A harmadik Lassan mindenki eltűnt a kis utcáról, mely névtelen volt, de ekkorra már az angyaldalnok nevét hordozta magán, s mindent, mi az ő jeleként él. 3 fiatal várta e percet, hogy végre csak ők legyenek, senki más. Csak ők, és az angyali dalnok rejtett léte. Két lány, egy fiú állt ott. Mindhárman arra vártak, arra a kör, széles, mégis vékonynak tűnő talapzaton álló elevenített képmásra. S bár sokan elhaladtak már arra, és sokan gondoltak jót e láttán, de ők hárman nem pusztán erre a képi már-már látomásnak elkönyvelt valóságra vártak, hanem valami többre. Valamire, amit másoknak oly könnyedén kinyílvánítani nem mertek, talán, mert attól féltek, hogy nevetni fognak, vagy szégyenkezni? Talán ez a legkevesebb. Sokkal inkább, mert igazi meghitséget akartak, csak az alkalmas pillanatra áhitoztak. S most itt volt. Csak ők hárman, és senki más. - Az elhaladó autók, avagy a magányosak majd mit sem fognak észrevenni. - Gondolták. A fiú, és az idősebbik lány már pontosan tudta, mi tárult eléjük abban a szoborképmásban, pontosan értettek mindent, méterekről is teljes érzékelést kaphattak. De éppen a harmadik, a legkisebb miatt várták e percet, mert jól tudták, neki csak az a számukra elképzelhetetlen közelség adhatja meg azt, amit senki szava meg nem adhatt, semmiféle vonal, leírt mondat felé nem közvetíthet. De most e képmásban megkaphatja azt, mitől képnélkülisége miatt megfosztott volt. Mindez csak azért történhet meg, mert valaki teremtett egy tökéletességig ható szobormást, mely fogható, és nemcsak egy lap kiterített vonalain tárulkozik ki. A fiú mögéjük állt, a két lány egymás mellé. A kisebbik mintha csak lopakodna, csendesen fellépett a talapzatra, két lépést előrébb lépett, és mindjárt egészen lehajolt. Pedig mindketten, akik lélegzet visszafolytva figyelték, azt várták volna, hogy föntről indul, de épp fordítva történt. Megkereste a vonalakat, mely afféle cipőt ábrázolt, melyek szorosan a márványlapra tapadtak. Elindult, és mintha csak minden részletet megkívánna jegyezni, csak haladt fölfelé. A láb közepéig érve hirtelen egy nagy fordulatot vett, és a ball kezet kereste, mely oly nagy áhitattal a szívre tapadt, oly szent erőt sugárzott, oly nagy megfoghatatlanságot adott. A vállig érve csendben félig körbeért, és jobb vállát érintve meg a kissé magasban előre tartott jobb kezét kereste meg. Ott megállt, s hosszasan eltűnődött. Világos volt, hogy az egyre kifelé szélesedő hengernek még önmaga jelentésénél is több jelentősége van. Hiszen hiába tudta épp olyan jól, mint a többiek, hogy ez egy mikrofon, de volt valami, mit tán ők észre sem vettek. S jollehet, neki fogalma sem volt, mit alkotnak azok a vékonyan vésett vonalak, a sok cirádázott pont, mint az ékezet, de érezte, ez nagy dolgot jelent. Kezét pihentette az egyik görbe vonalon, és némán állt. Úgy állt ott, mintha nem tudná, merre kell tovább menni, avagy minthacsak keresne valami értelmet abban, minek ő csak a jelentőségét érzi, de valóságáról sejtelme sincs. Már fél perce így volt mozdulatlan, mikor fülében csengett egy hang. Egy g-hang, aztán á-hang, és ő csak figyelt rendületlen. A másik kettő ebből semmit sem sejtett, ők csak álltak elmerülve az ő gyönyörködésében, hiszen ők mindebből csak ennyit észleltek. Az első hang még nem adott neki választ, kettes g-hang volt, az á-hang már hármas, de az utolsó hang szinte a szívébe véste azt a mondanivalót, melyet ő el sem gondolhatott. A negyedik h-hang világossá tette számára. Lassan újra megkereste a vonal elejét, mely a mikrofon forma közepén indul. A vonal elejére érve egy mélyen rezgő hang szólalt meg. hogy jól megjegyezzen mindent, így gondolkodott magában: - Ez egy kis-f hang. De mit is jelent ez? - De még a kérdést sem gondolta végig, már tudta. - Ez az ő legelső hangja. A dalnoké. Ez az angyali dalnok hangterjedelmének kezdete! - Ezután tovább haladt óvatosan egészen addig, míg hirtelen egy magas, gyönyörű tartott hang rezonált minden idegében, a füleiben, már-már keze is rezgésben volt. Ekkor már lélekzete is elállt, s ha most kellett volna megszólalni, egészen biztos volt benne, hogy hang nem jönne a torkán, hiszen oly csoda tanuja ebben a pillanatban. A felismerés csak másod percekkel később gondolataiban formálódott: - Minden világos, igen, annak kell lennie. Az előző hangterjedelmének kezdete volt, ez éppen az utolsó hang, a legutolsó, amit dalban soha meg nem találhattunk, az ötös c-hang. 4 és fél oktáv! Miután a hang elhallgatott, most arcvonásait kereste meg, noha jól tudta, hogy ezaz, amit a legnehezebben kaphat meg. A forma azonban éppen tökéletes volt ahhoz, hogy hosszú időn keresztül elrejtett vágya, az ismeretvágy, mi másoknak oly természetes, most neki is lehetségessé váljon. Újra és újra körbeért a formán, ujjheggyel, máskor mintha apró barázdában haladna tova. E sok csoda alig 5 perc alatt ment végbe, neki csak egy pillanat, egy örök pilllanat lett, az őt figyelőknek egy átlagos várakozás, és boldogság az ő örömén. De nekik csak ennyi, neki pedig egy élet-változás. Csendesen lépett le a talapzat szélén, s megállt. A fiú csak annyit kérdezett: Tudod, mmit jelent az a sok vonal a mikrofon forma közepén? - Éppen azt, amit oly sok dologgal együtt mindig is le akartak tagadni, amit elhallgatni kívántak volna, csakhogy ne tisztelje senki, de elbuktak!