meg a földre helyezett két mécses imbolygó lángja.
Hatalmas sóhajjal tűnt el a férfi szívéről a gond felhője, amikor a
fogadóbeli lány, aki ide igazította őket váratlanul megjelent. Gyors és
ügyes mozdulatokkal készített vizet és tiszta ruhát az asszony
fájdalomtól megfeszült teste mellé. Feszült volt a lány is, hiszen
tudta, megbünteti a gazdája, hogy csak úgy elszökött a munkája mellől,
miközben a fogadó meg zsúfolásig tele van vendégekkel.
Furcsa módon magának sem tudott magyarázatot adni mi volt az, ami
belülről, valahonnan a szív tájékáról késztette arra, hogy gondolkodás
nélkül irányítsa a várandós nőt és láthatóan idősebb kísérőjét e
szükségszállásra. Arra sem tudott magyarázatot adni, mi indította arra,
hogy sebtében, mindent otthagyva, utánuk siessen.
Rendkívül jónak bizonyult a megérzése, mert amikor megérkezett, a
tehetetlenül toporgó férfi mellett az ismeretlen, de végtelenül kedves
arcú, nagyon fiatal asszonynál már javában megindult a szülés.
Az idősebb férfit látva akaratlanul is eszébe jutott az a szóbeszéd,
amit az utasoktól hallott a fogadóban. Azt beszélték, hogy egy idős
korából kifolyólag nemzőképtelen Templom-beli papnak, és ugyancsak koros
feleségének - csodaszámba menően -, nemrég fia született. Azt is
beszélték, hogy amíg a gyermek a családi hagyományoktól eltérő János
nevet meg nem kapta, addig az apja néma lett. Nem tudott megszólalni.
Azt is beszélték, hogy csak később, amikor a család kérdésére az
újszülöttnek a János nevet megjelölte, abban a pillanatban oldódott meg a
nyelve.
És bár sokféle furcsaságot hallott már a fogadóban, de mindennek
valahogy különleges íze volt, mivel azt beszélték, hogy mindez itt
történt, a Betlehemhez közel fekvő Jeruzsálemben.
III. fejezet
József közben félrehúzódva, a tehetetlenségre ítélt ember
türelmetlenségével állt az istálló sarkában. Ide még a mécsesek fénye is
csak erejüket vesztve ért el. Csak a jászol mögé kikötött barmok
fújtatása, és az eléjük tett szénát eltüntető rágásuk zaja vegyült Mária
szülési fájdalmait kísérő hangos sóhajtásaiba.
Az járt a fejében, hogy semmi, de semmi sem úgy alakult, ahogy azt
szerette volna. Az események szinte önálló életre kelve sodorták
magukkal. Mennyire nehezen, milyen nagyon nehezen szánta el magát arra,
hogy Máriát, az éppenhogy tizennégy éves, érett kort elért leányt
feleségül vegye.
József Názáretben élt, és mint ács, megbecsült embernek számított a
falu közösségében. Alapos és tisztes munkájából következően nem
számított a koldusszegények közé. Arról nem is beszélve, hogy egyedül
lévén, nem kellett népes családot eltartania. Közösségbeli tekintélyét
az is jelezte, ha bármi Írás-magyarázati probléma merült fel a
zsinagógában, a rabbi után többnyire őt keresték meg, hogy választ
találjanak a problémáikra. Békés, jámbor természetű embernek ismerte a
faluban mindenki. Olyannak, aki sohasem mulasztotta el az imádságait.
Aki az Istent szívéből szolgálva tartotta be a hagyomány és a Törvény
előírásait.
A házassággal kapcsolatos aggodalmait, a rabbi és a rokonság lelkes
biztatásán kívül, Mária tekintetének szelíden biztató sugárzása is
segített eloszlatni. De valamiféle belső lelki vezetettséget is érzett.
Mintha a Magasságos akarata teljesülne általa. Igaz, merész
gondolatoknak tartotta ezeket, ám eltitkolni sehogyan sem tudta.
Ugyanúgy, ahogyan most sem tudta eltitkolni időnként felmerülő
elbizonytalanodását, Mária áldott állapotba való jutását illetően.
Mindig elszorult a torka, amikor felmerült benne annak a fájdalomnak
az emléke, amit a Zakariás pap házából visszatért jövendőbelije viselős
állapota láttán érzett. Nem akart hinni a szemének, és nem akart hinni a
szívének. Nem is szólt egy szót sem aznap senkihez. Szégyellte magát,
hogy meglett férfi létére nem volt annyi esze, hogy egy ilyen kedves,
fiatal és szép lányt akarjon elvenni, akiben bizony buzoghat a szerelem.
Késő este került csak elő. Akkor, amikor már kiimádkozta magából,
hogy mindennek ellenére Mária nem juthat a parázna nők sorsára. Nem
fizethet egy meglett férfi meggondolatlanságáért. Azt tervezte, hogy
majd kora reggel gyorsan visszapakolva a most már megesett lány holmiját
a szamárra, elküldi őt egy távolabbi faluban élő rokonához, amíg
megszüli gyermekét. Később majd meglátja, hogyan tovább. Azt még nem
tudta, hogy mit fog mondani a rokonainak, a falu népének, és főleg mit
fog majd mondani a rabbinak?
Zaklatott szívvel, ruhástul feküdt le aznap, és húzta magára a takarót a hűvössé vált éjszakában.
IV. fejezet
Az istállóban csak Mária zihálása lett sűrűbb és a görcsei
lettek szaporábbak. József látta, hogy Mária jó kezekben van. A
szolgálólány gyakorlott mozdulatokkal, ügyesen forgolódott a vajúdó nő
mellett. Látszott rajta, hogy sok mindent megélt már a fogadóban. József
tétovázott, hogy kimenjen vagy maradjon. Valójában irigyelte a
szolgálólányt, aki Mária mellett térdepelve egy nedves ruhával
törölgette annak izzadságtól fénylő arcát. Úgy érezte, béklyóként köti
meg a kezét és lábát a Törvény és a hagyomány, amely megtiltja, hogy
férfiember létére szülő nőt érinthessen. Aprólékos és időigényes
szertartáson kellett részt vennie annak, akivel ez mégis megtörténik. S
ha nem teszi, megkövezik.
József úgy döntött, bent marad. Feldúlt és Máriát féltő gondolataiba elmerülve, újból eszébe jutott az a korábbi furcsa éjszaka.
Nem tudta mennyit alhatott, amikor hirtelen fényesség ébresztette.
Kezét a szeme elé kellett kapnia, mert a sötét háttérből előlépő
ragyogás teljesen elvakította. Ehhez hasonlót még soha életében nem
látott. Hangot hallott ebből a fényből. Megnyugtató, lágy, zengő hangot.
József az istálló sarkában állva újból hallotta abból a különös
alakú fényből jövő mondatokat, amelyek mélyen a szívébe vésődtek:
József, Dávid fia, ne félj attól, hogy menyasszonyodat Máriát feleségül
vedd, hiszen akit szíve alatt hordoz, Szent Szellemből van!
Azt is mondta, hogy: fiat fog pedig szülni, akit Jézus néven hívj, mert ő menti meg bűneitől a népét.
Amilyen hirtelen jelent meg, olyan hirtelen tűnt el e furcsán
vakító, mégis szívet melengető fény. József még sokáig nézett káprázó
szemével a sötétbe, míg a megszokott, fény nélküli csönd újra
körülvette. Elaludni már nem tudott. Így azon gondolkodott, hogy amit
látott, hallott, az álom volt vagy valóság. Ha behunyta a szemét és
visszaidézte a történteket, azonnal betöltötte szemét a fény, és fülét a
hang. Újból és újból látta azt az ember formájú ragyogást, és hallotta a
földöntúli zengő hangot, amit egyre inkább a bensőjéből, a szív
tájékáról vélt hallani. Egyre inkább bizonyosságot nyert benne, hogy azt
kell tennie, amit e fényből jövő hang kijelentett, ami a szíve vágyával
valahogy teljesen megegyezett.
Mire az első gyenge fény - megtörve a csillagok egyre halványuló
pislogását -, felkúszott a szemhatár szélére, már szemernyi kétsége sem
volt afelől, hogy mit is kell tennie. Boldognak érezte magát. Belülről
áradt szét benne az az örömteli tudat, hogy Mária mégsem volt hűtlen.
Mégsem kellett csalódnia benne! Lám, este még szorongástól elnehezült,
szomorú szívvel feküdt le, s íme, most szabad szárnyalással repültek
szeretettől átfűtött gondolatai.
Az éjjeli fény felszólításának szavaira, azok jelentőségére még nem
tudott gondolni. Csak az járt a fejében, hogy hála a Magasságosnak, nem
kell sem Máriát megszégyenítenie, sem neki megszégyenülnie. Hálaadó
zsoltárok diadalmas sorai viharzottak a lelkében.
A sötétséggel való birkózástól vörösen már elhagyta a horizontot a
Nap, amikor Mária felébredt. Csodálkozva nézett a férfi boldogságtól és
megkönnyebbüléstől ragyogó arcára, mert a szavak, amelyek elhagyták
ajkát, békét, biztonságot, az éjszaka csodáját, és az Isten végtelen
kegyelmét sugározták. A keskenyre vágott szűk ablak keretén lassan
bekúszó fény sugarai két térdeplő, az imádkozásban mélyen elmerülő
embert világított meg. Egy férfit és egy nőt!
V. fejezet
Mária hangos jajkiáltására hirtelen riadt fel merengéséből
József. A földön térdepelt, és kezeit imára kulcsolva szorította
mellkasához. Szeméből sűrűn hullottak a könnyek, végig az arcán le a
fehér szálaktól őszülő szakállára, onnan tovább a kezeire.
Nem emlékezett, mikor ereszkedett térdre, mikor fonta ujjait imára,
de ennél alkalmasabb testhelyzetet kitalálni sem tudott volna ahhoz, ami
a lelkében kavargó áhítatot és magasztos érzéseket ki tudta volna
fejezni. Könnyei fátyolán keresztül látta, ahogy a lány a sötétből a
mécsesek fénykörébe húzza az állatok jászlát. Friss szalmával béleli ki,
majd az útipoggyászból határozott mozdulattal kiemelve az erre a célra
magukkal hozott ruhát, ráteríti a szalmára.
A férfi tekintete a rozoga, deszkahiányos ajtóval felszerelt
bejáratra tévedt. Ellenállhatatlan erővel vonzotta szemét a csillagokból
áradó furcsa ragyogás. A csillagokat körülölelő sötétség is inkább
bársonykéknek tetszett, mely finoman érintve, békésen ölelte körül a
mélyen alvó tájat.
Pedig nem így tervezte ezt az utat. Végül is semmi, de semmi sem úgy
alakult, ahogy elképzelte. Ha a római császár kényszerítő parancsa
nincs, bizony esze ágában sem lett volna Betlehembe, a szülőfalujába
jönni, viselős asszonyát egy ilyen út fáradalmainak, veszedelmeinek
kitenni. Elég sok rémtörténetet hallott már az utakon leselkedő
rablókról. Ha kezükbe került a magányos utazó, örülhetett, ha az
útipoggyásza elvesztésével, s egy kiadós veréssel megúszta. Bár nekik
sikerült egy népesebb csoporthoz csatlakozniuk, mégsem érezhették
magukat teljes biztonságban. Még akkor sem, ha római rendfenntartó
katonákkal találkoztak, hiszen volt, amikor ők fosztották ki az
utasokat, ráfogván tettüket a rablókra.
József galamblelkű férfi hírében állt, aki minden dac és ellenkezés
nélkül tartotta be a vének hagyományait és Mózes törvényeit. A
zsinagógában rendszeresen hallgatta a rabbit, és alkalomadtán maga is
magyarázta az Írásokat. Arra mégsem volt képes gondolni, hogy az előttük
álló út során nekik semmi, de semmi bajuk nem történhet. Tudta jól,
minden gond és baj, a balsors minden csapása, a bűnei, a Törvényt be nem
tartása miatt sújt le rá.
Amikor először meglátta visszatérő jövendőbelijét viselősen, azonnal
a saját bűne, a saját szégyene jutott az eszébe. Azonnal elkezdett
kutakodni magában, hogy milyen szörnyű bűnt követett el, amiért ily
gyalázattal bünteti őt az Isten! Mit követhetett el?
Csak a szokatlan helyzetre való tekintettel halasztotta el másnapra a
keserű önvizsgálatát, amit az éjszakai történések úgy fújtak el, mint
erős szél a mécses lángját.
Ahogy arra gondolt, milyen kiszámíthatatlan a végzet, a mosoly
kételkedő fintorrá torzult a szája sarkában. Lám, otthon Názáretben
mindig volt mit aprítania a tejbe. Az viszont sehogy sem akart a fejébe
férni, hogyan kerülhettek ebbe a nyomorúságos helyzetbe. Nem mintha
mindez idegen lett volna tőle, hiszen otthon volt ebben a világban, ám
arra mégsem számított, hogy fiatal feleségének még annyit sem tud
biztosítani, hogy kényelmesebb körülmények között szülje meg a fiút. A
fiamat! A fiamat?
Ahogy most, akkor sem tudta felfogni a fényből jövő szavak
jelentését. Nem volt képes értelmével megérteni azt, ami magyarázattal
szolgálhatott volna.
- Mit jelent az, hogy Szent Szellemtől van? Hogyan eshet egy nő a
Szent Szellemtől teherbe? - forgott a kérdés újból és újból a fejében.
Érezte, tudta, hogy ennek a kérdésnek a megválaszolása túl van az ő
értelme határain. Túl van a legtudósabb rabbi, vagy főpap tudásán. Ez
valahogy a Magasságos Isten dolga. Ugyanúgy, ahogy az angyal a
születendő gyermek nevét előre megmondta.
- József fia Jézus -, forgatta, ízlelgette szájában a nevet. Az
elmúlt néhány hét leforgása alatt sokszor gondolt erre a névre, de most,
a gyermek születésével, mindez különleges fontosságot kapott. Nem
mintha különleges névről lenne szó, hiszen minden utcában legalább három
Jézus lakott, hanem a hagyomány megszegése miatt. Józsefnek se az
apját, se a nagyapját, sőt még a dédapját sem hívták így. A testvérei és
unokatestvérei között sem akadt egyetlenegy Jézus nevű.
Mégis, az angyal - hiszen nem lehetett más az a ragyogásból jövő
hang -, ezt a nevet jelölte meg a gyermeknek. Bizonyára oka volt rá!
József nem a beletörődés lelkével, hanem a Magasságos Isten akaratába
belesimuló elfogadással döntött amellett, hogy a születendő fiú neve
Jézus legyen. No, meg a felesége szelíd szava, kedves, rábeszélő hangja
is megerősítette őt ebben a döntésében.
- Igen, így akarja az Úr! - gondolta.
Azt nem tudta, és tudni sem akarta, hogy mi módon, hogyan keveredett
bele az Úr dolgaiba. Mit akar vele a Magasságos, és miért épp vele? Ám
ahogy egész eddigi életében az Úr akaratát fürkészve tette a dolgait,
most, amikor mindenre olyan egyértelműen lett felszólítva, ugyan mért
ellenkezne?
Eszébe jutott, amikor mintegy három-négy héttel ezelőtt arra a
döntésre jutott, ha a gyermek megszületik, akkor a hagyományoknak
megfelelően, az apja után Jákób-nak fogja hívni. Végig se gondolta
mindezt, amikor hirtelen olyan rosszullét vett erőt rajta - pedig nem
volt beteges ember -, hogy azt hitte, itt a vég. Csak lassan engedett
szívéből a görcsös szorítás, miközben levegő után kapkodott, de már
pontosan tudta, érezte, hogy rosszul döntött!
VI. fejezet
Jótékony félhomály borította be az istálló sarkát, ahol József állt.
Lassan leporolta térdénél a köpenyét, miközben szeme a gyöngyöző
homlokú, és a szülés görcseivel összeszorított ajakkal birkózó Mária
szemét kereste.
- Milyen bátor, milyen erős asszony. Názárettől Betlehemig egyetlen
zokszó, szemrehányás nélkül tette meg az utat a rázkódó szamár hátán -
gondolta.
Sok nőt ismert a családjában. De ennyi belső erővel és kitartással
megáldott asszonnyal bizony még nem találkozott. Törékeny alkata
ellenére szokatlanul erős lélek lakozott benne. Békés, kedves arca
sohasem árulkodott elégedetlenségről. Megnyugtató szavai sokszor
törülték le férje homlokáról az aggodalom felhőit.
József érdem nélküli ajándéknak élte meg Máriát. Ráadásul
elsőszülöttként, fiúval ajándékozza meg őt. Ahogy az angyal
megjövendölte!
- Én meg mekkora szerencsétlenség vagyok. Lám a gyermek
világrajöttéhez milyen körülményeket tudok neki nyújtani! - folytatta a
gondolataiban.
Most persze még a gyertyakészítőt sem volt ideje megtalálni, hogy
legalább világosságuk legyen. Csak az útipoggyász aljából kikotort két
maradék mécses lángja világított az istállóban.
- Nem, nem így akartam! - mondogatta magában.
Legalább a fogadóban lett volna hely! Kezdődő belső elégedetlenségét
a szülés fojtott sikolya kergette el. Ijedten kapta tekintetét
asszonyára. A lány eközben Máriát biztatta, hogy - még egy kicsit és
akkor nemsokára vége.
Nem látta jól mi történik de József szíve egyre hevesebben vert, míg
végre, a fekvőhely felől, egy piciny apró élet sírása el nem űzte a
tehetetlensége miatt érzett feszültséget. Az istálló sötétjében még a
kikötött állatok is mozgolódni kezdtek, ahogy József közelebb lépett. A
leány sietősen, ügyes mozdulatokkal mosta tisztára a már hangosan síró
újszülöttet. Óvatos mozdulatokkal bugyolálta be az odakészített
patyolatfehér ruhába, és ahogy lassan elcsendesedett, beletette az anyja
felé fordított jászolba.
A friss szalma illata különös módon vegyült az újszülött bőréből áradó, semmihez sem hasonlítható gyengéd illattal.
A lány még megitatta a láthatóan elcsigázott Máriát, kicsit lemosta
az arcát, betakarta, és már szaladt is vissza a fogadóba, ahol bizony
már várta a rengeteg tennivalója.
József odatérdelt a kimerülten fekvő Mária mellé. Szinte fájt, hogy
nem veheti a kimerültségtől megviselt testét az ölébe. Nem simogathatja
az arcát, nem foghatja a kezét, mert megszegné a Törvényt.
- De hát nem látja senki! - suhant át a gondolat rajta.
Ember valóban nem, de az ÚR, a Magasságos Isten mindent lát!
Visszahúzta a már-már homlokát érintő kezét, és gyengéd szavakkal
próbálta nyugtatni.
Később felállt, odamenve a jászolhoz kiemelte a ruhába bugyolált elcsendesedett gyermeket. Megrendülten állt!
Szeme előtt különös fények táncoltak. Meghatározhatatlan, lágy,
telített színük, meleg, barátságos hangulatot árasztott. Valahonnan
messziről, magasztos zene hangjai keltettek hullámokat a lelkében.
Eltűnt körülötte minden. Az ég és a föld, a fény és a sötét, a szín
és az átlátszóság, a hang és a csend, egy pontba olvadt benne.
József csak állt a gyermekkel a karján.
Megint hallotta azt a felejthetetlenül emlékezetes éjszakai
ragyogásból jövő hangot. Ércesen zengve, egész bensőjét betöltve csak
annyit mondott: ELKEZDŐDÖTT!
Szabó János
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kommentáld!