FÁRADTSÁG


Késő van.
Lehulló ruháid átlépve
Fáradt tested megpihen,
Az álmok kertjében.
Még nem alszol, szobád tompa csendje
Rátapadt a falakra,
Az izzadt mennyezetre.
Susog a diófa az udvaron,
Megreccsen az ablakkeret,
S halkan kopognak az esőcseppek,
Kopogják, hogy elrohantak az évek.
Pihen veled a szobád, s az óra halk kattogása.
A szíved mélyén a múltad feltárja.
Ujjaid billentyűként megmozdulnak,
Fáradtak, hunyd le hát szemed takaróját,
Feledd tested zsibbadását.
Lábaid rándulását,
Könnyeid csordulását,
Szíved szorítását,
Gyermekek és öregek kiáltását.
Feledd a falak piszkosságát,
Feledd, ami fáj, feledd a múltat,
De csak a rosszat.
Mert Te a jelen vagy-az erőnk.
Kezeddel sok szívet átölelsz,
Mert mindenkit szeretsz.
Görcsösen kapaszkodsz munkád gyökerébe,
Add át a tudást, a szeretetet,
Az emberek-halálig őrző szívébe.
hj

Válasz