Gyengéd kezek Este volt, nyári este, a hang úgy csengett. Csengett, mint esti kongó templom harangja, zengett, mint csillogó szép kőkristály, énekelt, mint egy égi angyaltünemény, igen, mert ő egy angyal. Volt ő, s miképp volt, úgy marad, és lesz az örökké. De emberek százai, vagy annál is többen megtöretik kis szivét, angyallétét megtiporják, barátoknak nyilvánulnak, de rútul elhagyják. Ez este egyedüli létben ült csendes házában, magányos, szomorúság.

A harmadik Lassan mindenki eltűnt a kis utcáról, mely névtelen volt, de ekkorra már az angyaldalnok nevét hordozta magán, s mindent, mi az ő jeleként él. 3 fiatal várta e percet, hogy végre csak ők legyenek, senki más. Csak ők, és az angyali dalnok rejtett léte. Két lány, egy fiú állt ott. Mindhárman arra vártak, arra a kör, széles, mégis vékonynak tűnő talapzaton álló elevenített képmásra. S bár sokan elhaladtak már arra, és sokan gondoltak jót e láttán, de ők hárman nem pusztán erre a képi már-már látomásnak elkönyvelt valóságra vártak, hanem valami többre.