"Messze idegenben, a zúgó tenger partján,
Fényes fogadóban ettem a vacsorám.
Lányok kínálgatták hozzá a kenyeret,
Én is vettem egytől, halvány volt, remegett.

Nem tudtam mi bántja, mért könnyes két szeme,
.Megsajnáltam nagyon, fájhatott a szíve.
Aki csak ránézett nem vélhette másra,
Szerelem hervassza, szíve sóvárgása.

Szép volt, szép volt a lány, itta a magyar szót,
Megállt asztalunknál, szólt volna, mégse szólt.
Csak nézett vergődve, majd könnye megeredt,
Letörölte könnyét, úgy adott kenyeret.


Míg a pénzt váltotta, és búsan visszaadott,
Felnézett egy szóra: ˝Én is MAGYAR vagyok.˝
Könny, meg a magyar szó testvért hozott közénk,
Tudtuk már mi bántja, mért jött sírva felénk.

Szava, mint a könnye megeredt és csengett,
Elmondott magáról örömében mindent.
Hogy álmában eljár minden éjjel újra,
A virágos, dombos áldott Dunántúlra.


Mindene megvolna, soha nincs panasza,
Mégis számolgatja mikor mehet haza.
Nem nyughat a szíve, csak hazai tájon,
Illatos, virágos, szép Magyarországon.


Addig is míg jöhet, azt üzeni velünk,
˝Minden más kenyérnél jobb a mi kenyerünk.˝
Mikor ezt kimondta, ráborult a falra,
S kínját belesírta egyetlenegy jajjba.
/Kárpátia/