Ahimszá Paramó Dharma – A nem-ártás a legfőbb kötelesség. Ez az indiai jóga filozófiája, a Szat-Szanáthana Dharma, ill. az ebből kialakuló vallások, mint pl. a buddhizmus, hinduizmus vagy dzsainizmus központi alaptétele. De tulajdonképpen minden vallás eredeti formájában benne van.

Hogy miért van ilyen fontos szerepe a nem-ártásnak? A jóga filozófiája szerint mi nem csak az vagyunk, amik vagyunk, hanem, amiben benne vagyunk, az is mi vagyunk, mivel az a mi tudatunkban van benne. A jóga útja, hogy az ember folyamatosan egyesül azzal a világgal, amiben benne él. Tehát, egyek vagyunk azzal a világgal, amiben benne vagyunk, így minden élőlény is, amely ugyanabban a világban benne van, amiben mi létezünk, mi magunk vagyunk, mert egy világban létezünk. Ebből következően, ha az ember másnak árt, erőszakot alkalmaz, kárt tesz abban a világban, amelyben benne él, azaz saját magának. Mert az erőszak, a világunktól való elszigeteltség érzetét kelti, mintha a világunkban lévő dolgoktól különbözőek lennénk, holott mindent ugyanaz az Élet (Prána) éltet, ugyanaz az Egyetemes Lélek (Brahman) járja át.

Tudatunk, emberi szinten annyit érzékel a minket körül vevő világból, amennyit az érzékszervei által érzékelni képes. Patandzsáli az agyat is, mint gondolatképző szervet, az érzékszervek közé sorolja, mivel az érzékszervek által felvett anyaggal dolgozik. Tudatalattink azonban minden rezdülését érzékeli a világegyetemnek, mivel a világegyetemben minden tökéletesen összefügg mindennel. Így van az, hogy minden élőlény tudata a világegyetem visszatükröződése, mint mikrokozmosz a makrokozmoszban.

Tudatunkban befelé haladva, a tudatalatti tartalmakat a tudatba emelve képesek vagyunk önmagunkban érzékelni a világegyetem bármelyik pontján lévő rezdülést. Az agyunkba beilleszthető, azzal már fel nem fogható világ megtapasztalásával kezdődik el a spiritualitás.

Mégis miért nem ilyen az ember?  Berögzült gondolkodási mintáink, elképzeléseink miatt, a múltban történt eseményeket a jelenre vetítjük, hiszen az agy így képes felfogni azt, ami történik fizikai testünkkel. E miatt a rávetítés miatt, hogy a jelen eseményeit, történéseit a múltban létrehozott gondolkodási mintáink közé helyezzük, tévesen értelmezzük a valóságot. Ez a téves értelmezés, illúzió (Mája) egy állandó körforgásban (Szamszára) tart, nagyjából keretet, azaz korlátot adva életünknek. Ez nem más, mint maga az egyéni sors.

Tudatosságunk, amely puszta természetes megfigyelő, elgondolások, külső vagy belső kommentárok nélkül, mindenhol jelen van, mert mindenhol ugyanaz a tudatos erő van jelen. Az ezzel való egyesültségünk foka határozza meg, hogy milyen élőlény testében élünk. A fizikai világban az ember tudata van a legnagyobb mértékben egyesülve az Egyetemes Tudatossággal (Síva testesíti meg ezt, aki a harmadik szemével látja a Mindenséget). Azok a gondolatok, cselekedetek, stb., amelyek a külső világunktól való elválasztottságunk, így kiszolgáltatottságunk érzetét kelti, tudatosságunk mértékét csökkentik.

Sok-sok technika, módszer létezik arra, hogy tudatunk képes legyen túljutni az egó határain. Ilyen pl. a karma-jóga, az önzetlen szolgálat, amely segít elmosni a határt „én” és a „másik” között. De a különböző vallások istenképei is ezt a célt szolgálják, hogy az egyén tudatát kiemeljék saját körforgásaikból. Az ember minél többször képes kiemelkedni, és túllátni önmagán, annál inkább elmosódik a határ „külső” és „belső” világ között.  Módszer erre a bhakti-jóga is, az Isten iránti személyes odaadás, mellyel a Mindenséggel, a Legfelsőbbel való egységünket, szeretetünket fejezzük ki, ezáltal fejlesztjük. Rengeteg technikát ajánl, mindenki a saját személyisége szerint, saját realitásából kiindulva képes elindulni spirituális útján.

Az indiai gondolkodásban a központi, Legfelsőbb Tudatosság, azaz Isten nincs különválasztva az embertől. Isten részei vagyunk mi magunk is, és az a külső és belső világ, amelyben benne élünk, az Ő tudata. Ez az a bizonyos Egyetemes Tudat. Ami bennünk és rajtunk kívül zajlik le, mind Benne zajlanak le, de mi a saját nézőpontunkból vagyunk képesek azt látni.

Ahogy az ember megszabadul téves elképzeléseitől, és elfogadja egy legfelsőbb erő létét, a világ minden megnyilvánulása egyre természetesebbé válik, kezd megszűnni a határ jó és rossz között, és egyre inkább minden, mint a természet kifejeződéseként nyilvánul meg. Elrepül kint egy madár, elrepül bent egy gondolatroham… ugyanaz, azaz a természet megnyilvánulása, mivel mi magunk is a természet megnyilvánulásai vagyunk, nem különbözünk Tőle.

Az Ahimszá, azaz az erőszak-mentesség egy oda-vissza folyamat, melynek az ember először még nem érzi az értelmét, csak bizalommal követi. De amint ráébredt arra a realitásra, amelyben benne létezik az ember, egynek érzi saját magát azzal a világgal, amiben benne van, annak minden megnyilvánulásával együtt, az Ahimszá önmagától feléled. Ekkor ugyanis már tudja, hogy minden, ami körülötte van, az ő világában van benne, és az ebből fakadó együttérzés segíti abban, hogy ne ártson senkinek.

Nagyon fontos, hogy a nem-ártás önmagunkra is kiterjed, mivel testünk templom, amelyet óvni kell, és ugyanúgy része a minket körülvevő világnak. De ugyanilyen fontos a tolerancia is. Mivel, ugyan ugyanabban a világban élünk, ugyanabban a végtelen térben, mindenkinek, sorsától, személyiségétől, karmáitól függően más és más saját megközelítése, saját realitása van. Ebből következően mindenkinek a maga egyediségéből kiindulva kell túlterjednie önmagán. Tehát a Szat-Szanáthana Dharmában, minden olyan gondolkodás megengedett, külsőségektől függetlenül, amely a külső világunkkal való egyesülést szolgálja, vagyis az erőszak-mentességet.

Mert tudatunk nincs a testünkön belülre zárva, hanem a Tudat mindenhol jelen van, és a mi személyes tudatunk ennek egy része, mely téves berögződései által azt hiszi, hogy különáll az Egyetemes Tudattól. Az egyesülés, azaz a jóga tehát nem is valódi egyesülés, csak a tévhit eloszlása. A személyes tudatunk ugyanis már eleve egy az Egyetemes Tudattal, csak nincs tudatában ennek. A mi tudatunk egy a mindenütt jelenlévő Tudattal, mert a valóságban Minden Egy. Nincs különbség semmi között, a határokat, kategóriákat, különbségeket csak az elgondolásaink, elképzeléseink hozzák létre. Az Egyetemes Tudat pedig mindig is létezett, és mindig is létezni fog, akkor is, amikor a világegyetem ismét visszahúzódik önmagába (Brahma álma), hogy aztán ismét kiterjedhessen egy újabb ősrobbanással.

Mégis azért nem merjük elhinni, hogy mi szerves részei vagyunk a természetnek, ennek a Globális Testnek, mert születésünk óta mást hiszünk, és ez számunkra olyan, mintha örökké ilyen lett volna minden.

Amint a spiritualitás feléled, és egyre inkább elmosódik a határ „én” és „másik”, ill. „kívül” és „belül” között, tudatunk is egyre inkább kiterjed arra a teljes realitásra, amelyben benne élünk, és felélednek olyan tulajdonságok, képességek, mint a világ iránti felelősségérzet, a szelídség, megértés, békesség, türelem, nyugalom, elfogadás.

Az Ahimszá tehát segít eljuttatni bennünket ahhoz, hogy végre sajátunkénak érezzük azt a világot, amelyben benne élünk. Mi benne élünk Istenben, Ő pedig bennünk is ott él, mint lüktető Élet.

Amikor a Buddha megvilágosodott, látta, ahogyan vibrál minden egyes atom, mert az Élet járja át valamennyit. Meglátta ezt kívül is, és saját magán belül is, és látta, hogy mindenütt ugyanaz az Élet lüktet. Leomlottak a korlátok az ő személyes lelke (Dzsivátma) és az Egyetemes Lélek (Brahman vagy Paramátma) között. Mert spirituális útja során az ember (egyénenként eltérő, hogy ez az út milyen formát ölt, milyen külsőségek között zajlik) először megtapasztalja önmagában az Életet, ahogyan a szív adja nekünk az életet, elvárások és elgondolások nélkül, csak hogy létezhessünk. Ez a bennünk lüktető Élet az Átma, mely az egyéni lélek, a Dzsivátma által nyer egyediséget, és egyben az Egy-ségtől való különválasztottság érzését is. Majd szép lassan felismeri az ember, hogy rajta kívül is ugyanez az Élet lüktet. Ez az Egyetemes Élet, Egyetemes Tudatosság a Brahman vagyis a Paramátma. Amint az Átma és a Brahman egyesül, egyesül a külső és a belső világunk is, a Dzsivátma téves elképzelései megszűnnek, ezáltal az felolvad az egyetemes Brahman-ban, mint ahogyan a folyó belefolyik az óceánba, és eggyé válik vele, elvesztve előző formáját.

Ilyen magasságokba képes elrepíteni bennünket a nem-ártás. Ha ilyen szellemben elfogadjuk külső világunkat, amelyben benne élünk, annak árnyoldalaival együtt, szép lassan kikeveredünk jó és rossz állandó körforgásából. Hiszen minden a természet megnyilvánulása és minden itt és most van.

Tehát, ne ártsunk, és érezzük meg, hogy nem csak az vagyunk, amik vagyunk, hanem amiben benne vagyunk, az is mi vagyunk. Minél többször elmerülünk ebben az érzésben, és minél természetesebbnek veszünk mindent, annál inkább egy csodának fogjuk tapasztalni az egész világot, hiszen amiben benne élünk, nem jó vagy rossz. Egyszerűen az Élet! Légy Boldog!